London Budapest Metro

Highgate Cemetery – a Viktoriánus Valhalla

A Feltámadás ünnepén talán nem túl szalonképes a következő téma, bár lehet, hogy pont a Húsvét teszi időszerűvé a macabre túravezetést. Aki inkább az élőkkel tartana a csontokon rágódás helyett, vagy valami izgi épp lekötötte a figyelmét a fészbukon, kérjük most kattintson tova malacvágtában.

Imádom a temetőket. Biztos mert nem nekem kell ott ásni vagy fizetni a lakbért a rokonok után, de ez már régi passzióm. Így esett, hogy immár harmadszorra is ellátogattam a londoni Highgate Cemetery-be, hagy látom most teljes tavaszi napsütéses szépségében, ha eddig mindkétszer Szentiván estéjén baktattam el.

A sok képet lehetlenség lenne ide feltölteni, aki vizuális típus, látogasson el és nézelődjön itt a kis albumomban: https://worldcemeteries.smugmug.com/Highgate-West-Cemetery-London/

Ha tudom, hogy ezt egyszer komolyan veszem, időben megtanulok fényképezni. Sebaj.

Az észak-londoni Highgate Temető a Magnificient Seven, hét (tulajdonképpen nyolc, csak az egyik ejtve lett) pompás köztemető tagja. Nem hazafias, fennkölt érzelmek ihlették, mint például a Fiumei úti sírkertet (szívem top hármas tagja), hanem jóval józanabb okok miatt alapíttatott: a 19-ik század első évtizedeire London lakossága megduplázódott közel 2 milliósra, s a helyi plébániák temetői csordultig megteltek, néhol sekély vagy újrahasznosított sírhantokkal, hullagázos helyzetet teremtve. Az 1831-es kolerajárványt is a borzasztó oszlási termékeknek tulajdonították, így 1836-ban a parlement rendelte el köztemetők kialakítását a főváros körül. Vállalkozó szellemű nép az angol s a London Cemetery Company mint privát részvénytársaság vágott bele a gyönyörű sírkertek kiépítésébe, hová a finom ízlésű s divattal lépést tartó módos közönség feküdhetett be életfogytiglanra. Példaként az 1804-ben megnyílt párizsi Père-Lachaise szolgált, lám a divatot mindig is a franciák diktálták. A részvényesek természetesen osztalékot kaptak az értékesített parcellákból származó nyereség után, így tehát e temetők lényegében közegészségügyet is szolgáló tuti ingatlanbizniszt jelentettek, komoly lovettával a téten.

Itt jegyezzük meg, hogy a viktoriánus kor emberei egész máshogy viszonyultak a halálhoz, mint ma mi. Finoman szólva is hullottak, mint a legyek, az átlagéletkor kora harmincas volt amihez hozzájárult, hogy a gyerekek ötöde nem érte meg az öt éves kort. Szerették halottaikat szépen beöltöztetve, beállítva lefényképezni, a fotós némi felár ellenében akár nyitott szemeket is ráphotoshoppolt az elhunytakra.  Nem volt tabu a halál témája, hisz naponta ki voltak téve a Kaszás tombolásának. Az anglikán ember még hitt a lélekben s feltámadásában, de megadták a módját az elbomló test utolsó búcsújának – nagy üzlet volt a halál, drága kellékekkel, parádés díszmenettel, pazar kilátást nyújtó park-sírkertekkel (már az ott sétálgatóknak). Egy másik, elég undi oka a hirtelen támadt nagy keresletnek, hogy akkortájt tudományos boncolgatásra csak a kivégzett bűnözők testét használhatták föl, az meg túl kevés akadt, így jövedelmező munka volt a hullarablás, body snatching. Ők voltak a Resurrection Men – Föltámasztók. Ástak egy gödröt a sír fejrészénél s kipecázták az árut – de csak a testet, az úgysem számított már, mert ha ruhát vagy ékszert is vittek volna, az már rablásként más kategória, azért a kolóniákra száműzték az embert. Ezért ezek az új temetők magas falakkal voltak körbevéve s a hirdetések szerint 24 órás őrző-védő szolgálat óvta szeretteink porhüvelyét. Engem a mai csecse lakóparkokra emlékeztetnek, szép zöld gyep, horribilis négyzetméter ár, portaszolgálat...

Itt tartva kívánja még valaki az ünnepi sonkát? Ha igen, áskálódjunk tovább.

Tehát 12 fontért ma részt vehetünk egy vezett túrán a 14 hektárt felölelő temetőkben. Mert van egy keleti és egy nyugati része, a nyugati az eredeti és az igazán látványos, belépés csak csoporttal. Nagyjából egy órás a túra s valóban élvezetes, érdekes, kulturális-művészi csemege, s szépen diszkréten barangoljuk be a helyet, ahogy azért illik. A túravezetők a Londonban már kihaló fajnak számító angolok – az őslakos, tanult, nyelvet tisztán, dallamosan beszélő, anekdótázni nagyon tudó fazonok. Az eddigi három alkalom alatt mindig láttam, tanultam valami újat míg a kacskaringós utakat jártuk. Ma már ősfás a park, borostyánnal benőtt minden, de alapításakor még pedikűrözött, makuláns díszkert volt, melynek relatíve kis területét ügyes kerttervezési trükkökkel tették vizuálisan nagyobbá. 1839-ben, fölszentelés után nyílt meg a publikumnak (a szentelés már csak azért is kellett, mert sokan vonakodtak holmi magánvállalkozásba temetni hozzátartozóik), s azóta 170 000 temetést tartottak bő 53 000 sír fölött. A The Times 1840-es hirdetése szerint ennyibe kóstált egy hely: £15 5 shilling egy magán katakomba (ma bő 11 000 font lehet), magán családi sír £5 5s, egyszemélyes sír £1 5s. A vétel örökre szólt, nem kell meghosszabbítgatni a tartózkodást.

A nyugati rész 7 hektárából 0,8-at a nem anglikán egyház tagjainak tartották fönt, Metodisták, Baptisták, Presbiterániusok. Nekik külön kápolnájuk is volt a bejárattól jobbra, balra pedig a ma is működő anglikán Tudor gótikus kápolna. Aztán jön a kolonnád majd a fő út, föl egészen az Egyiptomi Sétányig és Libanoni cédrusig.

E kettő talán a sírkert két fő látványossága, már ha valaki így óhajt beszélni egy temetőről. Az Egyiptomi Sétány volt anno az ,,aki számít itt van” terület, legalábbis tervezői hatalmas presztízsértékkel reklámozták. A században nagyon módi lett minden ami Egyiptom, s Highgate sem lehetett kivétel. Az érdeklődés részben a napóleoni háborúknak volt köszönhető, részben pedig mert amit az angolok összelopkodtak hazaszállítottak Egyiptomból a múzeumaikba, az leginkább az ősi civilizáció temetkezési tárgyai voltak. Két oldalt futó, akkor még tetővel fedett, 2x8 magán sírboltból áll, mindegyik 12 koporsó befogadására alkalmas, ám egyikben sincs teltház. Díszei obeliszkek, lótuszok, s a vasajtókon a lefelé fordított fáklya (a szimbólumokról majd a következő részben). Mai áron 14 000 - 109 000 fontba került egy-egy sírbolt, de nem az ár miatt nem kapkodtak utána a vevők – állítólag egyszerűen nem tetszett az embereknek ez a sötét, nyirkos alagút. Népszerűbb volt a végén nyíló sírbolt kör, közepén a ma bő 250 éves libanoni cédrusfával. A belső kör egyiptomi, a külső hozzácsatolt 16 sírbolt már klasszikus stílusú. Az egyik ilyen kamra a kolombárium (nevét a galambdúcokról kapta), ahová az elhamvasztottak kerültek – már 1885 után, ugyanis csak akkor legalizálták a hamvasztást az országban.

Kicsit szőrszálmeresztőbb, mikor beengednek minket a csupán pár tetőtéri lyukkal bevilágított katakombákba - itt kegyeleti okokból tilos fényképezni, mert itt-ott kikandikálnak a koporsók, nincs zárófedél. Némelyik még eredeti állapotában leledzik, de párról már lehámlott a külső faréteg. Ugyanis a koporsók, akár itt, akár a földbe temetettek három ,,szarkofágból” állnak, a legbelső a lehegesztett, szigetelt fémkonzerv, amiben...ööö...elérlelődik-lötyög ami megmarad belőlünk. A katakombákba lábbal előre tették be az elhunytat, elvégre mikor beszélünk hozzájuk a fejükhöz szeretnénk szólni, nem a talpukhoz.

Jóval kevesebb grandiózus mauzóleum található, mint akár a Kerepesi úti, akár a Kozma utcai zsidó temetőben, s Háborús Emlékhely ügyében is kicsit formabontóbb a Highgate Cemetery. Legtöbb helyütt ugyanis egy külön parcellát szenteltek a Nemzetközösség hősi halottainak, míg itt elszórva nyugszanak a keleti-nyugati területeken. Márvány félkörre vésve emlékeznek meg a jelöletlen tömegsírokban nyugvó katonákról.

A vadregényes, romantikus nyugati részből aztán átsétálhatunk a kicsit később nyílt keletibe, jegyünk érvényes és itt található a WC is, nem elhanyagolható részlet. Ez a 7,7 hektáros rész  már inkább a profitmaximalizálásról szólt, annyi embert suvasztottak be, amennyit csak lehetett, így megjelenése kevésbé drámai, inkább gyakorlatias, Farkasrétitemetősebb. Leghíresebb nyugvója Karl Marx, impozáns mellszoborral, piros virágokkal, s a világ amatőr fotósai itt egyesülnek sírja előtt.

Highgate méltatlan pusztulásnak indult a II. Világháború után, kapui bezártak, csak vandálok, drogosok jártak ide a jó levegőért. Sok műemléke csak annak köszönheti fennmaradását, hogy a susnyás úgy benőtt mindent, különben az időjárás, az anyatermészet és a Dr Martens végzett volna vele. A temetőt ma már a Temető Barátai működtetik, restaurálnak, fát vágnak, gazolnak, marketingeznek rendületlenül, állami támogatás nélkül (asszongyák), adományokból, belépő díjakból, eladott parcellákból. Igen, a mai napig lehet itt temetkezni, a bejárat mellett épül éppen egy 2 milliós mauzóleum és keep calm, de George Michael is itt porlasztja arany hangszálait. No de hogy kik e gyönyörű sírkert lakói, mit jelképez nyughelyük és hogy gyászoltak a viktoriánus kor emberi – az legyen a következő mesedélután része.

UI: a ,,Viktoriánus Valhalla” nevet John Betjeman adta neki, nem az én szókincsem ilyen penge.

Kergemarha Morzsák - Hiteles történet

Mai napi mesénk, vagyis krónikánk az angol kriptákból egy minapi cikk és pár hosszú, átgürizett munkahét okozta szellemi elcsírásodás ihlették. Az egykor talán hiteles, de mára nagyjából egy államilag szponzorált blikk szintjére plöffedt BBC News közölt egy írást, érzékeny ponton eltalálva a lakosság azon részét, akik jó hangyóca módjára robotolnak, gyűjtögetnek egy életen át és reménykednek, hogy majdan a kerti diófa alatt gyors szívrohamban múlnak ki csendes nyugdíjas éveik alkonyán.

Nos, az úgy történt, hogy az FCA (Financial Conduct Authority, független pénzügyi felügyelet) a nagyobb hitelintézeteket felszólította, gondolják már meg, hogy a komolyabb adóssággal vergődő ügyfeleknek elengedik a kamatokat s szépen üljenek le velük átgondolt, gyorsabb pénzvisszafizetési ütemtervecskét készíteni. Komoly felnőtt módjára, ha kell, zsírkrétával és abakusszal, tuti értsék. Hogy ne csak a kamatos kamatokat pengessék ki havonta, hanem egyszer érjenek végére a felhalmozott kölcsön törlesztésének. Mert számolgattak s kiderült, hogy az átlag angol háztartásnak 13 000 fontos adóssága van – ami nem szarral gurítgatás, még ha ebben benne vannak a diákhitelek és jelzálogok is. Mellékesen az egy főre jutó államadósságot pedig bőven 25 000 font felé saccolják – vajon van összefüggés a jóléti állam túlköltekezése és állampolgárai takarón túl nyújtózkodása között?

Távol álljon tőlem, hogy valaha is bankokkal szimpatizáljak, verték a csalánt a pipilőnkkel rendesen az utóbbi időkben. Etikátlan üzletvitel az egész, s érdekük (rövid távon, gondolom, bár nem vagyok ügyes pénzügyes), hogy minél tovább maradjunk a kamatok spiráljában. A nyilatkozó egyik kliens szerint soha nem nézték a bankok, mennyi hitele volt már fölhalmozva, mindig csak kapta a következőt, amit aztán naná, hogy képtelen volt visszafizetni. Na most fújhatunk a pénzintézetekre, de azért ehhez a produkcióhoz kell a klientúra butasága is. A biztosítékot minden normális ember fejében az verhette ki a cikktől, hogy odafönn már megint kigondolnak valami baromságot, amivel lényegében az ostoba, felelőtlen embereket putyujgatják és rázzák le róluk a következményeket.

Anglia kedvenc hangja a lehúzott hitelkártya lehet, élmezőnyben a twitterüzenet pittyel és teáskanál kocogtatással. Ezzel párhuzamosan a ,,megtakarítás” archaikus szóvá vált, valahogy mintha az ,,Élj a mának, verj a pénz seggére, az csak úgy terem” lett a mantra. Vannak statisztikák, hogy mennyi a háztartások megtakarítása (a jövedelem 3.8%-ára esett vissza), hogy egyre többet nyúlnak a malacperselybe a szárnyaló árak és költségek mellett, de nekem vannak fenntartásaim az okokat illetően. Azok alapján amit látok, hallok, tapasztalok az emberek többsége egész egyszerűen elkényelmesedett segg. Nem lesz könnyebb az élet évről-évre, pláne szerény jövedelműeknek, de miért is dagad több ezer fontos hiteladósság az angolok nyakán?

Mert nekik minden igenis jár, azonnal és kompromisszum nélkül. Mert egy bizonyos ,,életszínvonalat” csak el kell érni, ha telik rá, ha nem. Mert megálmodnak egy pofás életvitelt és kockásfüzetben osztás-szorzás nélkül megveszik. Itt mondanék ellent annak, aki a ,,média által pszichésen belénkmosott tömegfogyasztási kultúrát” okolja, mert sok igazság van benne, de szerintem meg ezért kell az akaraterőnk és karakterünk edzeni a tudálékos nagy pofánk helyett, oszt úgy könnyebb nemet mondani. Volt kollegina aki csak sírt állandóan, hogy nincs pénze, nehezen élnek, de házasodni csakis Görögországban akart, potom £6000-jába került – az élelmes görögök meg rászámláztak 150 fontot a hülye díszpárnákra mert tudták, az agyatlan angol megveszi. Egyedülálló, részmunkaidős anyuka munkatársaim a hideg csapvizet nem tudnák fizetni a kölykök után járó állami segély nélkül, de az évenkénti egy-két külföldi, spanyol, török all inclusive nyaralás az dukál, meg a dízájner vacakok, a műköröm, sprayszoli, iPad a gyerekeknek, miegymás. Izzasztják a hitelkártyát, a munkáltató meg kapja a leveleket, hogy önkormányzati adót azt elfelejtettek a lányok fizetni, vonjuk le a fizuból (az én reszortom, hogy számon tartsam ezeket a levélkéket. Szánalmas).

Nemrég mesélte egy bróker hölgy, hogy a Hitachi hitelkérvény forródrótja december 26-án a legforgalmasabb. Akkor van Boxing Day, akkor kezdődnek a brutál leárazások az üzletekben. Szóval miután legatyásodtak az ajándékorgia után, még karácsonykor, karácsonykor! sincs jobb dolguk a népeknek, mint megrohamozni a kereskedőket hótfölösleges szarokért és költeni, költeni, nem irodalmi vagy madaras értelemben. Kölcsön pénzt, mert kurva fontos a legújabb kütyüt beszerezni. Egy betegünktől a fia kért 5000 fontot kölcsön csupán azért, hogy helyrerázza a hitelprofilját és igényelhessen újabb kölcsönt. A papa elküldte volna az anyjába, de akkor nem kap vacsorát a nejétől.

 

shopping.jpg

 

De itt minden Kell, s már legalább két generáció szokott hozzá, hogy vágyait rögvest kielégítse, különben durcás és depressziós lesz és mindennek úgyis a bevándorlók, az IMF és a toryk/libsik az oka.

Mondhatják: minek gyűjtögessek, egyszer élünk, így is, úgy is elúszhat hirtelen minden a piszok bankok miatt, a takarékkamatok meg utol sem érik az inflációt, kuporgasson a rühes sárkány. Értem és megértem, de lássuk be, a krach holnapi beütésének valamivel kevesebb esélye van, mint hogy például rátörik a fogunk egy mandulára, s mikor eléjük toljuk a £250-os számlát, a szívükhöz kapnak, ,,ezt én nem engedhetem meg”. Akkor mutasd a telefonod, a ruhásszekrényed, meg hogy mennyi készkaját zabálsz ahelyett, hogy házi kosztot vinnél uzsidobozban ebédre. Amikor a jóléti társadalomban odáig jutunk, hogy a lakosság tekintélyes része lebenyhurutot kap egy hirtelen jött kisebb kiadástól, akkor ott baj van. A női magazinok tele vannak olyan kis takarékos praktikákkal, amiket egy átlag magyar háziasszony kisujjból kiráz, elvégre nálunk kényszer hozza, sajnos (pl. csomagolj szendvicset a kirándulásra, nem kell büfékből napihárométkezni). Az élet alapjait kell az angoloknak ismét megtanulniuk. Bár most igazságtalan vagyok, mert valljuk be, mi is tudunk meredeken vadbaromnak lenni: hányszor mentek édesapámhoz anno az alkalmazottak hitelpapírt aláíratni.

- De miért nem személyi kölcsönt veszel fel? Előnyösebb.

- Mert több papírtökölődéssel jár.

-És mire kell, ha kérdezhetem?

-Hűtőre. Tudom, hogy drágább, de ez olyan, hogy jeget is ad.

Van akin nem lehet segíteni...

 

Kár, mert takarékoskodni mentális egészséget is jelent, nem csak kicsivel nyugodtabb álmokat. Fösvénygörcs nélkül igenis szinte mindenki eltehet egy picit, hetente tíz fontot, netán húszat, pici összeget amiért egyszer hálásak leszünk. Önkontrollra tanít, előrelátásra, munkánk minden pennyjének megbecsülésére s egészséges fontossági sorrend felállításra. Meg diófa ültetésre, hátha mégis sikerül krach nélkül békében ellapátolni az aggkori szívrohamig.  

Vigyázz csak a nyelvedre! - UK PC ABC

Shakespeare, Byron, John Cleese – nyelvében él a nemzet, s míly mesés nyelv is ez az angol! Micsoda ízes szóviccek, merész fordulatok, költői gezemicék, gazdagság miből csipegethetünk ingerenciánk s tudásunk szerint. Én szeretem a szigeti angolt, akár a standard BBC félét, az írt, vagy a skót verziót, igaz, ez utóbbihoz néha felirat kell, de legalábbis fél liter töményszesz.

Mint minden nyelv, az angol is folyvást változik, új szavak jönnek köztudatba s régiek kopnak ki, ahogy az idő morzsolja a malomkereket. Nyelvünkből visszatükröződik kultúránk, mindennapi életünk s talán gondolkodásunk is, s ez az a hullám, amit az utóbbi pár évtizedben bizonyos körök meglovagoltak mondván, rosszul beidegződött szokásokat, hozzáállást korrigálni lehet, ha a rendelkezésre álló szókincset is civilizálttá csiszoljuk. Semmi bajom a csiszolgatással, de Orwell, hogy láttad te ezt előre!

Nos a véleménykémre ez ügyben annyian biztos nem kíváncsiak, még én sem, így minden politikától és morfológiai trendtől függetlenül következzék egy kisokos bokréta az angol nyelv s hagyományok útszéli virágaiból, melyeket ha akarjuk most tanuljuk meg, mert nem biztos, hogy pár esztendő múlva nem csuknak le értük nem nagyapáinktól halljuk csak viszont a kandalló tüzénél melegedve. Tessék csak tessék épülni s ámulni, milyen deviáns tendenciák fertőzik itten nyugaton elménk és az Oxford nagyszótárt. 

  • Rögtön itt van szívem s gyomrom csücske, a Spotted Dick nevű desszert. Akinek a pöttyös fütyi ugrott be annak nagyon tavaszodik a hormonszintje, akinek nem, annak még nem ivarérett a fantáziája. Ugyan semmi köze a férfi anatómiához – a spotted a sok kis szárított gyümölcsre utal, a dick pedig állitólag a pudding régi verziója volt - de egy walesi önkormányzat dafke átneveztette Spotted Richard-ra a menzán (lévén a Dick Richard beceneve, s magánnyomozókat is becéznek így a képregény után), nehogy valaki lelkébe beletaposson és megbántódjék. Részemről ezért lett ez a kocsmában a kedvenc desszert az emberi butaság ellen vívott sziszifuszi küzdelem jegyében. Amúgy nem is annyira rossz sütemény, egyszer mindenki rakjon szájába egyet!
  • Aki dolgozott már multinál az tudja, mennyire szereti a management a brainstorming szócskát. Szomorúan tudatjuk, hogy ha a tunbridge wells-i önkormányzat úgy érezte, ez nem helyénvaló, legközelebb Csákánydoroszló keményíthet be! Az ,,agyvihar” helyett, mely sértheti az epilepsziában szenvedő polgártársakat, e kent megyei helyiség inkább a ,,thought shower”, gondolatzuhé kifejezést ajánlja.
  • Bábszínházba is nyugodtabban járathatjuk gyermekünk ezentúl, mivel a hagyományos Punch and Judy előadás, mely több száz évre nyúlik vissza és leginkább egymást kalapálják benne egy husánggal a rosszcsont házastársak, modernebb szempontok alapján íródott újra Barry Town-ban, kitörölvén a felesleges verekedést és ,,erőszakos partneri kapcsolatot”. Soha bölcsebb cselekedetet, mert mint Tom és Jerryn felnevelkedett sérült ember e sorok írója tökéletesen átérzi, milyen úgy élni napjaink, hogy visszafojthatatlan dühvel és vérszomjjal akarunk minden állatot, embert és kétszikűt megkínozni a gyermekkori vizuális erőszak hatására. 
  • Bristolban még sosem jártam így nem tanúsíthatom, hogy a lakosság tényleg gyakran szólítja-e egymást love-nak vagy dear-nek, de első hallásra aranyos szokásnak tűnik. Mire eljutok oda, már talán csak hírmondója marad, ugyanis állítólag hivatalokban megtiltották a használatát mondván, nem professzionális és biztos nem találják ki, de igen: valakit megsérthet.
  • Ez kicsit Amerika, de Huckleberry Finn is kapott egy újraszabást. 19-ik századi regény lévén bezony előfordulnak benne N-betűs szavak és egyéb, ma már a rasszizmus netovábbjának nyilvánított dialógusok. Remélem, azért az eredetit bescannelték, mert ha rendre újraírogatják és aktualizálják, az elég 1984 feelingOtthon a polcomon a Ladó utónévkönyvben Mahalia alatt még a ,,néger énekesnő után” kifejezés szerepel, igyekszem időben elégetni a könyvet mielőtt rámrúgják az ajtót és bekaszliznak fasiszta irodalom birtoklása miatt.
  • Állatbarátok is figyeljenek a nyelvükre, mert szerethetjük kis kedvencünk ízig-vérig, nem illendő pet-nek titulálni Morzsit. Pet helyett dicsekedjünk ,,companion animal-unk” azaz társ(as) állatunk cipőszétrágó kvalitásaival a kutyafuttatón. A Journal of Animal Ethics szerint derogáló és lekicsinylő háziállatnak titulálni ,,szabad életet élő” állatkáink. Furcsa, az enyém elég boldognak tűnt, mikor gügyögve lebolhásszarháziztam hasvakargatás közben, de igazuk van a jogvédőknek, ez lelki formáló tényező minek árnyalatát minden iguana tartónak érezni illik.
  • Azt hiszem, már említettem valahol, hogy a Bah bah black sheep gyermekmondóka is szó szerint feketelistás lett néhány óvódában, vagyis újra kellett írni, mert egyesek szerint a fekete szó kiemelése rasszista ideológiát ültet el a gyerekekben. Még szerencse, hogy a Frozen és az ezzel járó merchandise pótolni tudja az űrt, a magyar gyerekek pedig gyorsan felejtsék el a Csiga-biga gyere ki vagy a Gólya-gólya gilice minden ízében gyűlölködő és szadista rigmusait.
  • Aztán a borús idő okozta mélabúból könnyebben kilábalunk ha érezzük, hogy nem is vagyunk mi olyan rosszak, mint mindenki állítja. Egy norfolk-i munkatoborzó körmére koppintott rá a helyi állásközvetítő, mert az olyan jelzőkkel hirdetett állást, mint ,,megbízható” és ,,keményen dolgozó” jelentkezőket várunk – hisz hogy érezné magát az ember munkanélküli fia-lánya, ha lustának tetszik lenni zéró munkafegyelemmel és erre ilyennel veszik el a kedvét és lehetőségeit már az elején? Az elkámpicsorodást elkerülendő tessék tekintettel lenni a lakosság léhűtőinek esélyegyenlőségére is.
  • Legyünk óvatosak az angolban a megszólítás előszócskáival, már rég nem a Mr/Miss/Mrs triumvirátusát éljük. Be lehet karikázni Ms-t is, ez azt jelenti, hogy nem kívánjuk családi állapotunk feltüntetni, de a nagyobb csavart a transzneműek Mx jelölése jelentheti. Írásban még könnyebb kezelni, de óvva intek minden férfit, hogy szóban leMadam-ozzon/Miss-ezzen bármilyen nőneműnek látszó emberi lényt, mert kap az arcára: Did you just assume my gender?! Nagyjából ,,Te most rámaggattál egy nemet?” A mai világban már a fene se tudja, szóval talán biztonságosabb hozzá se szólni a másikhoz és a képébe vágni az ajtót, ha mögöttünk sorjázik. Mindjárt szebb az élet, nem?
  • Végül pedig láthassuk, a királyi család sem mentes a elavott, bunkó nyelvezettől. Károly herceg beceneve indiai lovaspólótársára és milliomos cimborájára a kedveskedő ,,Kormos”. Volt? Szervezetek ugyanis fölhívták mindenki figyelmét arra, hogy sportban aztán pláne nyoma sem lehet diszkriminatív, rasszista fennhangoknak annak ellenére, hogy a névviselő Kuldip Singh Dhillon lenyilatkozta, szerinte Károly és fiai rendes gyerekek és ő nem bánja e baráti titulust. Edinburgh hercegét, Fülöpöt (az öregharcos Bözse mellett) valószínűleg már csak aggott kora miatt nem piszkálják, mert ő aztán tud tenni meredek megjegyzéseket, mint amikor egy vakvezető kutyás nőnek szólt be, hogy tudta-e, hogy már fölfedezték az evő-kutyákat anorexiásoknak? Szerintem rém szórakoztató a papa, de azért nem véletlen, hogy komolyabb diplomáciai csevejt inkább az asszony végez.

 

Az, hogy már nem ,,kövérek, öregek, gyogyósak” vagyunk hanem horiztontálisan kihívásokkal küzdők, előrehaladott korúak vagy mentálisan mások régi lemez, ehhez nem kell angolórát adni a LondonBudapestMetro egy picit nyelvükbe zavarodott íróinak. Árnyaltsága teszi széppé a nyelvet, bátorítunk hát mindenkit, ízelgessék az újangol finomságait, menni fog ez, csak a megfelelő tévéadót kell nézni és benyalni egy leckéztető verést egy közepesen edzett politkorrekt harcostól. Aki pedig talált valami sértőt a fenti sorokban, kérjük szépen ne pereljen be minket, úgysincs pénzünk.

Pub-likáljunk!

Hideg van, sötét, nyákos az út, s messze a tavasz Londonban. Ha ilyenkor szeretetre vágyunk, valakire, aki enni ad, bőséggel itat és nem piszkálódik, nem házasodni kell, hanem elcaplatni az angol kultúra végső kis meleg, fényes oázisába s tulajának óvó ölelésébe: irány a pub! Törzshelyet találni magunknak új hazánkban szebb gesztus a beilleszkedés felé, mintha betéve tudnánk a Henrikeket és a Monty Python poénokat, így aki csak most cihézett ki, látogatóba jött vagy eddig ódzkodott a Róka és a Foxi rendszeres látogatásától, talán kedvet kap alábbi kis pub tudniillikünktől.

Színt vallok, Budapesten soha ingerenciát nem éreztem, hogy akár a rattanfoteles bárokba, akár a Pikk hetesbe alámerüljek poharazgatni, a romkocsmákat pedig képtelen vagyok igényes, minimális egyéniséggel rendelkező helyi lakos opciójának tekinteni. Ellenben az angol puboknak van valami varázsa, s már két hónap után volt ,,My local”, azaz törzskrimóm.

Angliában 1552-től kötelező engedélyt kiváltani public house/tavern/free house/alehouse, hívjuk ahogy akarjuk működtetéséhez. A tavern szó is a latin tabernae-ből származik, s utak mentén ételt-italt-szállást nyújtó vendéglátóipari egységet jelentettek. Idővel külön szobák alakultak ki a vagyonosabb utazóknak és a szekér hátába kapaszkodó plebsnek, ám ezek a válaszfalak ma már lebontattak szinte minden söntésben - kis lépés az osztályrendszer megingatása felé, hosszúlépést mindenkinek! A hagyományos angol sör népszerűsége csak a Gin Craze (1720-1750) alatt csökkent, ezek voltak a hollandok által behozott borókapárlat átkának legdurvább évtizedei, évi akár 10 lityó/fő benyakalása alatt uralkodott a Sziget hangulat.

Pubból van millió féle, nincs olyan, hogy ,,típikus angol kocsma”. Mint mindenhol, egy tisztes pubnak van saját neve s az ahhoz passzoló, homlokzatról fityegő cégére. Ha ez a Hattyú és a Rózsa, akkor az értelemszerűen ezeket ábrázolja. Vannak nagyon népszerű elnevezések, mint a King’s Arms, Rose&Crown, ezek nem egy lánc részei, csak annyira hagyományosak, hogy minden városban van egy ilyen. Ami régen dokknegyed volt, ott a fennmaradt italmérések neve őrzi a tengeri medvék legendáját: bálna, vasmacska, sellő. Ami lánc, mint a Wetherspoon cég közel ezer lokálja, azok a nyolcas dipotriás okulárét otthon felejtőknek is feltűnő fekvehányók – retkes padlószőnyeg, játékgépek, mosdatlan törzsgárda, pocsék egyenkoszt amit a kamasz a hüvelykujját belelógatva szolgál fel, már csak a színes szalagok hiányoznak a bejárati ajtóról, hogy messze elkerüljük. A spektrum másik végén a gourmet ,,kocsmák” vannak, ezek szerintem már nem igazán csapszékek hanem gasztropubok kézműves sörökkel, s hipszter ínyencbloggerek aszerint értékelik, hogy van-e valami kiejthetetlen superfood összetevő a hamburgerben. Biztos finomak és ennek is megvan a vevőköre, de ez már szinte kicsúszik a kocsma kategóriából.

 

pub.jpeg

 

Mert milyen is a jó, magánkézen levő pub? Először is jó a publican, másnéven host, landlord, governor, magyarán a kocsmáros-tulaj. Érti a dolgát s ennek megfelelő tisztelet övezi. Ha odaszoksz, hamar megjegyzi a neved, tudja mit szeretsz, körbejár az asztalokhoz diszkréten bratyizni, mindenkivel érezteti vendégszeretetét s mindenki ki is akarja azt vívni. Ő a Keresztapa – vagy Anya, mint mifelénk a lengyel csaj, aki nem cicózik, mosolyog, rohangál, és volt annyi esze, hogy egy bitang jó séfet alkalmazzon, csókoltassuk érte. Ma már megszokott a borravaló, de régivágásúak inkább fizetnek egy kört a csaposnak jattolás helyett: ,,And one for yourself?” A keménymagot alkotó törzvendégek többet legyeskednek és filozofálnak a söntéspult körül, de ne essünk pánikba, a Főnök s kis tanoncai pontosan tudják, hogy ki a következő a láthatatlan sorban. A pubban ugyanis nem alakul ki sor, hanem kifinomult pantomim játékkal jelezzük, hogy most már mi jövünk: erősödő totyogással, pohárforgatással, kétségbeesett arckifejezéssel, szemkontaktussal. Senkinek eszébe ne jusson integetni, pénzt lobogtatni vagy Elnézéstezni, ilyet csak nagyon amatőr turisták tesznek, bocsánatos bűn, de sokatmondó mosoly a büntetés. Még rosszabbul járunk, ha csak várunk az asztalunknál s nem vesszük észre, hogy a pubban nem jönnek rendelést felvenni, pincérszolgálat csak ételrendelés esetén dukál. Ha van, jegyezzük meg még az elején asztalunk számát és ne ötödmagunkkal álljunk csicseregve a pulthoz, hanem egyszerre egy önkéntes rendel, fizet, cipeli a poharakat. Vannak italok, mint a Guinness vagy a Murphy’s, mivel ennek sokáig tart a csapolása legyünk tekintettel és ezt rendeljük ki először, ne a végén nyőgjük be. Ne tököljünk az apróval, tudjuk előre, mit kérünk (legalábbis nagyjából) és el ne, ismétlem el ne felejtsük hozzátenni, hogy please, mert akasztottak itt már kevesebbért is.

Szóval a pubban nincs sorbanállás és az angolok tőlük szokatlan módon idegenekkel is szóba szoktak elegyedni. Ez a pub pszichológiai varázsa: a hely, ahol megtörik az angol távolságtartás, karótnyeltség, itt megnyílhatnak, kiáll a Mit-gondolnak-mások ideggörcs, demokrácia, egyenlőség és fair play az alapelv, no meg a fish and chips. Sok pubban van darts, billiárd, quiz night (vetélkedő) vagy akár társasjáték (nálunk a jenga vagy három különböző szettből állhat, mert tök más méretűek a rudacskák. Na de ez a kihívás), ezek is a szocializálódást megkönnyítendő kerültek a polcokra.  

Igen kérem, a pubba lazulni és punnyadni járunk, egy jót beszélgetni munka után, röhögcsélni, eszünk valami bendőzsírozót s senki nem piszkál ha pintunk (ejtsd pájnt, orrhanggal) mellett újságot olvasunk vagy verjük a blattot. Még kutyákat is beengednek. Ezért is baromi idegesítő, mikor fiatal családosok zúdulnak be kisgyerekekkel (este 9-ig 14 év alattiak kísérettel bejöhetnek), akik aztán sikongatva rohangálnak körbe-körbe a helyiségben, mint akiket felhúztak. Valamiért Angliában a szülők úgy gondolják, hogy ha korlátozzák a kölyköket (=nevelik), azokból szellemi sérült, vesztes idegbetegek lesznek, így hát mindenki más dobhártyájának kell beszakadni, ha a kis cukkerek a kocsmában kúsznak a mocskos földön és visítozva adnak életjelet. A tulajok nem szólhatnak rájuk, kell minden vendég, egyre nehezebben megy a bolt, ezért szeretném én itt megkérni a helyi mamákat-papákat, vagy neveljék meg a purdrét, vagy húzzanak olyan kávéházba, ahol a többi családossal tombolhatnak. Mindennek megvan a helye-ideje-illeme, a félhomályos, kulturált italmérő nem feltétlenül nekik való. Please!

Mehetnek és mennek is máshova. Megváltoztak az idők és a jó öreg angol pub patinája egyre kopik. Felmérések szerint hetente 27-et zárnak be az országban, s tanúsíthatom, itt a környéken is nem egyet bontottak már le, hogy aztán lakóházat faragjanak belőlük. Okok? Nos egy pint árából a pakisztáni kisközértben vehetünk egy hatos kiszerelést, amit otthon elszopogatunk. Kitiltották a dohányzást, amit ugyan én nem bánok, de másoknak valszeg cigivel az igazi a szivornya. Változik a lakosság is, lecserélődik a helyi idősebb populáció: a feketék inkább tépnek mint isznak, rengeteg a kínai akik zárt ajtók mögött, egymás közt élnek társas életet, a muszlimok ugye egyértelmű, s sok a fiatal családos, akik vagy odahaza főznek, vagy inkább café-kba és a fent említett gasztro-bisztrókba járnak el enni. Szerintem nem lett antiszociálisabb a lakosság, csak már más típusú lokálok a trendik. A hagyományos pub inkább alkohol plusz valami alapkaja-száraznasi, míg ezek az újak igényesebb ételeket szolgálnak fel, ami mellé kérhetünk valami enyhe tütükét is – ezek pedig nem nekem valók, ide meg én nem megyek römizni és a ciderembe bámulni. Kiélezett a piaci verseny, s sok pub nem tud vagy akar alkalmazkodni a új szelek divatjának. Ez van.

Mindez a kuncsaft beszámolója volt London egy normális környékéről, aki a pult melósabb oldalán áll egy Millwall meccs után, az biztos tud mesélni a dolog árnyoldaláról is, utólag is részvétem a makonyára beállt klientúrával minimálbérért szívó vendéglátózó honfitársaknak. De biztatok minden kintélőt, nézzen ki magának egy barátságos helyet ha teheti, pár hét után úgy odaszokunk, mint odahaza a sarki lángososhoz.  

.  

Kergemarha Morzsák – Egészségedre, Laci!

A LondonBudapestMetro egyelőre kiváló egészségnek örvendő szerzői nem tudnak néha nem beletolatni a politikai korrektség mezsgyéjén düledező tyúkólba, hogy csak úgy borzolódnak és szállnak a tollak. Így, bár a téma sokakat érint szó szerint fájdalmasan, egyszerűen muszáj építő jellegű kotkodáccsal illetnünk az e heti legjobb ,,Csókol Magyarország, Rozál” hírmorzsát.

Ami pediglen az enyingi kórház várójában kifüggesztett tace pao volt:

 laci.jpg

Finom lelkű európai kultúrembernek az az első reakciója erre, hogy ez nem kóser, ilyen stílus nem megengedhető, de mivel nekünk itt Angliában úgyis büdös Európa meg a kú’turálcsága, az én első és fél reakcióm az volt, hogy ez milyen zseniális! Csak pár napra hagy tegyünk ki valami hasonlót mi is légyci-légyci, kórházakba, körzeti orvosnál, fogászaton, pont egy ilyen velős kis összefoglaló kellene a helyi lakosságnak.

Az a helyzet, hogy míg eddig csak napi max 1 óra műsoridőt/3 újságcikket foglalt el az angol nemzeti egészségügy (NHS) nyomorult helyzete, immár egy hete már osztott képernyőn tépik a hajuk a legfrissebb botrányok miatt. Ugyanis tél derekán az eddig csak púpozott kórházi folyosók most kicsurrantak két oldalt, pár szerencsétlen nem átallott meghalni a Sürgősségin fél-másfél nap várakozás után, szóval áll a balhé.

Odahaza is rémmese az egészségügyi ellátás, itt is, s talán még Svájcban is langyos a váró automata kávéja. Én csak azt tudom elmondani, amit nap mint nap látok, az állami csöcsön lógás, inkompetens tökölődés, elbutult arrogancia és echte kapitalista versenyelőny kihasználásának fosatós koktélját.

Több sebből vérzünk. Mi az egyik fő bajom az NHS-szel? Hogy nem fizetős-fizetős. Igen, kimondtam, én a nagy szociális széplélek igenis bevezetném a vizitdíjat. Aki fizeti a járulékot az ugye szív, mert adó levonva, de kórházi ágy már nincs, CT két hónap múlva, várhat 12 órát petefészekciszta görccsel a sürgősségin, a fogászat, a recept, a miegymás pedig még mindig pénzbe kerül, épp csak ,,diszkont áron” veszi igénybe a szolgáltatást, lényegében duplán fizet. És finanszírozza annak az iszonyat széles rétegnek az ingyenes ellátását, akiket már bocs, de itt kint a rokonsággal csak ,,segélyes g*ciknek” hívunk. Aki azt hiszi, hogy ennek nagyja idős, leszázalékolt vagy valaki, akinek tényleg jól jön a társadalmi segítség a talpraálláshoz, annak tévedni tetszik. Ijesztőek az arányok s elveszik a forrást, időt, energiát a valóban súlyos esetektől. Asszondom, ha csak két fontot/vizit elkérnénk mindenkitől, már kétszer meggondolnák, hogy olyannal boldogítsák a Balesetit, amivel egy bibis gyerek sem menne az óvónénihez. Két fontja igenis mindenkinek van.

A másik gebasz sajnos a jóléti állam lelkén szárad, eltunyult, elbutult, arrogáns lett a lakosság, meg van győződve, hogy neki minden csak úgy JÁR mert ő VAN, és mindig csak a sírás-rívás. Tényleg, látom munka közben, betrappolnak ezek a lusta degeneráltak, a belterjes angol zsírfej, az ötgyermekes arab családanya, az önérzetes 18 éves kiscsaj csecsemővel a karján és minden ingyenes. Ha pedig ingyen kapunk valamit, azt bezony nem becsüljük. Nincsenek motiválva, hogy ne zabáljanak mocskot, hogy eljárjanak szűrésre, hogy mossák a foguk, hogy otthon kamillával gőzöljenek, gyógyítsák maguk a házipatikával, hogy felelősséget, önállósságot mutassanak az életben, hogy csak picit előre gondolkodjanak. Asszondom, a tutujgató Állam a hibás és az erre ravaszul ráépült, sokaknak jó suskát hozó szolgáltatórendszer. Egyre csak az folyik a médiából, hogy áldozatok vagyunk, hogy minden konfliktusunk az elnyomásunkra megy ki (victim culture-nek hívják angolul), hogy másnak kell megoldani a gondjainkat mert nem mi felelünk értük, hogy Te kivételes kis csillag vagy. Így aztán kis csillagok b’sznak eljönni az időpontjukra de aztán fel vannak háborodva, ha visszautasítjuk őket, és pánikszerűen rohannak a kórházi ügyeletre, ha a gyerek megkarcolta a homlokát, a körzeti orvos pedig már bezárt aznapra.

Nem volt szép az enyingi felirat, de kérdem én, az normális, hogy nálunk az NHS-ben meg ilyeneket kelljen kiragasztani?

respect_us.jpgrespectus1.png 

Tisztelj minket –Szóbeli és testi bántalmazást nem tűrünk.

 

Tudniillik a Nekem jogaim és panaszaim vannak kultúrában már csak a dolgozó, civilizált keretek között élni akaró embernek nincsenek jogai. Múltkor a telefonba ordított a suna velem, hogy ha nem foglalom be, jön az anyja és felgyújtja a rendelőt. A másik berúgja a fejünk, nem ő tehet róla, hogy sorozatban nem jön el, neki pánikrohamai vannak/depressziós, nem tudja elhagyni a házat. Megkérdeztem az NHS központot, tehetek-e feljelentést. ,,Nem, ezt nekünk kell a beteggel tisztázni”. Tehát a sz@rt mi kapjuk, de havonta jönnek az ukázok fentről a legújabb ,,Betegközpontú ellátás alapelveiről”, miszerint a betegnek jogai vannak és méltósága és választása és mi ez ügyben végezzünk auditot és tréninget és rendszeresen szeretnének elégedettségi kérdőívet látni. Erre csak azt tudom kínomban mondani, hogy menjetek a ti k..a anyátokba. S ismétlem, ijesztőek az arányok, nem egy-két kivételről van szó, itt a banda fele talál valami tré kifogást, amivel nekünk szimpatizálni kell.

A közeli körzetiben pár hónapja a kedves beteg torkonvágta a dokit, mert az nem volt hajlandó neki azt felírni, amit a beteg szeretett volna. A másiknak nem akaródzott megválni a fegyverétől kezelés alatt, mert ,,csak azzal érzi biztonságban magát”, az orvosnak meg kuss van, ha ettől kiborul. Van rezidens nőgyógyász páciensünk, panaszkodik, hogy az emberek taxinak használják a mentősöket, és ő nem mondhatja a betegnek őszintén, hogy ,,Ne legyél hülye, pár óráig erős a vérzésed, semmi bajod, takarodj haza”, mert elveszítené az állását.

Emlékszem, mikor anyukám gyógyszerészként ügyelt a 90-es években, percre meg tudta mondani, mikor jönnek éjszaka az emberek: véget ért az esti nagyfilm, 10 perc múlva kígyózott a sor papírzsebkendőért! Biztos örült, hogy ezért hagyta otthon a két kisgyerekét.

Persze mikor az NHS-t, az ingyenes, vagyis hát adóból finanszírozott közegészségügyet kitalálták 1948-ban még egészen más volt a világ. Azóta például túl sokan lettünk ezen a kis szigeten, a lakosság nyomatja jóízűen az utódokat, amihez hozzájön még az évi nettó 300 ezerre becsült bevándorló teste s annak nyűgje. Azóta megöregedett a már NHS-ben világrajött sok baba, a fiatalabbaknak meg reped a gatya az elhízott seggén, aztán rínak az orvosnak, hogy rohad minden fontosabb és statiszta szervük. 

Igen, sok más gond van az egészségügyben. Kókler a menedzsment, s nekünk a kisujjból szopott bürokratikus tamtamra kell, hogy életeket mentsünk. Idekint inkább egy nagyon jól fizető karriernek tekintik az orvosi szakmát, naponta műt 1-2 vakbelet, ‘oszt kezitcsókolom, megy golfozni. Sok a külsős alkalmazott, akiért több száz fontot leszámláz az ügynökség az NHS-nek, de aki visszafordul az ajtóból, ha a szomszédos kórház többet kínál aznap. Pénz beszél. Nem népszerű szakma, mert sokat kell tanulni és nagy a felelősség, önálló döntést meg lassan ha már akar sem hozhat senki, mert mindenért perelhető.

Nem volt szép az enyingi felirat, de nem az igazán beteg embereknek szólt, hanem az ostobaságot elnéző nyafimentalitás öntudatos … szardarabjainak. Nem tudok más szót használni rájuk. A felirat egy olyan világ nyomásának nem túl stílusos eredménye, ahol egyre több ember jut egyre kevesebb humán- és anyagi forrásra, ez pedig köszörüli az idegeket és türelmet.

Én a civilizált társadalom egyik jelének tartom a betegeinkről való gondoskodást, hát most olyan időket élünk, ahol egy kis civilizált suttyó falragasz hosszú távon életeket menthet.

Óév, ó az a lendület!

Csinglingling, eljöttek ennek a kátyús évnek a végnapjai, szép csendesen átiszkolhatunk a következőbe és csak reménykedjünk, hogy kevésbé lesz hajmeresztő a világállás. A Nagy Kaszás által idén begyűjtött híresség (sőt, még tehetség is akadt) skalpok miatt érzett emésztő bánatunkról nem is beszélve, jövőre inkább essen reality sztárokra, gyorshajtókra és a Dzsásztin Bieberre a petúniásláda az erkélyről!

Itt, virgonc Londonunkban is közelegnek az ünnepek, s mi, idegenben születettek, talán kicsit máshogy éljük meg a kinti Karácsonyozást, új évi sültmalacozást. Gyanítom, nem feltétlenül rosszabbul, a Blaha Lujza téren 25-én melegételért sorbanállók nyomorát legalább nem látja az ember (nem akar valaki krétával odamenni és tízméterenként húzni egy vonalat, mint az árvíz emléktábláknál? ,,Idáig ért a 2016-os nagy magyar valóság korgó gyomra”. Plííz!), de azért akár egyedül, akár családdal vándoroltunk ki, elmerengünk egy percre.

Nálunk 10 fokok repkednek, nehéz nagykabátban izzadva beleélni magunk a téli, pirospozsgás-gyerkőcök-taknya-lóg hangulatba. A dekorációk pazarok, környékbelieim nagyja azért csak rendelkezhet valami ízléssel, mert viszonylag visszafogott díszítést rittyentettek a házukra, de persze akadnak akiknek a kültéri fényei egy reptér ködlámpáival vetekednek. Én magam a gyertyára esküszöm, pláne egy szép fenykőkoszorúba beleaplikálva (ezzel gyújtottam föl az előszobát kiskoromban, bravo), ám meglepetésemre itt nem lehet csak úgy belebotlani mint Pesten, s épp úgy nem találok szimpla, csillogó füzéreket, szép ducikat meg gyöngyösöket, csak a giccses asztali díszek dömpingjét. Hüpiri-hüpp, mert számomra ezek a zörgő kígyók, no meg a kiporszívózhatatlan angyalhaj a Karácsony szerves részei.

Nincs fa sem, nem érzem, hogy egy idegen házába passzolna, egy igazi otthonban a fa pár napra családtag lesz, míg itt esetleg bérlőtársnak tekinthetem, aki a másik két lakó szaga mellé hozzájárul egy kellemes gyantás bukéval. Így hát nincs díszítés, nem kerülnek elő a 80-as évekből időutazó gömbök, fújt hóemberek, s kedvenceim, a három kis gomba. Emlékszem, kiborultam, mikor anyám egyszer kitalálta, hogy ,,angolos" lesz a karácsonyfa és csak egyező színű gagyi műanyag biszbaszokat aggatott a fára - ördögtől való dolog, a fa akkor karácsonyos ha úgy néz ki, mint egy hányás, és punktum. Manapság a bőség szarujából válogathatunk mindkét városban, s Londonban igazán különlegesért érdemes bekuksizni a Covent Garden piacra, ott van egy üveggömb árus, valami meseszép díszekkel, na azt szövetkesztyűben fogdossa az ember és kirakja a macskát két hétre, ne pofozza le a dekorációt.

 gombak.jpg

Aztán a zene. Kiskoromban bakelitről ment a Bojtorján karácsonyi albuma, most nagykoromban az online rádió fújja nonstop a Last Christmas-t és a Mariah Carey klasszikust, s kollégáim sem tudtak említeni nekik kedves muzsikát gyerekkorukból – max ami a kereskedelmi adókon épp volt. A helyiek Christmas Carolokat énekelnek (vicces gyerek kérdezze meg tőlük, hogy ki az a Carol), ezek vallásos témájú dalok, még az amatőr kerületi kórus interpretációjában is verik Mariaht. YouTube-on persze mindent megtalálunk, de abból hiányzik az a kellemes lemezropogás és tűcsúszkálás, s valahogy az Elvis Presley karácsonyi album, bár színt vallok, imádom, sosem lesz az igazi

Azt mondják, a legpontosabb emlékezőszervünk az orrunk, s ez így lehet, nem karácsony a karácsony, amíg ki nem szimatoljuk a levegőben, általában a konyha irányából jön az illat, tepsicsapdosás zörejei közepette. Volt már bejegyzés arról, hogy milyen az angol Karacsony, nekik biztos ez a kedves és 30 év múlva sokan fognak fölsóhajtani a nagyi párolt kelbimbójának emlékére. Hogy ők is szuggerálják-e a tartalmat a sütőben, nem tudom, minden esetre a Christmas Puddingot szinte mindenki készen veszi, szóval mínusz egy aroma. Bennem az maradt meg, hogy a szaftos citromos-csokis holdakat tömtem az arcomba, mikor először láttam az HBO-n a Karácsonyi lidércnyomás című animációs filmet, az azóta is minden decemberben terítéken van (már a mozi, nem a sütemény). Nálunk itt kint lesz most gesztenyés hókifli, mert az is mindig ott érlelődött a kamrában, talán miatta szerettem meg úgy a rumot, s készült tegnap a receptfüzetbe csak ,,Évi-féle mézes krémes"-ként bejegyzett édesség, ezzel kell zárni az évet ha már a név- és receptadó hölgy idén már nem eheti és ünnepelhet velünk, már sosem csaphatunk 24-én a homlokunkra, hogy ,,basszus, le kell ugrani virágért, ma nem csak Karácsony van, hanem a névnapja is".

Begyűjtöttem egy adag szaloncukrot is, azok lógnak itt-ott a lakásban s lesznek apránként lelegelve, s hogy megpróbáljam új hazám tradicióit is integrálni életembe, már egy hete Christmas pudding alakú fülbevalóval rohangálok, Teszkós £1,5, ennyi giccs belefér.

Mivel ünnepek alatt nagyon ráérek, gondoltam, jelentkezem valahová önkénteskedni, ha lehet idősekkel, mert úgy véltem, hogy itt mindenki más relatíve jól el van látva, a magányos trottyerek meg csak igyekezzenek mihamarabb kimúlni és nem terhelni a GDP-t. Szívesen vajazok kenyeret, sütök mézest, vagy beszélgetek velük. Kb három hete néztem körül a neten és úgy tűnt, ahová keresnek embert az a hajléktalan istápolás, s ez még nem riasztana el, de az a regisztrációs bürokrácia-mizéria amit megkövetelnek, na az már sok volt. Erkölcsi bizonyítvány, online jelentkezés, interjúk, nehogy valami pedofil-nekrofil-terrorista szivárogjon be, erre azt mondtam, hogy nyasgem angol szocrendszer. De az jutott eszembe, hogy most mesélte blogunk pesti képviselője, van neki két kollégája egy nyugat-magyarországi kisvárosban, mindkettő egyedülálló, ők is ráérnek. Szenteste kölcsönöznek hercegnő és herceg jelmezeket s bemennek a helyi kórházba mesét olvasni a gyerekeknek. Kíváncsi vagyok, oda is kell-e vér-, vizelet-, székletminta s pápai nagyeskü mielőtt adhatnának pár perc meghittséget és örömöt a szerencsétlen lurkóknak, mindenesetre nagyon emberi, kedves gesztusnak találom, azt hiszem, egy közösségben ez kéne hogy a norma legyen, a Karácsony pedig inkább erről szól, mint a ,,fiam £375-os biciklit kért, akkor most a lányomnak mit vegyek ilyen értékben?" pénzszórós idegbetegségről.

No de éljen bárhol a Kedves Olvasó, idegenben, már-nem-annyira idegenben, vagy a Kárpátok termálmedencéjében, a LondonBudapestMetro kalauzai s Őfelsége Erzsike Zwei kívánnak mindenkinek Boldog Karácsonyi Ünnepeket, töltse mindenki családjával, ha teheti, jókedvben-békében. Más nem számít.

Ki Korán kel, országot lel?

Hosszú lesz, tessék elmenni pisilni, enni...

Sok klassz dolog van Angliában és Londonban. Például hogy egy fiatal nő egyedül sétálgathat ha úgy szottyan kedve, kisruhában, harisnyában, fedetlen fővel. Hogy elmehet a Speakers’ Corner-hez is, a Hyde Park egyik sarkához, ahol heti egy nap kis vitaklubbok és szónoklatok tartatnak az ebéd előtt arra levegőzők épülésére. Igen, ez a csodálatos ebben az országban: hogy egy köztéren kiállhatsz mondani a magadét és nincs káromkodás, anyázás se a hallgatók részéről, se a szomszédos vasárnapi kiscicerótól.

A nő én voltam ma s az egyik kis csoporthoz érve már hallottam is a farbát: ,,mert ott azok a kommunisták, Bulgária, Lengyelország, Magyarország, mind leáldozóban vannak. Kommunisták, mind eltűnnek és az iszlám fog győzni. Ti eltűntök, az iszlám fog uralkodni”.... ,,Mert nézzétek meg, mennyi muzulmán képviselő van már most itt a parlamentben, akiket nem csak muzulmánok, hanem angolok választottak meg”. A szónok, kitalálható, egy kisszéken álló, boglyas fekete szakállú férfi volt, cirádás könyvvel a kezében, kissapka a fején, körülötte arab srácok figyelték a reakciót.

A halálközeli élményt számomra az okozta, hogy arra gondoltam, a fickó nem beszél hülyeséget. Nem jövök azzal, hogy a muszlimok erőszakos, agymosott és képmutató banda, akik a Holdat bámulják ünnepléshez, mint valami előember, még ha kitartóan ezt a benyomást keltik is. Nem rossz emberek, de az alapvető erkölcsi értékrendjük gyökereiben különbözik a miénktől, összeegyeztethetetlen, és nem, qrvára nem volt jó ötlet milliószám beengedni őket és egyenjogúként simikézni a buksijuk. Nem, nem szabad lenézni és lelegyinteni a mohamedánokat, mert egyáltalán nem sci-fi a fazon világképe, hanem nagyon is valós és aktuális. Máskülönben hogy lehet az, hogy 2016-ban egy ilyen ember kiállhat a nép elé és olyan eszméket dörgöl a járókelők orra alá fényes nappal, amiért mást lecsuknának ,,gyűlöletbeszéd”, felsőbbrendűség terjesztése  és rasszizmus miatt?

Az iszlámban minden fekete és fehér, az emberi pszichére tökéletesen rászabott dogmákkal és jellem-, illetve közösségépítő követelményekkel. Richard Sosis antropológus vizsgálta a 19-ik századi Amerikában alapított kommunákat. 20 év elteltével a szekulárisok 8%-a létezett továbbra is, ellentétben a vallásosok 39%-ával. Mi lehetett a titka a vallásosok túlélésének? Sosis talált egy tényezőt, ez pedig az áldozathozatal mennyisége és minősége volt. Szekulárisoknál nem lett eredményes, mert ha a közösség csak úgy megkövetel valamit, akkor a tagok egyenként elkezdenek kalkulálni, hogy ez nekik mennyire éri meg. Ezt a racionális méricskélést üti ki a vallásban a szakrális jelleg bevezetése. Társadalmi szokásainkban a ,,szent” elfedi a követelmény önkényes jellegét és azt erkölcsi szükségszerűségnek tünteti fel. A hihetetlen, hogy vallásos közegben nemhogy működött a dolog, de minél több és nehezebb volt az ,,áldozat” (mit viselhettek, mikor mit nem lehetett enni-inni, hogy viszonyuljanak a törzsi kívülállókhoz), annál erősebben tapasztotta össze a csoport tagjait, ergo tovább maradt fent a közösség. Aki találkozott már Ramadán idején átlényegült arccal mászkáló emberekkel, akik szemmel láthatóan szinte elélveznek önnön dicsfényező vállveregetésüktől, mert most aztán edződik a jellemük, ez jó pont Istennél és ugyanezt világszerte millió testvér csinálja az tudja, hogy Sosis rátapintott valamire.

Hogy én közvetlenül mennyit látok a fekete-fehér világképükből? Két kollégám már Angliában született, pakisztáni felmenőkkel rendelkező férfi. Az egyikük elég jámbor alak, vagy legalábbis nem mondja a baromságait, úgy néz ki, mint egy böszme muszlim Mikulás, nyugodt fazon, Mariah Carey koncertre jár, a neje nincs bebugyolálva, a három kisgyerek is jól nevelt, megölni még a meztelen csigákat sem szabad otthon. A másik már reakciósabb típus: ő kikapcsoltatja a rádiót, ha elmegy imádkozni tekintet nélkül arra, hányan dolgozunk épp a rendelőben, rendre arra megyek be a kiskonyhába, hogy a vallásról beszél a nővéreknek, Freddie Mercury halálának 25 éves megemlékezésére meg annyi volt a részvétnyilvánítása, hogy ,,Ja, de buzi volt, nem?”. Nem ostoba, nem ,,teveb*szó” szellemi szintű, de jól példázza mentalitásuk alapjait az alábbi eset: nemrég elment tőlünk a litván kollegina. Bájos lány, nagyon jól dolgozott, még azután sem vett ki szabadnapot, hogy a férjét hererákkal diagnosztizálták. Kemény, na. Búcsúajándéknak vettem neki  ,,közösbe” egy üveg jófajta pezsit, cuki rózsaszín díszdobozban, hogy még ,,csajszisabb” legyen. Kérdem ettől a dokitól, hogy beszáll-e, £5 lenne. ,,Mit kapott? Alkoholt? Akkor inkább nem, ugye érted...”. Ettől elöntötte a szar az agyam. Először is olyan országban élünk, ahol sokan fogyasztanak alkoholt abszolút kulturált keretek között, mérsékelten, sőt, szokásaink része a beavatási koccintás vagy épp így könnyítjük meg a szocializációt. Másodszor ez a lány nem részeges, nem járulnánk hozzá a lecsúszásához. Aztán három, én magam meg a húst nem szeretem, pláne nem a barbár, halal-módra torokelnyisszantós-lassan kivéreztetős vágást, de sosem vertem ki a palávert mikor együtt mentünk halal étterembe, sosem jöttem azzal, hogy ,,nem megyek, mert ez az én elveimmel ellentétes és gusztustalannak tartom”. Nem tetszik, nem eszem, de tudomásul veszem, hogy másnak ez norma, a békés együttélés kedvéért számat befog, különben sem a világ vége. Nem így egy igazhitű. Ez a tolerancia, humor és elnézés totális hiánya, a Mi és a Ti többiek látványos elkülönítése viselkedésben és öltözködésben az, ami a multikulti utópia receptúrájába nem illik bele.

Azt hiszem, hogy mikor mi az iszlámot szapuljuk nem csak a másságuk, nyomulásuk piszkálja a csőrünk, hanem térnyerésükben saját gyengeségünk is látjuk. Mert Európa individualista lett, mi az egyént és annak jogait tartjuk sérthetetlennek – ne mássz a képembe, élni és élni hagyni, józan ész és tolerancia s közben keresni a boldogságot. Mint egyén én ezt roppantul becsülöm és élvezem, de közöségi szinten ez nehezen működik, úgy hogy meg már itt a konkurencia, kész öngyilkosság. A mi társadalmunkban már nincs meg a kohéziós erő, az az ego fölötti ragasztóanyag ami az iszlámot táplálja, részint mert szekuláris lett, a Felvilágosodás lehozta a Földre a mennyeket, és az önmagunkból való kilépést, a kollektívitás gyönyörét max egy adag LSD vagy egy áthevült focimeccs okozta transz okozhatja csak. Meg talán az IKEA, ahogy elnézem a fészekrakókat. Másrészt meg mi tartaná össze a nyugati, ,,semmi se szent” polgárt? Elvileg a ráció eszméi kellenne hogy kihozzák az emberekből az ösztöni falkaszellemet. Nem teszik, könyörgöm, lássuk már be! Nemes gondolatok, hogy globális szabadság, testvériség meg szolidaritás, de egyszerűen az emberi lélek erre nem képes, mi a szűkebb közösséget látjuk s érezzük csak át, és ez szerintem így normális. A nacionalizmust (vagy nemzeti érzelmeket) kigyepálták mondván, hogy lásd milyen primitív szörnyűségekre volt képes, ugyanígy tilos a magunk kultúráját, nyelvét, tradícióit nyilvánosan előnyben részesíteni, mert az rasszista-fasiszta-mindenfób bigott dolog, a fehér embertől nem is telik jobbra.

A szakállas imam meg röhög a markába és igen: nagyon jó úton vannak, hogy gyökeresen átalakuljon Európa berendezkedése, jogszabályaink érvényessége, szociális és kulturális normáink, és aztán feleim baszhatjuk a nagy szabadságunk. Az iszlám nemzetközi, ahol a pakisztáni orvos és a marokkói fogtechnikus arabusul köszöntget egymásnak London szívében. Az iszlám vezetői okosabbak, mint a mi pöcsjankó politikusaink és értelmiségünk, mert ismerik és kihasználják a pszichológiát, mert tudják, hogy a ,,Szentség” és misztérium és azok napi ötszöri, menetrendszerű ismételgetése jobban összekovácsolja az idegeneket, mint a materiális javak, néznek teljesen jogosan hülyének s a saját toleráns, liberális törvényeinkkel térdepeltetnek le szépen lassan maguk elé, beszavaztatják maguk a mi törvényhozó apparátusunkba ahol aztán a maguk érdekei szerint alakítják a világ állását. Nem delíriumom van, tessék olvasni az angol híreket (nem a Daily Mail-t) és nyitott szemmel járkálni. Hogy mondta Hitler?  ,,A demokrácia fegyvereivel fogom a demokráciát elpusztítani”, és nem, ma nem tartom erősnek Hitlert és a muszlimokat egy mondatban emlegetni. Ahányszor kritika éri őket, előjönnek az önérzetes tanult embereik a ,,márpedig a vallásom nem engedem sértegetni és elegünk van a muzulmánok démonizálásból” szöveggel. Tudták-e, hogy az egyik legnépszerűbb és leghatékonyabb igehirdetőjük, aki szó szerint a ,,kiírtásunkról” és az ISIS támogatásáról prédikált szaros ÖT évet kapott uszításért? Anjem Choudary ügyvéd, aki nagyon rafkósan mindig ,,csak” úgy beszélt, hogy a jog ne tudja fülön csípni. Mellesleg ő és népes családja segélyből élnek. A kiírtandó angolok adójából.

Valljuk be, nincs talán igaza ennek a Hyde Parkos fazonnak? Mi ,,kommunisták” és nyugat-európai jóléti barátaink gyengülő népek vagyunk. Fogy a lakosság, tömeges a kivándorlás, megosztott a társadalom, pszichésen sincs minden rendben velünk, vannak, akik napokig nem beszélgetnek embertársaikkal. Nyűg az idős korosztály, felbomlanak a családok, 80 ember lemészárlása 21 év alatt levezekelhető kényelmes cellánkban, mindenhol csak az egónkat pumpolják, boldogságot meg vehetünk az ebay-ről. Ellenben a muzulmánok cserkészkönyvét bölcsebben írták: tiszteld az időseket, jótékonykodj (a dokik a fizujuk pár százalékát átutalják szervezeteknek és egyikük még Calais-ba is elment fogat húzni), tudd hol a helyed, minden renitenst meg csírájában...

A dolog egyik szomorú része, hogy elég galamblelkűnek tartom magam, komolyan, még egy Michael Jackson klippet is meg tudok könnyezni, de ahogy hallgattam ezt a mocskot a parkban ilyen gondolatok pukkantak ki a fejemben: Hát akkor follyon a vér. Ha mi nyerünk, megérte, ha ők, legalább méltósággal halunk meg, nem lassan meghajolva az ideológiájuk  előtt. És ez elég gázos, ki a f** akarna háborút? Ők? Kiben reménykedhetünk, mi lesz kontinensünkkel?  Fehér ember bekeményít és elborul az agyunk? Utolsó reményünk a pár millió keménymagos katolikus lengyel és ír, ők utóbbiak még talán nem felejtették el, hogy kell bombát gyártani. Kínai ember majd szépen rendet tart, mert a balhé ártana a befektetésnek? Elkeserítő, hogy egyáltalán itt tartunk, hogy csikorgatni kell a fogunk mert szeretnünk kell mindenkit és ők nem hogy nem szeretnek vissza, de az arcunkba röhögnek? Nem érdekel a kulturális diverzifikáció, én az Európámat akarom, a békés vasárnapi ebédet harangszóval, a miniszoknyát, a szabad sétálgatást, Márait, Oscar Wilde-ot és Chopint, s tudni, hogy mindezt leírhatom, más elolvashatja és lehet nem egyetérteni. Békében.

Kergemarha Morzsák - S(z)avazz angolosan!

Winston Churchillnek tulajdonítják a mondást: ,,A demokrácia ellen a legjobb érv öt perc beszélgetés egy átlagos választóval”. Aúúú! Ez így elég keményen hangzik nekünk, kis hangyóca szavazóknak, de aztán az ember néha elgondolkozik, nem volt-e igaza az öregnek. Pláne így 2016 végén, hozott pár meglepő fordulatot az esztendő, nemde?

Munkahelyemen épp a Prime Minister’s Questions ment a tévében (parlamenti közvetítés, ahol a képviselők sütögethetik lassú tűzőn a Nagyfőnököt-asszonyt kérdéseikkel), s valamelyikünk kimondta Theresa May nevét. Mire bájos recepciósunk  - két gyerek, ház, Mercedes, évi két tengerpartos nyaralás, £12/óra és szocpol - felnézett manikűrjéből s kérdé: Az ki?

 - A Miniszterelnökötök, drága...

- Tényleg? Hogyhíjják?

- Theresa May!

- ’Oszt mióta?

-  A Brexit után választották meg, nyár közepén. Cameron lemondott... Ne mondd, hogy nem hallottál még róla!

- Nem követem az ilyeneket (,,I don’t follow that stuff”). Minek?

Majd mire ismét tudtam köpni és nyelni, tovább pedzegettem a témát:

- Amúgy szavazni szoktál?

- Igen.

- De ha nem nézed-olvasod a híreket és eseményeket, hogy döntöd el, hogy kire?

- Megkérdezem a nagymamám és ő megmondja, kire kell. Legutóbb kire is? L-l-lab-our (munkáspárt)?  Van olyan?

- Van...

- És ők a Jók?

Mire az ír kollegina bólogatott a háttérben, hogy igen, rájuk kell voksolni, ők a Rendesek, nem a büdös konzervatívok, megerősítve a recis lányt a következő választásokban meghozandó felelősségteli döntésében.

Munkaidőben nem iszom ezért próbálom a társasági normákat mindennek ellenére betartani és továbbra is joviális arcot vágva kommunikálni a többi emberszabásúval. Így hát nem hagytam békén a leányzót, néha illik társalogni:

- De azért a Vaslady-ről hallottál már, nem? Margaret Thatcher...?

-..??? ... Asszem... Nem az ő lánya szerepelt a Celeb vagyok, ments ki innen-ben?

Itt gurult el a gyógyszer és nevettem bele jóízűen a lány Bambi szemeibe. Ne légy bolond, Baroness Thatcher lánya? Valami újságíró, Svájcban él, felsőbb körökben mozog.

-De, de ha mondom! Benne volt, emlékszem rá.

Úgyhogy a kedvéért rágugliztam, jobb dolgom nem lévén. És nem igaza volt b***meg???!!!!! Carol Thatcher, Tökös Maggie lánygyermeke, a 2005-ös I'm a Celebrity...Get Me Out of Here nyertese mélyebb nyomott hagyott az ilyen egyszerű félanalfabétákban, mint az Egyesült Királyság, Commonwealth, G8-as és (ex) Uniós tag, utóbbi 30 évének vezetői.

Mit mondhatnék erre? Belefutottam egy butába, az emberek többsége azért nem a félszenilis nagymuterre hagyatkozik a döntő pillanatban?  Mit mondhat a kelet-európai fogászati higiénikus kolléganőm, akit kékre szívatott a brit hatóság a képesítése honosításával, majd az angol páciense büszkén közli vele a székben fekve, hogy ő bizony a szívével szavazott a Brexitnél, nem az eszével, ott az alsó hatos nagyőrlőnél pucold még meg egy kicsit, kedves.

Demokrácia a népnek. Mint parasztnak a fehércsokoládé, ahogy apám szokta mondani. Inkább élek persze demokráciában, mint más rendszerben, és tudomásul kell venni, hogy mindenkinek egyformán joga van benne gágogni, de úgy érzem, van különbség aközött, hogy valaki valami mellett érvekkel támasztva leteszi a voksát s max ezzel nem értünk egyet és aközött, hogy a másik a Magic 8 Ball-t megrázva vagy a tévés műbalhén felkorbácsolt érzelmei alapján ikszelget a fülkében. De eredmény mindig lesz.

Szopogatunk mi itt még savanyú cukorkát Európában, úgy érzem.

Zárjunk ahogy kezdtünk, Churchillel. Mert van ám új ötfontos papírpénzünk! Szép zöld, átlátszó kisablakkal, eltéphetetlen, mint a román lej, egyelőre túl sikamlós de majd az idő és a sok kézenjárás klassz ragacsos gedvaréteggel bevonják, s rajta minden angolok ikonikus ékesszólója, Sir Winston virít, ahogy a törikönyvekben ábrázolják. Fent említett munkáspárti, 46 éves ír beosztottam nézegeti-forgatja, majd feltartja nekem a bankjegyet: Ez ki a hátulján?

Angol közoktatás. Mint parasztnak a ....

britains-wartime-leader-winston-churchill.jpg

8 óra munka = 8 óra szórakozás?

Élj érdekes időket! - szól itt a népi átok. Nos, azokat élünk Angliában, az itt töltött bő 2 évem alatt nagyot változott a világ, nem előnyére. Nem hittem volna, de mára kialakult egy olyan közhangulat, ahol az időjárásjelentést sem tudják Brexitanyázás, libsizés, megintbrexit-kriptonácizás nélkül kommentelni az emberek; azt hittem, ez csak a hozzánk hasonló, mély demoratikus kultúrával és humanizmussal átitatott országokban lehetséges, hogy a plafon rám ne szakadjon.

De Brexit ide, Article 50 oda, szerintem Angliát nem az uniós tagsági könyv visszavonása fogja hazavágni, hanem az elburjánzott, esztelen segélyrendszer és az ebből fajzott csodálatos brit munkamorál. Ez utóbbiról mesélnék kis szemelvényeket, felhasználva a munkahelyemen tapasztaltakat (SZTK rendelő). 

Dióhéjban a hozzáállásuk a kenyérkereséshez a következő: minél kevesebb szellemi- és fizikai erőbefektetéssel minél több pénzre igényt tartani abban a hiszemben, hogy náluk értékesebb, különlegesebb kis hópehely nincs. Ez jellemző más népekre is, de itt, minden munkáltató keserűségére, még a jogrendszer is védi a herevere pancsmunkát és kétoldali munkaundort, mert is az a lényeg, hogy ,,olyan keményen küzd és akarja” szegény lelkem. A női magazinokban ilyenek vannak, hogy ,,stresszesnek találod a heti 35 órás munkát?”, hát ez meg aztán pláne motivációs levél. Törni nem fogja magát a polgár, ami hiányzik a spanyol nyaraláshoz, majd kipótolja Őfelsége állami apanázzsal. Még mindig gyarmatnagyhatalomnak érzik maguk és az üvegplafont csak úgy lehet áttörni, ha az ember megtanulja pofátlanul fényezni magát és nemlétező teljesítményét.

Kérem szépen, itt minálunk a rendelőben szerintem a management nem túl bölcs módon túlfizeti az alkalmazottakat (belértve engem is, de én legalább idegeskedem eleget a pénzemért). Óránként £12-£13 is dukál a recepciósnak, főnővérnek, akik szentül hiszik, hogy kiváló munkájukkal minden pennyjét megérdemlik a zsetonnak, és pechemre ilyen juttatás mellett meg sem fordul a fejükben, hogy felmondjanak. Recepciósaink, ha éppen kiemelik a buksijukat a telefonjukból (facebook és candy crush a napi diéta, és érik az ideje, hogy reggelente egy dobozba elkobozzam a telcsiket, mint a dedóban) nem igazán képesek egy emailt tisztesen megírni, pedig mindkettő anyanyelvű angol/ír. Mit várjak az olyan mufftól, aki 29 éves koráig a commute és communicate, azaz ingázni és kommunikálni igéket egy és ugyanannak a szónak hitte (,,Miért, nem csak a szlenges, rövid változata?"), illetve nekem, kelet-európainak kell felvilágosítanom az igék harmadik alakjáról és hogy az angolban nincs kettős tagadás. A csaj amúgy főiskolára járt amíg 19 évesen meg nem szülte első gyermekét, ez sokat elmond a felvételi követelményekről és a diploma értékéről. Néznek rám értelmesen, le kell diktálnom a legalapabb ,,köszönjük érdeklődését" levelet, majd mikor gépelni kezdenek az asztalra sózhatok mellettük, hogy Ne kezd már a cég és a saját neved KISBETŰVEL, te majomláda, ez nem sms!

Képtelenek a nevük bemondani a telefonba, kulturáltan, kellemmel beszélni a betegekkel és kiszellőztetni ebéd után, mikor az egész rendelő sültcsirkétől bűzlik. Ezeket sajna ha az anyjuk nem tanította meg nekik kiskorukban, én már most nem fogom tudni, fegyelmi eljárást meg ilyenekért nem indíthatunk.

4+11 összeadását csakis számológéppel lehet elvégezni, s hasonlóan döcögős a nyomtató kezelése is. Ír hölgyem ötödszöri lépésről-lépésre tréning után sem tud magabiztosan bescannelni egy dokumentumot, mert ,,ritkán csinálom, mindig elfelejtem". Na most az én egyik problémám Angliával az, hogy nem lehet nevükön nevezni a dolgokat, és ha bárki őszintén megkérdez, nem válaszolhatom, hogy ez a nő egy gyökér. Ostoba, szerény agyi képességű, pupák, stb. Merthogy ha valakinek gondot okoz, hogy elemi dolgokat betegyen az agyába és aztán később előhúzza az információt amikor arra szükség van, az az értelmező szótár szerinti butaság! Nem a Pitagorasz-tétel levezetéséről beszélek, hanem hogy olvassa el, mit ír ki a nyomtató vagy hogy mindig ellenőrizze a páciens nevének helyesírását, ilyenek. Egyik sem megy, de vigasztaljon, hogy ezek itt jobb körülmények között élnek, mint nálunk egy orvos. 

Ugyanez a nő meghosszabbítgatta az időpontokat sutyiban, hogy annál kevesebb beteg férjen a naptárba (ergo kevesebb a meló), pofákat vág, ha dolgozni kell, teátrálisan rohangál mint egy szteroidos hörcsög, hogy mennnnyire elfoglalt, de persze ő az első és leghangosabb, mikor bónuszokról és fizuemelésről van szó. ,,De hát olyan keményen dolgozom” – s nem mondhatod neki, hogy mégis mihez mérten? Szaúdi olajgádzsihoz képest valóban, te legalább fölkelsz 9 előtt, de bár ne tennéd, ugyanott tartanék. Aztán hiába dolgoznak egy helyen 10 éve, lehetetlen állandóan emelni a bérezést, ha tőlünk mennek nyugdíjba, azt sztárügyvédi gázsival gondolják megtenni, csak mert ,,mióta itt vagyok már”? A nyálelszívót tartod, nyufika!

Sajnos ez sem elég ahhoz, hogy kitegyük a szűrét, s hasonlóan tehetetlenek vagyunk a gyerekeik miatt állandóan napot lemondogató anyukákkal is. A gond nem maga a gyerek lenne, egy kis mumpsz meg szülői értekezlet az élet rendje, hanem hogy ezek a lányok tinédzserként szültek kölköket minden jöttment börtönviselt baromnak, ‘oszt most van hoppá, single mum nem tudja kivel megosztani a gyermeknevelés terheit. Állandóan jönnek olyanokkal, hogy hazamehetnek-e korábban/kezdhetnek-e később, mert most dzsúdóedzés van, meg betlehemes játék (,,jaj bocsi, elfelejtettem szólni de holnap lesz és…”), amakkor meg a babysitter nem tudja őket elvinni, a kedvencem az volt, hogy kiveheti-e a holnapot mert az apját kivinné a reptérre, vagy betelefonál, hogy késik 2 órát mert valami zörög az autójában, és ez így megy heti rendszerességgel, a legtarkább kifogások közepette (tízből hétszer ,,tudom hogy kicsit későn szólok…”) takaróznak a felelőtlen döntéseik következményeivel. Dolgoztam Pesten rendes munkáltatónál (is), de el nem tudom képzelni, hogy a harmadik ilyen húzás után ne mondták volna, hogy akkor szórakozzak máshol. Aki erre háborog, hogy már senki nem családbarát, egy érzéketlen farok vagyok és biztos nincs csemetém, annak üzenem, hogy egyrészt ezeket a zabigyerekes agyatlan tyúkokat nem tekintem családnak, másrészt meg a háborgó nyugodtan alkalmazza őket, majd ha a bót kezdi kárát látni és neki kell a hátán elvinni a napot és tizenkétórázni szünet nélkül, akkor ismét tárgyalhatunk.

Hasfájás, menszeszgörcs, macskajaj? Hajnali 5-kor küldenek egy üzenetet, hogy nem tudnak bejönni, ,,I'm in agony".

Említettem már a születésnapozást? Neem? Pedig ez még a dokiknak is heppjük. Mifelénk természetesnek veszik, hogy a születésnapon szabadnapot vesznek ki, akár a hét kellős közepén is, sőt, még a nejük szülinapján sem jönnek be dolgozni. Nem találkoztam még Magyarországon olyan esettel, hogy egy héttel előtte közli a fazon, hogy neki szülcsinapcsija lesz (,,jaj, el is feledkeztem róla”) és aznap otthon marad, mondjuk le a betegeit, jó? Nálunk valszeg este van kis ünneplés, aztán az igazi majd hétvégén, butilkával-tortástul, mikor mindenki ráér, mert mi amatőr balkániak még úgy gondoljuk, hogy dolgozni kell.

Osztán diplomás orvosember is csak kényelmeskén izzad, max a nagy igahúzást Dubaiban pihikézi ki, nem a spanyol nyuggerparadicsomokban. Mikor két éve itt kezdtem haldoklott a rendelő, főnöknőm lényegében egy fekete bigére hagyta a vezetést, aki a barátnőivel az Avon katalógust nézegette, míg a telefon csak csörgött, az orvosok, három kuzin, meg 15 perce váratták a beteget kint, mert még nem fejezték be az ötyézést a kebabfingos konyhában. Örömmel mondhatom, lassan de biztosan szétrobbantottam őket, színvonalasabb lett a szolgáltatás és javultak a számaink. Nem volt könnyű meggyőzni ezeket a lódoktorokat, hogy változtatni kell a dolgokon, sírtak, hogy nem jön a pénz, de azonnal sorra jöttek minden bóvli kifogással, hogy miért mehessenek haza délután 5-kor, miért vesznek ki szabadnapot a következő héten, és az azért nem fog működni, ez azért rossz ötlet, mindig csak a Mit-miért nem. Csak csatát nyertem, háborút nem. Most hogy megint jobb dolguk van, kezdődik elölről a kanyarlevágás és hazaiszkolás idő előtt.

Van (angol) betegünk, aki a szemembe mondta, hogy a helyi munkaerő egy kalap szart nem ér, az ő kollégái románok, portugálok, bolgárok, dolgosak, pontosak. Próbáltam nem mosolyogni, mert mégiscsak idegen pályán játszom, de… De angolt alkalmazni? Háááát... Jöhet ausztrál, kelet-európai, filippinó, bárki, de angollal óvatosan. Fekete angolt meg gondold meg kétszer is, mert valszeg terhes lesz 2 hónapon belül, aztán ha eleged van az attitűdjéből és elküldöd, rasszizmust kiált. Nem színezek, tanúja voltam mindkét esetnek. És itt jegyezném meg, hogy a feketék sem mind lusták, ez az ország teszi őket azzá, van zimbabwei nővérkénk is, 75%-os kakaótartalom árnyalattal, őt csípem, csinálja, csendben van, ha elromlik valami előbb megpróbálja helyreröffenteni, nem kezd el rögtön nekem nyígni, hogy neem meegy a szivatttyúú, mert Zimbabwében valszeg gürizni kell és senki nem putyujgat kis aranytálkából. S tudom, hogy az angolok között is van derék, szorgos ember, ők viszik a hátukon ezt az egész mihaszna bandát.

Amíg még tart ez a jóvilág. A helyi kedvenc pubom lengyel kézen van, a híres Harley street-en már brit orvos cégérét alig látni, a háziuram meg kínai. Ez utóbbi nép fog a végén a szójaszószába röhögni és ostorral végigverni rajtunk, lusta nyugat-európai gyapotszedőkön. A kínai lakótársam hajnali 6-kor hazajön munkából, alszik pár órát, majd visszamegy dolgozni mint egy biorobot, neki meg én lehetek eltunyult, amiért laza heti 42+ órát nyomok csak le. Nagyon zabos vagyok, amiért lengyeleket vernek halálra és a kelet-európiakat gyalázzák, mert mi termeljük a GDP-t, mi ürítjük a bilit a kórházakban, mi tartjuk jólétben ezeket a hájfej degeneráltakat. A magyar sem a munka hőse, de ha helyzet van, mi fölhúzzuk a vekkert időre és megálljuk a helyünk. Ezért bátorítok csak mindenkit, jöjjenek, hozd el anyádat is, szépen lassan a világ népei a bérszámfejtővel összeesküdve behonfoglalózzák Angliát.

Hi-hi hirdetés!

Nem sok mosolyogni való akad manapság Londonban, ahová beszökött az ősz, a falevéllel esik a font és a hőmérséklet is, s megkezdődött a karácsonynak nevezett termék- és szolgáltatás orgia kipeckelt szánkon való letömése. Ráadásul most hányta össze a rendelő váróját egy kedves páciens kislánya, anyu szemrebbenés nélkül besétált tömetni, mi meg takaríthattuk a répát - na mindegy. De azért csak találunk magunknak vidámságot kocsmazárás után is, ezért ma a híres angol humorhoz fordulunk vigaszért és endorfintermelésünk helyrezökkentéséért.

Van akinek nem jön be a szigetországiak humora, de szerintem vagy azért mert nem érti igazán, vagy mert épp rajta köszörülik a nyelvük a helyiek. Ez utóbbi valóban szar érzés mert meg kell hagyni, rendesen tud marni és vágni mikor Mr Flegmaság és Mrs Irónia választékosan elküld a bánatba kislakatnak. Ám van egy terület, amit nem lehet nem imádni, ez pediglen a nyomtatott reklámok világa. Nem hittem volna hogy ilyet valaha leírok, de agyi blokkolás helyett idekint néha kifejezetten vadászom a mókás plakátokat. A termék nem érdekel, de ahogy megpróbálják eladni, na, úgy falragaszában él a nemzet, valami eszméletlen ötletes, humoros és eredeti blődségekkel tudnak előrukkolni.

Az angol karakter hivatalosan lefitymálja a dicsekvést, nagyzolást, szóval a ,,Mi prosztatakenőcsünk a legtutibb" stílusú reklám duplán nem talál célba a férfilakosságnál. Amerikában, minden fogyasztói társadalmak szent tehenében lehet, hogy a nyomulós, versenytársakkal összeméricskélős eladási taktika a megszokott, de itt az Egyesült Királyságban finomabban hangolják a marketinget (hard-sell kontra soft-sell). Hagyományosan körültipegik a terméket, indirekt módon kínálják a portékát, a stílus és a sztorimondás szinte fontosabb, mint a cucc amit árulnak, ami néha csak a reklámblokkok végén derül ki, hogy mi is pontosan. Inkább az irónia, szarkazmus dominál, a végletekig elmennek egy ízes szóviccért, ötletes kétértelmű kifejezésért, s hál' égnek a fekete humort se mossa el a rendszeres esőzés. 

bucket_list.jpg

Egy másik kőbe vésett fajtajellegük a ,,pöh, ugyan már” vagy ,,csak semmi szirupos lelkesedés” hozzáállás, így aztán nem kapnak szívdobogást a nyálas önfényezéstől (ennek ellenére divatba jött ez a stílus és szerintem úgy illik rájuk, mint tökre a gyűszű). Talán ezért került a reklám toplistára a Ranseal festék szlogenje: It does exactly what it says on the tin, azaz Pont azt csinálja, ami a dobozra van írva.

Az idei nyár egyik legjobbja volt valami ízesített-cukros ital a következő szlogennel: ,,Nyár van. Te szomjas vagy. Nekünk eladási célkitűzéseink vannak”. Veszed-iszod.

oasis.jpg

Ha már üdítőital, híresek az Innocent natúrlevek flakonjai, ahol a szokásos egészségbeöntés pumpolása helyett az alábbi idétlenségeket ötlik ki, aranyos lábjegyzetek és megjegyzések keretében (pl ha ezt iszod Tom Hanks ma elhív reggelizni, ha nem iszod, valaki lelövi a Trónok harcának befejezését mielőtt moziban megnéznéd). Nem világszám, de gondolom a sokfajta minőségi bólé között így remekül becsalogatják a fogyasztóközönség újabb-szélesebb szegmensét. 

innocent_bitch.jpg
Roppant mókásnak találtam a kaparós sorsjegy reklámokat, ahol a ,,Semmi esély vs ennyimegannyi az esély" szituációra mentek rá, cukker nagyival vagy dagi macsekkal. Persze volt aki csak meg tudott sértődni az egyik verzión, mikor is a ,,semmi esélyt” az képviselte, hogy Cirmi előkerül-e ha pár napja elkóborolt az M7-es környékén. Mint állatb*zi és egykori gazdi átérzem minden cicatulaj fájdalmát, de bakker, ez akkor is vicces és kész.

fat_cat.jpg 

Aztán itt vannak az étterem/pub vendégcsalogatók, ilyet Pesten is láttam aranyosat (,,eső" nyíl utcára mutat, ,,sör" nyíl befelé áll), de itt erre mintha edzőtáborokat tartanának, a lenti kép mellett a minap olyat láttam, hogy ,,A hátsónk (mármint a hátsó kerthelyiség) nagyobb, mint Kim Kardashiané", s alá a stilizált celeb nőalak a buksza seggel.

sober_decisions.jpg

Túl sok józan döntést hozol

Ugyan nem plakát volt, de sokat elmond az angol lélekről a Marmite reklám (élesztőszármazékból készült kenyérre kenhető szuszmák, még nem gyűjtöttem lelkierőt megkóstolni), mikor is arra mentek ki, hogy ezt a lakosság vagy imádja, vagy undorodik tőle, s a reklámban már a hölgy csókjából kiérződő marmite íztől is öklendezni kezd az udvarló (klipp itt). Nem ismerek más országot, ahol a gyártó kiröhögi a saját termékét, hogy ,,ugye milyen ocsmánynak találják egyesek?”, és még meg is szilárdítja a vevőkört.

A fentiek társadalmi célú hirdetésekre is vonatkoznak, lásd a Ne szemetelj plakátokat (Keep Britain tidy, azaz Tartsd Angliát tisztán). A szóviccet elmagyarázandó: messi mint messy, azaz kupis. Idetettem a Banksy-verziót is, csakis a művelcség kedvéér’.8092_poofairy_poster_op.jpg

messi_front_2275.jpg

 banksykeepbritaintidy-london-e1372764922625.jpg

Most hogy Pesten jártam meregettem a szemem, látok-e hasonló, mindennapi cikket reklámozó, ötletes posztereket.  Van egy-két mókás krimó csalogató cégér és az üzletnevek is árulkodnak nyelvi szellemességről (Scanguru), de az óriásplakátos kínálatban silány a felhozatal. Azt hiszem mifelénk akkor fog ízesebben a nyomdapatron, ha valamit parodizálni kell, ha már kínunkban figurázunk ki valami komoly dolgot, de hogy valaha reklámnak adnak-e bájt, azt kétlem. Aki úgy érzi, hogy a főnöke nem fog odanézni, mit vinnyog a beosztott a röhögéstől a képernyő előtt (és elég erős az angolja), annak tudom ajánlani megtekintésre a We fix your advert twitter oldalát, ez lehet az angolok zsigeri válasza a béna reklámokra és néphülyítésre, szerintem vannak köztük zseniálisak. Lényegében az eredeti posztereket, BKV-s feliratokat költögették át őszintébbre és ütősebbre, s szívem szerint fölbérelném őket, tuningolják föl egy kicsit az NHS pamfletjeit.

Mint említém közeleg a Karácsony és ettől a cégeknél annyira összerándul a pénzügyi részleg ánusza, hogy elnyomják a marketingesek kreatívitását, sorra jönnek az unalmas, ettőljobbemberleszel plakátok, kivéve talán mikor a szivornyás irodai Mikuláspartik a téma. Sebaj, új év, új lendület, ezt a két hónapot az évből pókerarccal kacagva lenyomjuk.

notting_hill_parrott.JPG