8 óra munka = 8 óra szórakozás?

Élj érdekes időket! - szól itt a népi átok. Nos, azokat élünk Angliában, az itt töltött bő 2 évem alatt nagyot változott a világ, nem előnyére. Nem hittem volna, de mára kialakult egy olyan közhangulat, ahol az időjárásjelentést sem tudják Brexitanyázás, libsizés, megintbrexit-kriptonácizás nélkül kommentelni az emberek; azt hittem, ez csak a hozzánk hasonló, mély demoratikus kultúrával és humanizmussal átitatott országokban lehetséges, hogy a plafon rám ne szakadjon.

De Brexit ide, Article 50 oda, szerintem Angliát nem az uniós tagsági könyv visszavonása fogja hazavágni, hanem az elburjánzott, esztelen segélyrendszer és az ebből fajzott csodálatos brit munkamorál. Ez utóbbiról mesélnék kis szemelvényeket, felhasználva a munkahelyemen tapasztaltakat (SZTK rendelő). 

Dióhéjban a hozzáállásuk a kenyérkereséshez a következő: minél kevesebb szellemi- és fizikai erőbefektetéssel minél több pénzre igényt tartani abban a hiszemben, hogy náluk értékesebb, különlegesebb kis hópehely nincs. Ez jellemző más népekre is, de itt, minden munkáltató keserűségére, még a jogrendszer is védi a herevere pancsmunkát és kétoldali munkaundort, mert is az a lényeg, hogy ,,olyan keményen küzd és akarja” szegény lelkem. A női magazinokban ilyenek vannak, hogy ,,stresszesnek találod a heti 35 órás munkát?”, hát ez meg aztán pláne motivációs levél. Törni nem fogja magát a polgár, ami hiányzik a spanyol nyaraláshoz, majd kipótolja Őfelsége állami apanázzsal. Még mindig gyarmatnagyhatalomnak érzik maguk és az üvegplafont csak úgy lehet áttörni, ha az ember megtanulja pofátlanul fényezni magát és nemlétező teljesítményét.

Kérem szépen, itt minálunk a rendelőben szerintem a management nem túl bölcs módon túlfizeti az alkalmazottakat (belértve engem is, de én legalább idegeskedem eleget a pénzemért). Óránként £12-£13 is dukál a recepciósnak, főnővérnek, akik szentül hiszik, hogy kiváló munkájukkal minden pennyjét megérdemlik a zsetonnak, és pechemre ilyen juttatás mellett meg sem fordul a fejükben, hogy felmondjanak. Recepciósaink, ha éppen kiemelik a buksijukat a telefonjukból (facebook és candy crush a napi diéta, és érik az ideje, hogy reggelente egy dobozba elkobozzam a telcsiket, mint a dedóban) nem igazán képesek egy emailt tisztesen megírni, pedig mindkettő anyanyelvű angol/ír. Mit várjak az olyan mufftól, aki 29 éves koráig a commute és communicate, azaz ingázni és kommunikálni igéket egy és ugyanannak a szónak hitte (,,Miért, nem csak a szlenges, rövid változata?"), illetve nekem, kelet-európainak kell felvilágosítanom az igék harmadik alakjáról és hogy az angolban nincs kettős tagadás. A csaj amúgy főiskolára járt amíg 19 évesen meg nem szülte első gyermekét, ez sokat elmond a felvételi követelményekről és a diploma értékéről. Néznek rám értelmesen, le kell diktálnom a legalapabb ,,köszönjük érdeklődését" levelet, majd mikor gépelni kezdenek az asztalra sózhatok mellettük, hogy Ne kezd már a cég és a saját neved KISBETŰVEL, te majomláda, ez nem sms!

Képtelenek a nevük bemondani a telefonba, kulturáltan, kellemmel beszélni a betegekkel és kiszellőztetni ebéd után, mikor az egész rendelő sültcsirkétől bűzlik. Ezeket sajna ha az anyjuk nem tanította meg nekik kiskorukban, én már most nem fogom tudni, fegyelmi eljárást meg ilyenekért nem indíthatunk.

4+11 összeadását csakis számológéppel lehet elvégezni, s hasonlóan döcögős a nyomtató kezelése is. Ír hölgyem ötödszöri lépésről-lépésre tréning után sem tud magabiztosan bescannelni egy dokumentumot, mert ,,ritkán csinálom, mindig elfelejtem". Na most az én egyik problémám Angliával az, hogy nem lehet nevükön nevezni a dolgokat, és ha bárki őszintén megkérdez, nem válaszolhatom, hogy ez a nő egy gyökér. Ostoba, szerény agyi képességű, pupák, stb. Merthogy ha valakinek gondot okoz, hogy elemi dolgokat betegyen az agyába és aztán később előhúzza az információt amikor arra szükség van, az az értelmező szótár szerinti butaság! Nem a Pitagorasz-tétel levezetéséről beszélek, hanem hogy olvassa el, mit ír ki a nyomtató vagy hogy mindig ellenőrizze a páciens nevének helyesírását, ilyenek. Egyik sem megy, de vigasztaljon, hogy ezek itt jobb körülmények között élnek, mint nálunk egy orvos. 

Ugyanez a nő meghosszabbítgatta az időpontokat sutyiban, hogy annál kevesebb beteg férjen a naptárba (ergo kevesebb a meló), pofákat vág, ha dolgozni kell, teátrálisan rohangál mint egy szteroidos hörcsög, hogy mennnnyire elfoglalt, de persze ő az első és leghangosabb, mikor bónuszokról és fizuemelésről van szó. ,,De hát olyan keményen dolgozom” – s nem mondhatod neki, hogy mégis mihez mérten? Szaúdi olajgádzsihoz képest valóban, te legalább fölkelsz 9 előtt, de bár ne tennéd, ugyanott tartanék. Aztán hiába dolgoznak egy helyen 10 éve, lehetetlen állandóan emelni a bérezést, ha tőlünk mennek nyugdíjba, azt sztárügyvédi gázsival gondolják megtenni, csak mert ,,mióta itt vagyok már”? A nyálelszívót tartod, nyufika!

Sajnos ez sem elég ahhoz, hogy kitegyük a szűrét, s hasonlóan tehetetlenek vagyunk a gyerekeik miatt állandóan napot lemondogató anyukákkal is. A gond nem maga a gyerek lenne, egy kis mumpsz meg szülői értekezlet az élet rendje, hanem hogy ezek a lányok tinédzserként szültek kölköket minden jöttment börtönviselt baromnak, ‘oszt most van hoppá, single mum nem tudja kivel megosztani a gyermeknevelés terheit. Állandóan jönnek olyanokkal, hogy hazamehetnek-e korábban/kezdhetnek-e később, mert most dzsúdóedzés van, meg betlehemes játék (,,jaj bocsi, elfelejtettem szólni de holnap lesz és…”), amakkor meg a babysitter nem tudja őket elvinni, a kedvencem az volt, hogy kiveheti-e a holnapot mert az apját kivinné a reptérre, vagy betelefonál, hogy késik 2 órát mert valami zörög az autójában, és ez így megy heti rendszerességgel, a legtarkább kifogások közepette (tízből hétszer ,,tudom hogy kicsit későn szólok…”) takaróznak a felelőtlen döntéseik következményeivel. Dolgoztam Pesten rendes munkáltatónál (is), de el nem tudom képzelni, hogy a harmadik ilyen húzás után ne mondták volna, hogy akkor szórakozzak máshol. Aki erre háborog, hogy már senki nem családbarát, egy érzéketlen farok vagyok és biztos nincs csemetém, annak üzenem, hogy egyrészt ezeket a zabigyerekes agyatlan tyúkokat nem tekintem családnak, másrészt meg a háborgó nyugodtan alkalmazza őket, majd ha a bót kezdi kárát látni és neki kell a hátán elvinni a napot és tizenkétórázni szünet nélkül, akkor ismét tárgyalhatunk.

Hasfájás, menszeszgörcs, macskajaj? Hajnali 5-kor küldenek egy üzenetet, hogy nem tudnak bejönni, ,,I'm in agony".

Említettem már a születésnapozást? Neem? Pedig ez még a dokiknak is heppjük. Mifelénk természetesnek veszik, hogy a születésnapon szabadnapot vesznek ki, akár a hét kellős közepén is, sőt, még a nejük szülinapján sem jönnek be dolgozni. Nem találkoztam még Magyarországon olyan esettel, hogy egy héttel előtte közli a fazon, hogy neki szülcsinapcsija lesz (,,jaj, el is feledkeztem róla”) és aznap otthon marad, mondjuk le a betegeit, jó? Nálunk valszeg este van kis ünneplés, aztán az igazi majd hétvégén, butilkával-tortástul, mikor mindenki ráér, mert mi amatőr balkániak még úgy gondoljuk, hogy dolgozni kell.

Osztán diplomás orvosember is csak kényelmeskén izzad, max a nagy igahúzást Dubaiban pihikézi ki, nem a spanyol nyuggerparadicsomokban. Mikor két éve itt kezdtem haldoklott a rendelő, főnöknőm lényegében egy fekete bigére hagyta a vezetést, aki a barátnőivel az Avon katalógust nézegette, míg a telefon csak csörgött, az orvosok, három kuzin, meg 15 perce váratták a beteget kint, mert még nem fejezték be az ötyézést a kebabfingos konyhában. Örömmel mondhatom, lassan de biztosan szétrobbantottam őket, színvonalasabb lett a szolgáltatás és javultak a számaink. Nem volt könnyű meggyőzni ezeket a lódoktorokat, hogy változtatni kell a dolgokon, sírtak, hogy nem jön a pénz, de azonnal sorra jöttek minden bóvli kifogással, hogy miért mehessenek haza délután 5-kor, miért vesznek ki szabadnapot a következő héten, és az azért nem fog működni, ez azért rossz ötlet, mindig csak a Mit-miért nem. Csak csatát nyertem, háborút nem. Most hogy megint jobb dolguk van, kezdődik elölről a kanyarlevágás és hazaiszkolás idő előtt.

Van (angol) betegünk, aki a szemembe mondta, hogy a helyi munkaerő egy kalap szart nem ér, az ő kollégái románok, portugálok, bolgárok, dolgosak, pontosak. Próbáltam nem mosolyogni, mert mégiscsak idegen pályán játszom, de… De angolt alkalmazni? Háááát... Jöhet ausztrál, kelet-európai, filippinó, bárki, de angollal óvatosan. Fekete angolt meg gondold meg kétszer is, mert valszeg terhes lesz 2 hónapon belül, aztán ha eleged van az attitűdjéből és elküldöd, rasszizmust kiált. Nem színezek, tanúja voltam mindkét esetnek. És itt jegyezném meg, hogy a feketék sem mind lusták, ez az ország teszi őket azzá, van zimbabwei nővérkénk is, 75%-os kakaótartalom árnyalattal, őt csípem, csinálja, csendben van, ha elromlik valami előbb megpróbálja helyreröffenteni, nem kezd el rögtön nekem nyígni, hogy neem meegy a szivatttyúú, mert Zimbabwében valszeg gürizni kell és senki nem putyujgat kis aranytálkából. S tudom, hogy az angolok között is van derék, szorgos ember, ők viszik a hátukon ezt az egész mihaszna bandát.

Amíg még tart ez a jóvilág. A helyi kedvenc pubom lengyel kézen van, a híres Harley street-en már brit orvos cégérét alig látni, a háziuram meg kínai. Ez utóbbi nép fog a végén a szójaszószába röhögni és ostorral végigverni rajtunk, lusta nyugat-európai gyapotszedőkön. A kínai lakótársam hajnali 6-kor hazajön munkából, alszik pár órát, majd visszamegy dolgozni mint egy biorobot, neki meg én lehetek eltunyult, amiért laza heti 42+ órát nyomok csak le. Nagyon zabos vagyok, amiért lengyeleket vernek halálra és a kelet-európiakat gyalázzák, mert mi termeljük a GDP-t, mi ürítjük a bilit a kórházakban, mi tartjuk jólétben ezeket a hájfej degeneráltakat. A magyar sem a munka hőse, de ha helyzet van, mi fölhúzzuk a vekkert időre és megálljuk a helyünk. Ezért bátorítok csak mindenkit, jöjjenek, hozd el anyádat is, szépen lassan a világ népei a bérszámfejtővel összeesküdve behonfoglalózzák Angliát.