Húzzatok a Mikulásba!

Vidám decembert mindenkinek! Sajnos nem jött túl sok csók a Múzsától az utóbbi hetekben s a díszletek is lehangolóak: Londonban 10 fokok repkednek erős széllel megspékelve, ez nem hozza karácsonyi lázba az embert, magát a karácsonyt pedig tavaly már letudtuk pár bejegyzésben. Idén sem költenek kevesebbet, nem lett ízlésesebb a giccs, a Hyde Parkban is szakadatlanul üzemel a Winter Wonderland (ideiglenes vidámpark vérnyomás kiakasztó ételárakkal). Minden más meg politika, jelenleg a szokásosnál is elkámpicsorítóbb. Úgyhogy évzáró esti mesének én szeretném innen kintről elregélni, miként zajlott minden céges bulik legjava, az éves Mikulás-húzás, azaz a Secret Santa.

 

christmasparty1.jpg

 

Valószínűleg a ,,Válassz ajándékot egy vadidegen kollégának/osztálytársnak” a legtöbb embert szorultabb helyzetbe hozza, mintha a sárkány anyósnak kéne kedveskedni. Én nem vagyok nagy híve ennek a majomkodásnak, de ha már van, komolyan veszem. Ajándékozni elvégre kellemes dolog. Elég jó ajándékozó lett belőlem az utóbbi években (most szóljon a rokonság ha ellenvetése van, vagy hallgasson mindörökre!), semmi porfogó csicsa, házilag barkácsolt amatőr lakberendezés lidérc, olcsó csoki vagy bóvli drogériás kozmetikum. Nem-a! Valami egyszerű de ízléses, hamar elfogyasztható és megjelenésre kellemetes biszbaszt kitalál az ember, annyit meg csak tud a munkatársról, hogy nem szereti ezt, gyűjti otthon azt, vagy nem iszik alkoholt, mert tiltja a vallása.

Munkahelyemen összvissz vagyunk tizenketten, és én vagyok a ,,legfrissebb hús” az összeszokott bandában. Egyik doktor bácsi megírta a cetliket és odanyújtotta, hogy válasszunk (mikor az orrom alá dugta a tenyerében nyugvó fehér papírgalacsinokat, először kis fogaknak néztem őket, de ez már valszeg a szakmával jár). Bingó, belehúztam egyetlen felettesembe, a klinika tulajába. Aranyos nő, sebész férjjel, két helyes kisgyerekkel. Iráni a család, de ő maga már echte angol, szereti a Ralph Laurent és a Jagerbomb-ot.

 

Munkatársaimról röviden annyit, hogy bár derék emberek, a nagyja végtelenül egyszerű lélek. Szinte minden recepciósnak, nővérkének van otthon legalább két csemetéje, akiknek dukál a 250 fontos játékkonzol, mert anélkül nincs szeretet, ugye. Az egyik nővér szipogott egy kicsit, mesélte, hogy ő már csak a család gyerek tagjainak vesz ajándékot, felnőttekre nem futja, így ő maga sem kapott már lényegében semmit az utóbbi években. Kérdem, de azért a lurkók rajzolnak neked valamit, vagy készítenek kis kütyüt az iskolában (nekünk anno kellett és amennyire emlékszem, hamar leesett, hogy az ajándékot viszonozni illik)? Nem, semmit. Csak megrohamozzák a fát kora reggel, a kis festett, ,,Anyunak szeretettel” agyagtányérkák ideje meg lejárhatott a 80-as évek Magyarországán. A másik, ír nővér olyan mártír hangsúllyal és mimikával panaszolja nekem, hogy negyven embernek kellett ajándékot vennie (ő maga gyermektelen), mint amikor a megfáradt ember bólint, hogy ,,Lehúztam itt 50 évet és fölneveltem három gyereket, elég volt”. Lényeg a lelki tartalom, nemde?

A két fogorvos már Angliában született pakisztáni férfi. Valami karácsony-féle náluk is van otthon, úgy képzelem, lényegében olyan, mint a helyi lakosság nagy részénél: ha megkérded a gyerkőcöt, mit ünneplünk ma, azt feleli, azt, hogy jön a Santa Claus és ajándékot hoz. Nem hívő vagy mást hívő gyakorlatilag kéz a kézben veti bele magát a fogyasztói társadalom áramlatába, feldíszíti a házat, jókat eszik és legatyásodik a kötelező ajándékdömping miatt. S érdekes, de pont az egyikük muzulmánként pontosabban rátapint egy részletre, amit mi, nagy keresztény múltúak, már rég elfelejtettünk: mondja, ő egy-két apróságot vesz a kislányának, ne szokjon a gyerek hozzá, hogy az élet habzsidőzsi, elvégre ,,az Úr ma ad, holnap elvesz”, ne érje majd arcon csapásként, ha fordul a kocka az Életben. Amivel én bevallom, egyet is értek, bár ateistaként picit máshogy fogalmaznám a dolgot. De ez csak formalitás.

 

No de nehogy túlzottan megkomolyodjunk, jöjjön a pletyka. Szóval kis miliőnkben ment a találgatás, ki kit húzott. Hamar kiderülnek a nevek, nem valóak ezek a népek titkosszolgálatba. Megszabott árlimit nincs, mindenki ahogy érzi és ahogy tud. Nos, empatikus és jól kereső férjjel rendelkező ír hölgyünk kerek-perec kijelentette a kétgyermekes single mum recepciósnak, hogy ő Christian Dior J'adore parfümöt akar, ,,más nem kell neki”. Az a parfüm 60 font körül mozog. Pár nap múlva kérdezgeti a többiektől, hogy a lány megvette-e már neki? Egy barátném erre kissé nyersen de találóan úgy fogalmazott, hogy ő szíve szerint belefingana egy befőttes üvegbe és azt adná a nőnek Dior helyett, mert egy ilyen kérés és attitűd nem hogy butácska, de önző és végtelenül bunkó. A többiek csak simán überlelkesek voltak, pláne mikor olyat húzol, akivel eltérő munkanapjaitok miatt nem is találkoztál soha az életben. Mint mindenhol, nálunk is átvágnák egymás torkát ha úgy találná érdekük, így a mű, szeressük-egymást-gyerekek karácsonyi csapatszellemet teljesen fölöslegesnek érzem.

 

Az átadásra egy étteremben került sor, vacsora a cég kontójára. Egy újabb fejfájás ezt megszervezni, mert mindenki csak ríni tud, hogy az nem jó hely, az messze van, akkor nem érek rá, hétköznap nem lehet, mert a lányok haza akarnak menni tusolni és sminkelni, és tartsuk szem előtt, hogy halalnak kell lennie, de még ez a legkisebb részlet. Egy szép éttermet javasoltam, csecse környéken, nem nagyon drága, de minőségi fogások a török konyha legjavából.

 

Aki hozzám hasonlóan naiv, annak elmondanám, hogy attól még, hogy valaki elvégez egy fogorvosi egyetemet, lehet velejéig proli. Meglepett, hogy a híres angol asztali etikett nem hagyott semmi nyomot a népesség zömében és már komolyan szeretném kipróbálni azt a sznob másik végletet, ahol a borsót is a villa domború oldalán illik szánkhoz emelni. Valószínűleg ott én vallanék csúfos kudarcot, de legalább nem kéne a tegnapi jelenetet megint végignéznem. Mikor orvosom a kiöntött szószt feltörölgeti és a dzsúzos szalvétát átdobja a szomszédos, üres terített asztalra, akkor úgy érzem, legközelebb mekibe megyünk ünnepelni. Épp úgy ő megtisztelte a helyet és kollégáit, hogy farmerben és zippzáros tréningpulcsiban beállított, de háta mögött kiröhögte a kirittyentett fekete nővérkét annak műhaja és műbőr nacija miatt. A hölgy, bár nem neveznénk visszafogott jó ízlésűnek, legalább vette a fáradtságot és kicsinosította magát a különleges alkalomra, helyes volt a maga módján. Az asztalra kicsapott iPhone kötelező teríték kiegészítő, semmi nem ösztönzi úgy a jó társalgást, mint amikor asztaltársad a facebookba merülve nézegeti a vele szemközt ülő frissen posztolt koktélképét. Jó hangulatban telt az este, s a végére pont úgy nézett ki az asztal és környéke, mintha egy izgatott malackonda moslékolt volna végig víg jókedvében: telibe csorgatva a fehér abrosz, hulladék a földön, vászonszalvéta az ételmaradékos tányérra rácsúlva.

 

Főnöknőmnek, mint jobb körökben mozgó asszonynak, megválogattam meglepetését: egy olasz natúr kozmetikum boltból választottam illatgyertyát, nekem kedvencem, nem pacsulis, nem agresszív, gyönyörű már a doboz is. Mellé készítettem bonbont. Nem ma kezdtem a dolgot, nem is a netanyuról szerzem a recepteket: profi alapanyagokból pepecseltem össze három különböző ízvilágot, kis díszdobozban, szalaggal átkötve. E mellé kapott szép csatos üvegben olajban eltett, marinált camambert sajtot, aki ismeri ezt a cseh sörkorcsolyát, az tudja, hogy nyálvadító tud lenni. Úgy kezdtem a posztot, hogy nem barkácsolok házilag kis vacakokat, s lám most elemzem, mit csináltam saját kezűleg. Beletelt pár órámba és jó pár fontomba, de igenis gusztusosak lettek, rozmaring ággal, gezemice, és Angliában ez különleges. Erre mit csinál, mit csinál?! Elkezdte osztogatni a csokiját a mars szeleten fölnevelkedett plebsnek! A sajtot először fürdőgolyónak nézte, de aztán a szagából rájött, mit kapott.

 

Lényeg a lényeg, ami kiábrándított, hogy errefelé még csak meg sem próbálnak udvariasan örülni az ajándékoknak. Nálunk ugyebár van nagy mosolygás és toporgás, ,,jaj nem kellett volna”, ,,már rég szemeztem vele” és hasonló maszlag, de azért ez a maszlag a társas illemtan alapvető eleme. Nem itt. Toszd oda neki ez az övé, jaj kösz, haladjunk, a potyavacsorát megköszönni nem dívik. Ennél értelmetlenebb, felszínesebb, tiszteletlenebb karácsonyi húzásban még nem volt részem, de tudják, leszarom, mert van reménysugár: engem a mackós zimbabwei nővér húzott. Még kérdezgetett is előtte, hogy akkor én az étcsokit szeretem, az mi is pontosan, én pedig szívesen magyaráztam neki a kakaóvaj tartalmat és egyéb szaftos részleteket. Nos, kaptam tőle szép díszzacskóstul egy adag brit keserű csokoládét abból a boltból, amivel én már rég szemeztem, de magamat ,,meglepni” ilyen árkategóriájú édességgel luxus lett volna. Egyem a szívét. Nagyon boldoggá tett és nem hittem volna, hogy valaki ott figyel rám és megpróbál örömet szerezni.

 

Mostanra gondolom mindenki átesett ezen a munkahelyén és készül az éles bevetésre, a családi karácsonyra. Záróakkordnak ezt tenném hozzá: bárhol olvassák ezt most, odahaza vagy külföldön, higgyék el, ezért is éri meg a nagyvilágban körülnézni. Nem csak arra jövünk rá, mennyi mindent nem tudunk még, de meglátjuk, mi értéket kaptunk otthon neveltetésünk során, amit aztán cipelünk magunkkal utunkon; rájövünk, van mire büszkének lenni, khm. Adjunk belőle bőven másnak, idegennek vagy hazainak, sose tudni, mikor jelenti ez a hónap fénypontját a másik embernek. Pesti blogtársnőmmel Kívánunk mindenkinek Békés, szívből jövő Karácsonyi Ünnepeket!