Pub-likáljunk!

Hideg van, sötét, nyákos az út, s messze a tavasz Londonban. Ha ilyenkor szeretetre vágyunk, valakire, aki enni ad, bőséggel itat és nem piszkálódik, nem házasodni kell, hanem elcaplatni az angol kultúra végső kis meleg, fényes oázisába s tulajának óvó ölelésébe: irány a pub! Törzshelyet találni magunknak új hazánkban szebb gesztus a beilleszkedés felé, mintha betéve tudnánk a Henrikeket és a Monty Python poénokat, így aki csak most cihézett ki, látogatóba jött vagy eddig ódzkodott a Róka és a Foxi rendszeres látogatásától, talán kedvet kap alábbi kis pub tudniillikünktől.

Színt vallok, Budapesten soha ingerenciát nem éreztem, hogy akár a rattanfoteles bárokba, akár a Pikk hetesbe alámerüljek poharazgatni, a romkocsmákat pedig képtelen vagyok igényes, minimális egyéniséggel rendelkező helyi lakos opciójának tekinteni. Ellenben az angol puboknak van valami varázsa, s már két hónap után volt ,,My local”, azaz törzskrimóm.

Angliában 1552-től kötelező engedélyt kiváltani public house/tavern/free house/alehouse, hívjuk ahogy akarjuk működtetéséhez. A tavern szó is a latin tabernae-ből származik, s utak mentén ételt-italt-szállást nyújtó vendéglátóipari egységet jelentettek. Idővel külön szobák alakultak ki a vagyonosabb utazóknak és a szekér hátába kapaszkodó plebsnek, ám ezek a válaszfalak ma már lebontattak szinte minden söntésben - kis lépés az osztályrendszer megingatása felé, hosszúlépést mindenkinek! A hagyományos angol sör népszerűsége csak a Gin Craze (1720-1750) alatt csökkent, ezek voltak a hollandok által behozott borókapárlat átkának legdurvább évtizedei, évi akár 10 lityó/fő benyakalása alatt uralkodott a Sziget hangulat.

Pubból van millió féle, nincs olyan, hogy ,,típikus angol kocsma”. Mint mindenhol, egy tisztes pubnak van saját neve s az ahhoz passzoló, homlokzatról fityegő cégére. Ha ez a Hattyú és a Rózsa, akkor az értelemszerűen ezeket ábrázolja. Vannak nagyon népszerű elnevezések, mint a King’s Arms, Rose&Crown, ezek nem egy lánc részei, csak annyira hagyományosak, hogy minden városban van egy ilyen. Ami régen dokknegyed volt, ott a fennmaradt italmérések neve őrzi a tengeri medvék legendáját: bálna, vasmacska, sellő. Ami lánc, mint a Wetherspoon cég közel ezer lokálja, azok a nyolcas dipotriás okulárét otthon felejtőknek is feltűnő fekvehányók – retkes padlószőnyeg, játékgépek, mosdatlan törzsgárda, pocsék egyenkoszt amit a kamasz a hüvelykujját belelógatva szolgál fel, már csak a színes szalagok hiányoznak a bejárati ajtóról, hogy messze elkerüljük. A spektrum másik végén a gourmet ,,kocsmák” vannak, ezek szerintem már nem igazán csapszékek hanem gasztropubok kézműves sörökkel, s hipszter ínyencbloggerek aszerint értékelik, hogy van-e valami kiejthetetlen superfood összetevő a hamburgerben. Biztos finomak és ennek is megvan a vevőköre, de ez már szinte kicsúszik a kocsma kategóriából.

 

pub.jpeg

 

Mert milyen is a jó, magánkézen levő pub? Először is jó a publican, másnéven host, landlord, governor, magyarán a kocsmáros-tulaj. Érti a dolgát s ennek megfelelő tisztelet övezi. Ha odaszoksz, hamar megjegyzi a neved, tudja mit szeretsz, körbejár az asztalokhoz diszkréten bratyizni, mindenkivel érezteti vendégszeretetét s mindenki ki is akarja azt vívni. Ő a Keresztapa – vagy Anya, mint mifelénk a lengyel csaj, aki nem cicózik, mosolyog, rohangál, és volt annyi esze, hogy egy bitang jó séfet alkalmazzon, csókoltassuk érte. Ma már megszokott a borravaló, de régivágásúak inkább fizetnek egy kört a csaposnak jattolás helyett: ,,And one for yourself?” A keménymagot alkotó törzvendégek többet legyeskednek és filozofálnak a söntéspult körül, de ne essünk pánikba, a Főnök s kis tanoncai pontosan tudják, hogy ki a következő a láthatatlan sorban. A pubban ugyanis nem alakul ki sor, hanem kifinomult pantomim játékkal jelezzük, hogy most már mi jövünk: erősödő totyogással, pohárforgatással, kétségbeesett arckifejezéssel, szemkontaktussal. Senkinek eszébe ne jusson integetni, pénzt lobogtatni vagy Elnézéstezni, ilyet csak nagyon amatőr turisták tesznek, bocsánatos bűn, de sokatmondó mosoly a büntetés. Még rosszabbul járunk, ha csak várunk az asztalunknál s nem vesszük észre, hogy a pubban nem jönnek rendelést felvenni, pincérszolgálat csak ételrendelés esetén dukál. Ha van, jegyezzük meg még az elején asztalunk számát és ne ötödmagunkkal álljunk csicseregve a pulthoz, hanem egyszerre egy önkéntes rendel, fizet, cipeli a poharakat. Vannak italok, mint a Guinness vagy a Murphy’s, mivel ennek sokáig tart a csapolása legyünk tekintettel és ezt rendeljük ki először, ne a végén nyőgjük be. Ne tököljünk az apróval, tudjuk előre, mit kérünk (legalábbis nagyjából) és el ne, ismétlem el ne felejtsük hozzátenni, hogy please, mert akasztottak itt már kevesebbért is.

Szóval a pubban nincs sorbanállás és az angolok tőlük szokatlan módon idegenekkel is szóba szoktak elegyedni. Ez a pub pszichológiai varázsa: a hely, ahol megtörik az angol távolságtartás, karótnyeltség, itt megnyílhatnak, kiáll a Mit-gondolnak-mások ideggörcs, demokrácia, egyenlőség és fair play az alapelv, no meg a fish and chips. Sok pubban van darts, billiárd, quiz night (vetélkedő) vagy akár társasjáték (nálunk a jenga vagy három különböző szettből állhat, mert tök más méretűek a rudacskák. Na de ez a kihívás), ezek is a szocializálódást megkönnyítendő kerültek a polcokra.  

Igen kérem, a pubba lazulni és punnyadni járunk, egy jót beszélgetni munka után, röhögcsélni, eszünk valami bendőzsírozót s senki nem piszkál ha pintunk (ejtsd pájnt, orrhanggal) mellett újságot olvasunk vagy verjük a blattot. Még kutyákat is beengednek. Ezért is baromi idegesítő, mikor fiatal családosok zúdulnak be kisgyerekekkel (este 9-ig 14 év alattiak kísérettel bejöhetnek), akik aztán sikongatva rohangálnak körbe-körbe a helyiségben, mint akiket felhúztak. Valamiért Angliában a szülők úgy gondolják, hogy ha korlátozzák a kölyköket (=nevelik), azokból szellemi sérült, vesztes idegbetegek lesznek, így hát mindenki más dobhártyájának kell beszakadni, ha a kis cukkerek a kocsmában kúsznak a mocskos földön és visítozva adnak életjelet. A tulajok nem szólhatnak rájuk, kell minden vendég, egyre nehezebben megy a bolt, ezért szeretném én itt megkérni a helyi mamákat-papákat, vagy neveljék meg a purdrét, vagy húzzanak olyan kávéházba, ahol a többi családossal tombolhatnak. Mindennek megvan a helye-ideje-illeme, a félhomályos, kulturált italmérő nem feltétlenül nekik való. Please!

Mehetnek és mennek is máshova. Megváltoztak az idők és a jó öreg angol pub patinája egyre kopik. Felmérések szerint hetente 27-et zárnak be az országban, s tanúsíthatom, itt a környéken is nem egyet bontottak már le, hogy aztán lakóházat faragjanak belőlük. Okok? Nos egy pint árából a pakisztáni kisközértben vehetünk egy hatos kiszerelést, amit otthon elszopogatunk. Kitiltották a dohányzást, amit ugyan én nem bánok, de másoknak valszeg cigivel az igazi a szivornya. Változik a lakosság is, lecserélődik a helyi idősebb populáció: a feketék inkább tépnek mint isznak, rengeteg a kínai akik zárt ajtók mögött, egymás közt élnek társas életet, a muszlimok ugye egyértelmű, s sok a fiatal családos, akik vagy odahaza főznek, vagy inkább café-kba és a fent említett gasztro-bisztrókba járnak el enni. Szerintem nem lett antiszociálisabb a lakosság, csak már más típusú lokálok a trendik. A hagyományos pub inkább alkohol plusz valami alapkaja-száraznasi, míg ezek az újak igényesebb ételeket szolgálnak fel, ami mellé kérhetünk valami enyhe tütükét is – ezek pedig nem nekem valók, ide meg én nem megyek römizni és a ciderembe bámulni. Kiélezett a piaci verseny, s sok pub nem tud vagy akar alkalmazkodni a új szelek divatjának. Ez van.

Mindez a kuncsaft beszámolója volt London egy normális környékéről, aki a pult melósabb oldalán áll egy Millwall meccs után, az biztos tud mesélni a dolog árnyoldaláról is, utólag is részvétem a makonyára beállt klientúrával minimálbérért szívó vendéglátózó honfitársaknak. De biztatok minden kintélőt, nézzen ki magának egy barátságos helyet ha teheti, pár hét után úgy odaszokunk, mint odahaza a sarki lángososhoz.  

.