London Budapest Metro

Highgate Cemetery túra – Ássunk kicsit mélyebbre

Következzék ma a régóta beígért és biztos olvasók milliói által remegve várt második része a Highgate Cemetery-ben tett túránknak. Itt ismételném magam: a Highgate temető megér egy (két, sok) látogatást, mert gyönyörű, érdekes, jó a levegő és kiváló beszédtéma, ha ebédszünetben egy kellemetlen kollégát ki akarunk akasztani valamivel.

Nos tehát e temető a viktoriánus korban alapíttatott. Van aki elolvad ettől a korszaktól, én írtózom tőle – nekem a szemforgatás, kizsákmányolás, nyomor, közegészségügyi fertő egyik szinonímája a viktoriánus Anglia, nőnek lenni meg kifejezetten szívás volt. Akkortájt mikor gyászra került sor, egyedien elegyítették a divatot, társadalmi elvárásokat és kulturális hagyományokat. Mint említém, jó üzlet volt a halál hisz gyakran lecsapott s a külcsínt fenntartani nem filléres buli volt. Szigorúan meg volt szabva – női divatmagazinok nem kevés teret szenteltek a témának – hogy kinek a halálakor mit viselhettek, meddig, mint zajlik a temetés s mint illő viselkedni. A mércét valószínűleg maga Viktória királynő tette fel aki férje, Albert pazar temetése után életfogytig gyászba s hájhegyeibe borult.

princess-mourning.jpg

A tehetősek falták az etikettet, míg a rossz higiéniés s táplálkozási körülmények miatt könnyebben tizedelt szegényeknek sokszor maradt a gyakran egyesületek által adományozott Koldus-temetés.

Egy családtag elhunytakor otthonaikban letakarták a tükröket, behúzták a sötétítőt s megállították az órákat a halál beálltakor. A fényképeket lefordították nehogy a halott szelleme elragadja a még élőket. Fekete koszorút helyeztek a bejárati ajtóra, minek kilincsét is szalaggal vonták be – feketével, ha idős volt az elhunyt, fehérrel, ha ifjú vagy még hajadon/nőtlen.

Rossz szerencsét jelentett a házban tartani a gyászkosztümöt, ezért rendre újat kellett vásárolni, ahányszor egy rokon, barát elhalálozott. A női gyászruha általában valami matt, krepp anyag volt, se nem kombinálható más textillel, se nem kényelmes: jó viszketős, kényelmetlen cucc, hogy ezzel is kifejezze keresztényi fájdalmát a szebbik nem. Feketét egy évig kellett viselni, nyilvánosan mutatkozni pedig csak társasággal illett, s az esztendő lejártával már vihettek némi színt is az öltözetbe. Ez a nők sorsa volt, a megözvegyült férfiaké pedig a következő: két hétig fekete gyász karszalag fölcsatolása. Oszt’ jó napot. Ha újranősültek, az új asszonynak kellett átvállalni a látványos búsulást.

Egy másik szívmelengető epizód a viktoriánius női mindennapok fejezetéből a burjánzó nemibetegségek és prostitúció. A lakosság zöme egyszerűen szifilisz meg minden nyavalyát hordozóként élt s halt. Kiterjedt szexrabszolgaság, képmutató jogi szemethunyás, virágzó kupik korszaka volt ez, decens urak jártak piroslámpázni és adták tovább a Mary csókját otthon a nejüknek. 1856-ban a legális korhatár 12, azaz tizenkét év volt, ezt 1885-re sikerült tizenhatra feltornászni. Leginkább szegény vidéki lányokat paliztak be, a pályaudvarokon ajánlottak nekik cseléd-, kézilány állást, onnan pedig sutty a bordélyházba. Néhány ilyen ,,bukott” hajadon javítóintézetekben lelt menedékre, többek közt a Highgate mellett üzemelő Park House-ban. A temetőben jelöletlen sírokban nyugszanak e fiatalok, ki betegség, ki maga keze által hagyta itt az árnyékvilágot.

E csodás sírkert a 19-ik századi London megannyi hírességét, vállalkozóját, tudósát, neves polgárát ,,rejti”. A leggrandiózusabb temetés talán Thomas Sayersnek járt, állítólag több mint tízezer ember kísérte végső útjára. A század közepére az ország Papp Lászlójaként tartották számon annak ellenére, hogy a kesztyű nélküli (bare-knuckle) box illegálisnak számított. Volt hogy ellenfele a ring kötelével próbálta megfojtani, de Sayers általában győztesen került ki a buliból – egyik taktikája az volt, hogy cipő nélkül lépett a küzdelem színhelyére, s így lábára nem tudott annyi sár tapadni ami lelassította volna. Sírján nápolyi masztiff kutyusa, Lion fekszik hűségesen.

Az egyik Szamos desszert terméken található egy szépséges vörös hajú hölgy. A piktor Dante Gabriel Rossetti, múzsája s szeretője Elizabeth Siddal egy elzárt ösvény végében nyugszik; a három túrából amin részt vettem csak az egyiken vittek oda minket. A szájbeszéd szerint mikor a nő ópium túladagolásban meghalt Rossetti, akkor már férje, egy kiadatlan verseskötetét rejtette el halott szerelmese rezes hajzuhatagába elhantolás előtt. Hét év múlva művészünk, alkoholizmusa zenitjén, úgy találta, hogy mégiscsak jó lenne megjelentetni azokat a verseket, így engedélyt szerezvén egy szép holdas éjszakán kiásatta a koporsót és kiturkászták a maradványok közül a könyvecskét. Állítólag Elizabeth szépségének nem sokat árott a hét év nem-élés (valszeg a sok ópium konzerválta), s vörös sörénye is tovább nőtt holtában. Erre gondoljon mindenki, mikor beleharap egy kocka csokis marcipánba.

rossetti.jpg

Elizabeth Siddal

Egy termetes oroszlán szunyál George Wombwell sírtömbjén, ő Néró, gazdája pediglen Sir Richard Brensont kanyarban hagyó üzleti érzékkel alapította meg a vándorló vadállat cirkuszt. Az eredetileg suszter Wombwell egyszer a matrózoktól szert tett két óriáskígyóra s hamar rájött, hogy az emberek szívesen fizetnek, hogy láthassák őket. Így kibővítette egzotikus állatkaravánját, járta az országot s halmozott föl mesés vagyont.

Nem sok mauzóleum található e sírkertben. Talán a legszebb a Beer mauzóleum, mai pénzre átszámolva kb. 3 millió fontért építtetett. Julius Beer tőzsde- és sajtómágnás (de nem sör) ötéves kislánya, Ada halála után emeltette a Halicarnassus mására. A skarlátban elhunyt gyermek márványszobrát egy angyal készül a mennyekbe emelni, de ezt csak kívülről kukucskálva láthatjuk – belépni tilos.

Elsétálunk egy Prokofiev leszármazott sírhelye mellett, a libanoni cédrus egyik katakombája előtt pedig rendre megáll a túravezetés: Radclyffe Hall költő- és írónő nyughelye ez. A The Well of Loneliness című novellája olvasottak szerint felejthető, a hölgy korában azonban betiltották mivel kendőzetlenül ábrázolja a leszbikus szerelmet. A sztorikból az jött le, hogy a nő ugyan kivételes művész nem volt, de annál komiszabb természettel rendelkezett, így talán csak az LGBT harc egy oszlopos tagja iránti tiszteletből tanulunk róla. Döntsön mindenki maga, ha olvasott tőle valamit.    

Megtekintjük Alekszander Litvinyenko, a plutóniumos tea áldozatának egyszerű sírját is. Egy félbevágott oszlop síremléke, mely az ideje előtt kettétört életet szimbolizálja. Túravezetőnk csupán annyit hallott, hogy a méreganyag gyenge/lassú osztódású vagy valami ilyesmi, így nem veszélyeztet minket radioaktív sugárzás (ezt egy látogató kérdezte meg, nekem eszembe nem jutott volna, hogy egy szép vasárnap az atomtól rettegjek). George Michael sírjához ellátogatni lehetetlen, majd talán 50 év múlva, ha lecsendesül a rajongók rohama.

A keleti rész ,,sztárja” természetesen Marx, s itt pihen George Eliot írónő is (született Mary Ann Evans, publikált férfi álnéven, hogy komolyan vegyék), Douglas Addams (Galaxis útikalauz stopposoknak) s Malcolm McLaren.

temeto_collage_4.jpg

Ötletes, modern sírkövek a Highgate East temetőből.

S a végére egy kis szimbolizmus, engem ez momentán jobban is izgat, mint a Ki-kicsoda hullaberkekben. Számomra ez adja a temetők ízét s szépségét, más-más népek kultúrája és művészete miatt létezik megannyi különleges sírkert – tessék megnézni egy lengyel és olasz katolikus temetőt, egy kontinens, egy vallás, oszt lám.

A kereszt gyakran három, egymásra tett alapzaton áll, mely a szentháromságot jelképezi. A 19-ik századig kevesebbet használták az anglikánok, mert római pápa szaga volt. Találunk itt kelta keresztet, körrel az ágak körül, s olyat is amin az IHS betűk (a görög Jézus betűi, majd későbbi értelmezés szerint a latin ,,Jézus, az emberek Megváltója” akronímája) egymásba fonódva domborodnak ki.

temeto_collage_3.jpg

Akad egy-egy pelikán, az önfeláldozás jelképe, mert a hihedelem szerint a madár a vérével etette fiókáit. Békésebb szárnyas a galamb, mely az Úr hírnöke. A kígyó részben bőrének vedlésével jelképezi az örökkévalóságot, másrészt úgy, ha a farkába harapva kört formáz (uroborosz). Az összefonódott kezek a holtak s élők mennyekben találkozását kívánta kifejezni. A bárányka pedig leggyakrabban gyermekek, azaz az ártatlanok sírján pihen, kereszttel magát Krisztust szimbolizálja.

 temeto_collage_1.jpg

Az égre néző, netán harsonát is felfelé fújó angyal a feltámadást s mennybemenetelt ünnepli, a földre mutató-tekintő pediglen az elhunyt elvesztését gyászolja. A Highgate angyalai kifejezetten szépre sikerültek, állnak, fekszenek, finoman megmunkált alakok.

temeto_collage_2.jpg

A növényvilágból találunk borostyánt (örökkévalóság és hűség), liliomot (tisztaság, ártatlanság), pálmalevelet s koszorút (a halál fölött aratott élet) és pipacsot (örök álom). Pipacsból egész mező van amúgy a Kozma utcai zsidó temetőben, gyönyörű, békés látvány.

Végül pediglen gyakoriak a lepellel félig letakart urnák, a lélek jelképei. A kitakart edényből könnyebben távozhat a lélek, a lepel maga pedig az a bizonyos átmenet élet s halál között. Az Egyiptomi Sétány kapuin láthatunk fejjel lefelé fordított fáklyákat – ez a kioltott élet jele,  de alján a láng, mint lelkünk, ki nem huny soha.

E fentiek közül szinte mind megtalálható a magyar nekropoliszokban is, aki legközelebb Halottak napján arra jár, gyűjtse össze mindet! Nem szó szerint, persze.

Kergemarha Morzsák – Rövidhírek Londonból

Ha lenne sok-sok fölös angol fontom, nagyüzemi pólónyomtatásba kezdenék: Keep calm and carry on. Pirosat, 100% cotton. Ezeket nem londoni polgártársaim között osztogatnám szét, bár biztos jól esne nekik, rájuk járt a rúd az utóbbi időkben. Volt itt minden, kérem: pár terrortámadás, benézett választások, parlamentáris fogcsikorgatás, meg egy akkora toronyháztűz, hogy a szívesbocsok a felhőkről sütögették a szalonnát felette. Tucatnyi hamvasztott halott, akikből szaporán politikai karriert építgetnek a helyszínelő buksisimogatók. Nem, a pólókat magamnak gyártanám, minden nap egy frisset húznék föl, a használtakat pedig esténként csirkebontóval aprítanám miszlikbe, idegborogatás gyanánt. Jobb, mint a hatos sör vagy a sikolyterápia. Ok mindig akad. Következzék néhány szemöldökfelrántó, mosolyszakajtó hírszeletke tikkadt, nyári Albionunkból:

 

  • Mikor ideköltöztem még komolyan hittem a hírhedt angol hidegvérben és józanságban, vagyis hogy faszagyerek módjára rezzenéstelen arccal dohányoznak még Armageddon hajnalán is. Az országimázs a mai napig ezen lovagol, az igazságot azonban elárulja a The Times minapi cikkének kezdő sora:

’’The Queen has praised Britain’s strength during adversity in the wake of the Grenfell Tower fire as she celebrated her birthday by watching the Trooping the Colour parade in sweltering heat that caused five soldiers to faint.”

Dióhéjban: a Királynő Anglia nehézségek során mutatott erejét dícsérte… a dícséret közben meg öt őr ájult el a hőségben. Nem is a tény maga amin sírok-nevetek, valóban beletapostunk a 28 fokba, az itt sok, hanem hogy már a konzervatív újságuk is ennyire hülye, hogy egy bekezdésben nem látja az ellentmondást és iróniát. Vagy csak ez az angol humor? A szerencsétlen őrök védelmére legyen szólva tényleg kriminális lehet azt a szőrkucsmát viselni +10 fok felett, ráadásul rossz nyelvek szerint náluk az ájulásnak is megvan a módja: ha érzik, hogy kimegy a biztosíték, feszesen-egyenesen, orcával előre kell a porba dőlni, nem ám úgy lányosan, összecsukló térddel elalélni. Egy törött orr és pár hiányzó fog a minimum a Monarchia méltóságáért.

 

  • Aztán ha kedvenc briteim kicsapják-elkergetik a kontinens munkavállalóit a csodabrexitükkel, sok sikert kívánok nekik. Egy történet az attitűdről: spanyol barátunk grafikai tervező. Szabadúszó, dolgozik bárkinek, most épp a Telegraph-nak, ami igencsak EU ellenes sajtó. Nos vannak egész részlegek, többek között a creative department is, ahol csak külföldiek, olaszok, spanyolok, mindenmás dolgoznak, hogy-hogy nem, biztos orvul ki lettek túrva a szegény helyiek. A manager ellenben angol, aki ’aszik a fickó olyan emailjeire válaszolni, mintshogy ,,Sürgős, utasítása nélkül nem tudjuk folytatni”. Egy szép nap ez a manager berángatja barátunkat olyasmit prezentálni a fejesek előtt ami nem az ő szakterülete, viszont a főnök munkája lett volna tető alá hozni. Derék hispánunk valamit elnyümmög a kivégzőosztag előtt, aztán várja a szúrós tekinteteket, ehelyett a vállát veregetik és tapsolnak, hogy ez ám az eredmény! Lövésük sem volt, miért ülnek be meetingezni. A lap nagykutyái. Arról sincs túl sok fingjuk, mit kell letenni az asztalra ,,érdemi munka” címén, de önmázolásban, mások verítékén felkapaszkodásban világelsők. Elgondolkodom, hogy ebből vajon mindig meg fognak-e tudni élni és túlélni, vagy előbb-utóbb nagyon elp*csázzák őket az innovációval, előre gondolkodással tervező nemzetek és a demográfiai változásokkal járó pakisztáni kisközértesek/indiai patikusok. Mivel jelenleg én is benne ülök a forró üstben csak remélem, hogy Anglia k’rvagyorsan lead az arcából, némi realitásérzékkel felméri, hogy már se gyarmat, se flotta, se ipar, se tudás alapú társadalom, és összeszedi magát. Az arroganciába belebuktak már sokan mások is.

 

  • Ugyanezt az arroganciát látom új munkahelyemen, ahol a jobbmódú lakosság a klientúra. Egy része képzett szakember, okés. Másik hányada a meggazdagodott indiai és angol, utóbbiak ugyanolyan pocakos, bénán öltözött negyvenes-ötvenes, tenyeres-talpas fazonok akikből Magyarországon is rohangál jópár (akik Ralph Lauren ingben tolják a lecsókolbászt, ha senki nem figyel oda). A többiek pedig az idősebb fehér, felső középosztály. Ötletem sincs, honnan szedték meg maguk, talán örököltek vagy beleszülettek egy belterjes baráti körbe és abban dagonyásznak, de némelyik olyan tompa, mint a seggem. Szó szerint mintha agyas lenne. A klinika előző tulaja is ebből a műúri rétegből származhat, s ahogy elhanyagolta a rendelőjét, abból érződik az echte pökhendiség: minden 90-es évek. Nem modernizált, nem marketingelt, betegeivel együtt még abban a hitben él, hogy így van minden jól, ők a királyok és a civilizáció egyetlen, golfklubtagsággal rendelkező letéteményesei. Középszerűség, bepunnyadtság, önteltség amerre nézünk. Egy új, indiai tulaj és – ezek szerint - egy magyar irodavezető kell most ahhoz, hogy csatlakozzunk 2017-hez.

 

Kíváncsi vagyok, merre s hogy változnak az angolok. Mert változnak, s állandóan a nemzeti identitáskrízisen sírnak. Le lehet vedleni lassan ezt a mellénykedést, a következő generációk már meritokrácia alapján élnek? Végül is globalizált lett Anglia, nyomul az internet-ifjúság és az egyre keményebb mindennapi élet lecsapja a képükről a rózsaszín szemüveget. Vagy marad minden a régiben és sikeresen elszörfözgetnek a külcsínen? Minden hülyeségük ellenére bírom őket, így drukkolok, hogy nagyobb pofáraesés nélkül vészeljük át együtt az éveket. Ezt azért a pólómra nem írom, még elbízzák maguk a trógerek.

S remélem, hogy Bözsivel nem történik idén semmi, csak ő maradjon nekünk talpon! Azt már nem bírná a nemzet cérnával, ha a Mama feldobná a koronát itt nekünk. Long live the Queen!

Őfelsége terhes tini alattvalói

Lányos szülők, vigyázó fivérek, Albion piruló szűzei, örömhírrel köszöntenek bennetek a statisztikai hivatal népességfigyelői! Közel húsz év rendületlen kampányolás, méhecske-virág rajzolás s tablettaosztogatás után Angliában csökkeni látszik a tinédzserkorú terhességek száma. Dícsértessék minden fejrázás, óvszerkupon, összezárt térd és ártalmatlan, fogszabályzós smárparti.

Egy minap közölt cikk szerint azonban meglepő okai vannak, vagyis lehetnek, az 1999-es zenit óta ritkulni látszó gólyareptetésnek. Akkor fontok millióit lapátolták a szexuális felvilágosító központokba, iskolai oktatásba, ingyen gumit és eseményutánit osztogattak, egyszóval sok mindent tettek, amire nyugati ember azt mondaná manapság, hogy igen, ez egy civilizált módja a nemiség tudatosításának. Ámde: a 2008-as krízis után elzárták ezt a szociális segély csapot, nagy hajtépések közepette, hogy most aztán visszatér a sok tinizigóta. És nem így lett! Állítólag drasztikusabban csökkent a terhességek száma a támogatások megszűnése után, mint addig, 2014-ben már ,,csak” 4160 16 év alatti leányanyát regisztráltak. Lehet, hogy mert addigra ért el valami a fiatalkori népesség agyába és kialakult némi óvatosság? Vagy könnyebb a netről informálódni, s ha már netezünk, kinek kell igazi emberek társasága? Más érvek azonban úgy szólnak, hogy egyszerűen potyakoton hiányában a fiatalság kétszer is meggondolja, hogy mennyit kufircol unott pillanatában. Ugyan csökkent a teherbeesés kockázata amíg reggel elrohanhattak a patikába piruálért, de pont ez a könnyű fogamzásgátlás emelte a számát a meghitt együttléteknek, amiből aztán nagyobb eséllyel lett ,,lyukasgumi” szerelemgyerek. Hiába, a matek a szexben sem hazudik. Megint mások Southamptonra mutogatnak, állítólag mióta nem osztogatják az önkormányzati lakásokat a tinianyuknak, azóta kevesebb kistyúk tartja egy gyerek legyártását jó ürügynek, hogy elköltözzön hazulról.

A teória érdekes, s örömmel-sörömmel koccintottam a helyi KSH eredményeire, a gyerekvállalás mégiscsak nagy dolog. De azért elgondolkodik a régimódi kelet-európai: valami azért el lehet ’aszarintva Angliában, ha Nyugat-Európához képest ilyen (más)állapotok uralkodnak. A biztató számok ellenére még mindig elképesztő sok fiatal nő kanalaz be zabibabát. Nálunk az NHS rendelő teli volt húszéves csajokkal, akik tolták be az aktuális baráttól származó kis szerelemgyümölcsöt, s a harmincas anyukák elérzékenyülve mesélték, hogy a 17 éves lányuk terhes, ,,annyira büszkék” rájuk.

youngest_mum.jpg

Azt hinnénk, hogy ez az egyszerű réteg szaporodási tendenciája, s van is benne valami, azokban a családokban, ahol van tanult apa-anya és még dolgoznak is, a lányok kevésbé kapdossák be a legyet az iskolai nagyszünetben (a fiúkat nem tudom, ők a szerencsések, nem rajtuk látszik a gólrúgás). De arra gondoltam, hogy az én gimis osztályom odahaza nagyon nem volt elit – volt néhány jobbmódú gyerek meg pár lány, aki korán a lecsóba csapott, de elképzelhetlen volt, hogy valaki ne rettegett volna egy terhességtől. Tilosnak számított, szégyennek, sőt, valszeg buta kis ribancnak tekintettük volna azt, aki továbbtanulás, férj és biztosabb háttér nélkül összepaskol egy gyereket. Mert ilyet nem csinálunk, ez max a cigánylányokkal fordul csak elő Borsod-megyében, mondhattuk volna. Szüleink egész biztos nem lettek volna büszkék, ha 15 évesen papás-mamást játszunk a szomszéd gyerekkel. Litvániában, mint lakótársnőm meséli, még vaskalaposabb a hozzáállás, de már a végletekig tabu pár dolog. Lehet abban valami, hogy egy kis társadalmi korlátozás és a ,,kinézés” netán hasznos lehet népegészségügyi és demográfiai szempontból? Vagy semmit nem jelent, amíg van instant megoldás? Görög szállásadóim mondják, náluk iszonyat sok az abortusz, pedig tessék, keményvonalas ortodoxok. Nem tudom nálunk most mi a helyzet, de tizenéve úgy tűnt, erősebb mentális limitek nevelődtek még egy magyar munkáscsalád kölykébe is, mint itt Angliában. Nem abszintencia tekintetében, hanem hogy mi lehet a következmény. És úgy emlékszem, a nemi felvilágosítás egy kalap szar volt az iskolában, lényegében a Bravo magazinból informálódtunk a szexről, meg persze amit itt-ott összeszedtünk (tavasszal a kutyák, a szülők nyegle megjegyzései, s én hétévesen megnézhettem az Elemi Ösztönt, na abból többet is tanultam, mint kéne), s mégis mintha érettebb nemi tudatossággal fegyverkeztünk volna föl.

Ezt hívják szexuális kultúrának? Jól állnak a magyarok? No de mi alapján írhatjuk le egy nemzet attitűdjét? A szülési kor vagy az abortuszok számával? A népesség nemi aktívitásával, a téma szabad tárgyalásával? Nem tudom, nem vagyok szülő, de elérhető fogamzásgátlás ide vagy oda, nem tartanám normálisnak azt, ha azt mondhatnám: ,,gőzöm sincs, ki-hol ölelgeti épp a 17 éves fiú-lány gyermekem, de felvilágosultan neveltem és tudom, hogy éretten, felelősségteljesen viszonyul a szexhez, nem áll fenn gyermeknemzés, kankó esélye. Csak hajrá, mint a nyulak, nem szólhatok bele az én erkölcseimmel”. Elméletben szépen hangzik, de nekem valahogy abberált és az egész dolog szépségét, kezdve az udvarlástól a lepedőmambóig, totálisan mellőző üresség szájízét hagyja.

Mi a benyomásom az angolokról ez ügyben? Nagyjából az, ami az étkezési, higiéniés és italozási szokásaikat is jellemzi: valahol a neandervölgyi barlangbérlő szintjén tartanak, az igénytelenség, bénázás és kőprimitívség a lakosság átlaghozama, amit felhúz a kifinomultabb egyének nívója. Nem az a baj, hogy nem olyan ,,szenvedélyesek”, mint a latinok vagy liberálisok, mint a svédek, hanem egyszerűen atomsuttyók az élet néhány területén. Akár a proliréteg, akár a felsőbb osztály, aki péntek este józanul nézelődik egy angol szórakozóhelyen az látja, hogy az udvarlási pávatánc sokaknak nagyjából a következő: Itt egy ital, megyünk baszni? Ez sokszor nők száját hagyja el...

Nagyon fontosnak tartom, hogy tabuk nélkül álljon a társadalom a szexhez, hogy mindenkinek világos legyen, mi az egészséges hozzáállás a témához, a fogamzásgátlást pedig garantálni kell, mert az emberek igenis kupakolnak, annál meg bármi jobb, mintha abortuszokkal és stigmákkal kezelnénk a tüneteket. Angliában azonban mintha minden modernitás és korlátdöntögetés ellenére sem sikerülne felnőni a feladathoz. Erőltetik, hogy már 4-5 éves gyerekeknek tartsanak az iskolák felvilágosítást (mindent az iskolára kennek, a szülőknek túl kínos a témát felvállalni) és állandóan a szexet nyomdossák le az órán kuncogó fiatalság torkán. Hová tűnt az ártatlan gyermekkor? Állami beavatkozással lépnek fel az online pornó káros lelki hatása ellen, de jogvédők prüszkölnek, ha valaki kioktatja a kislányokat, hogy ostoba dolog pucsítós selfiket posztolni a social medián, á la Miley Cyrus. Úgy ,,tudatosságot” tanítani a kölköknek, hogy a fineszt, erotikát, önkorlátozást nem hordozza magában a társadalom tudatalattija meg maximum a gyógyszergyárak antibébi bevételeit növeli, nem a lakosság testi-lelki elégedettségét.

 

Jegyeket, bérleteket, jó szórakozást!

A LondonBudapestMetro nem túl szorgalmas ujjú szerzői elismerik, hogy még lógnak egy temetős második résszel, de azt majd valamikor később pótoljuk be – egy passzoló alkalommal, mondjuk Bálint-napon vagy az új Disney mese matinéján. Addig valami más téma csiklandozta meg szimatunk, egy kicsit visszatérünk a modernebb vizuális élvezetekhez, ha már munkaváltoztatás miatt többet vagyunk kénytelenek bumlizni a londoni tömegközlekedés paripáin.

Már volt bejegyzés az angol plakáthirdetések egyedi stílusáról, ma pediglen a Transport for London –tfl, azaz a helyi BKV – házilag gyártott kommunikációs anyagairól esik szó.

A tfl (így szerényen, kisbetűvel írják maguk) egy, a főváros által üzemeltetett köztestület, ha a statutory body-t így lehet fordítani. 1933-ig több, független cég birtokolta és irányította a tömegözlekedés különböző ágait, majd ez évtől egyesült egy központi szerv karmesteri pálcája alatt. Bár sokat morgunk rájuk s nem is alaptalanul – mániájuk, hogy bezárnak állomásokat minden bejelentés nélkül és a patkány buszok is random kitesznek valami idegen sarkon -, nem lehet egyszerű naponta 8,5 millió embert + látogatót mozgatni gördülékenyen és biztonságosan. Ez a szám valakire frászt hoz, másnak felcsillan a szeme az üzleti potenciálra. Milliónyi ember néz ki az arcából naponta s kész befogadni bármit, mit szeme elé tolnak a parlagon hagyott hirdetési felületeken! Paradicsom!

Na most vannak a sima reklámok, a whiskeytől a társkereső oldalakig, és vannak a tfl által kiadott, saját szolgáltatásaikat propagáló vagy társadalmi célú tájékoztatások. Ami a metrót és magasvasútat illeti, a hirdetések a Exterion Media UK-nak lettek kilicenszezve, mely cég éves díjat fizet a tfl-nek a felületfelhasználásért, plusz állítólag a bevételből is visszacsurgat valamennyit, tisztes summát garantálva a jegyárusítás mellé (10 év alatt 3,4 milliárd fontot céloztak be ilyen bevételekből).

A tfl weboldalán gyönyörűen össze van foglalva, hogy e plakátoknak milyen szabott követelményeknek kell megfelelni tartalmilag és megjelenésben – pl képviselni kell London sokszínű lakosságát, a modern várost tükrözze s ne a turistás fantáziát, vagy épp ilyen betűtípus-méret az etalon (New Johnston), olyan színkontraszt a kóser, s hogy ott kell legyen a rounder, vagyis a kis kör a csíkkal a közepén (ami a mi blogunk oldalán is látható s minden közlekedés nemnek megvan a maga dízájnja), valamint hová kerüljön a Mayor of London felirat. Kicentizve, belőve, hitelesítve – nem szórakoznak sem az imiddzsel, sem a tartalmi felelősségre vonhatósággal. Profi. Szívesen látnék hasonlót Pesten is, azt hiszem a 4-6-os villamoson már van néhány kutyás matrica, de ilyen kreatív és színvonalas tömegtájékoztatás egyelőre még várat magára a magyar fronton.

A londoni plakáttervezők közé sorolhatják Paul Nasht, az amerikai Edward McKnight Kauffert, a jelenlegi felhozatalból pedig sokat Rob Baileynek köszönhetünk, további képei az Outline Artists hivatalos weboldalán.

Nem vagyok művészettörténész, így nem tudom érdekesen analizálni a képeket, úgysmint jé, vertikális mozgás, art deco hangulat meg anyámtyúkja, hát beszéljenek magukért az alkotások. Jöjjön az évtizedek művészetét átölelő mozi:

  • Kerékpáros közlekedést promotálnak mert valszeg már nem bírnak a sok ingázóval:

cycling_to_work.png

 

bicycle-freedom-london.jpg

 

  • Régebben próbálták meggyőzni a népeket, hogy 10 és 4 között vásároljanak, elkerülve a munkások csúcsforgalmát. Egy-egy plakát a 20-as és 50-es évekből:

shop_10_to_4.jpgshop_10_to_4_50s.jpg

 

  • Az ,,Ésszel legyél má’ ” kampány. A sínek közé pottyant vagy rohanó utassal csak fennakadás van, manapság meg a sok telefonjába belegyógyult Darwin-díjas leming okoz galibát. Az elcsapott gyerekek elég ütős látványt nyújtottak, de hátha a sokkterápia a hatásos:

 

halott_gyerek.jpg

 

A barátom a zenéjét hallotta, de a furgont már nem. Állj meg. Gondolkozz. Élj.

 

mind_the_step.jpg

 

  • Sajnos a népesség általános stílusa a Jerry Springer show gyöngyszemeit érte el, s a személyzeten csattan minden frusztráció. Szerintem korunk szégyene, hogy ezt közpénzen kell oktatni és nem az ember szülei verik bele a fejünkbe, de ez van:

train-dr.jpg

Apukám metrón dolgozik. Néha csúnya szavakat kiabálnak rá az emberek és ő nem eszi meg a vacsoráját.

dont_take_it_out_on_our_staff.JPG

 

  • 1-2 éve kis gyermekded rímekbe szedték a közlekedési etikettet (vedd le a hátizsákod, ne szemetelj, stb), amire aztán az igazán kreatív stílusharcosok le is csaptak azonnal és átdolgozták az eredeti, kicsit japános arcú emberkék posztereit. Az új verzió nem rímel, de sokkal nagyobb hatásfokkal leckéztet:

steve_shut_up.jpg

Steve hangosan telefonál a barátjával. Senkit nem érdekel az életed, Steve. Senki nem szeret. Pofa be. Ne légy gyökér.

 

  • Aki követi a tfl dolgozók sztrájknaptárát az még emlékezhet az éjjeli metróműszak bevezetése okozta toporzékolásra. Nos a tfl azóta is hirdeti 24 órás szolgáltatásait, úgy tűnik, csak találtak jelentkezőket, akik hajlandóak éccaka is tolni a joysticket a földalattin. Nem tudom, milyen művészeti korra hajaznak, de nekem kedvenceim ezek a plakátok:

 night_tube.jpg

night_owl.jpg

 

  • Egy kis önreklám, mi minden csodájatost nyújtanak a személyszállításon kívül:

s3-news-tmp-90538-transport_for_london_billboards--2x1--940.png

 

Hibrid, ,,zöld” buszok, föld alatti wifi és több mint 900 gyalogátkelő helyen üzemelő visszaszámláló. Minden ami vakondos, szíven talál, a ,,miért ment át a tyúk az út túloldalára” viccekre való utalást meg külön tzukkernek találom.

  • S a vegyes felvágott:

tfl_150_years_ad_0.jpg

150 éve mozgásban tartjuk Londont

 

ticket_inspector.jpg

 

Honnan tudod, hogy civilben rohangáló ellenőr van a járművön?

Multikulturális utalás, van itt minden, kérem.

 

Ez csak egy inci-finci ízelítő, aki erre jár tekergesse a nyakát többért, s ha nagyon rákapott az ízére, tudom ajánlani a London Transport Museum-ot. A kiállítás is klassz, s múzeum boltjában mg lehet kapni szép albumokat épülésünkre, gyönyörködésünkre. És ari színes uzsitáskát a gyereknek.

Mind the Gap!

Highgate Cemetery – a Viktoriánus Valhalla

A Feltámadás ünnepén talán nem túl szalonképes a következő téma, bár lehet, hogy pont a Húsvét teszi időszerűvé a macabre túravezetést. Aki inkább az élőkkel tartana a csontokon rágódás helyett, vagy valami izgi épp lekötötte a figyelmét a fészbukon, kérjük most kattintson tova malacvágtában.

Imádom a temetőket. Biztos mert nem nekem kell ott ásni vagy fizetni a lakbért a rokonok után, de ez már régi passzióm. Így esett, hogy immár harmadszorra is ellátogattam a londoni Highgate Cemetery-be, hagy látom most teljes tavaszi napsütéses szépségében, ha eddig mindkétszer Szentiván estéjén baktattam el.

A sok képet lehetlenség lenne ide feltölteni, aki vizuális típus, látogasson el és nézelődjön itt a kis albumomban: https://worldcemeteries.smugmug.com/Highgate-West-Cemetery-London/

Ha tudom, hogy ezt egyszer komolyan veszem, időben megtanulok fényképezni. Sebaj.

Az észak-londoni Highgate Temető a Magnificient Seven, hét (tulajdonképpen nyolc, csak az egyik ejtve lett) pompás köztemető tagja. Nem hazafias, fennkölt érzelmek ihlették, mint például a Fiumei úti sírkertet (szívem top hármas tagja), hanem jóval józanabb okok miatt alapíttatott: a 19-ik század első évtizedeire London lakossága megduplázódott közel 2 milliósra, s a helyi plébániák temetői csordultig megteltek, néhol sekély vagy újrahasznosított sírhantokkal, hullagázos helyzetet teremtve. Az 1831-es kolerajárványt is a borzasztó oszlási termékeknek tulajdonították, így 1836-ban a parlement rendelte el köztemetők kialakítását a főváros körül. Vállalkozó szellemű nép az angol s a London Cemetery Company mint privát részvénytársaság vágott bele a gyönyörű sírkertek kiépítésébe, hová a finom ízlésű s divattal lépést tartó módos közönség feküdhetett be életfogytiglanra. Példaként az 1804-ben megnyílt párizsi Père-Lachaise szolgált, lám a divatot mindig is a franciák diktálták. A részvényesek természetesen osztalékot kaptak az értékesített parcellákból származó nyereség után, így tehát e temetők lényegében közegészségügyet is szolgáló tuti ingatlanbizniszt jelentettek, komoly lovettával a téten.

Itt jegyezzük meg, hogy a viktoriánus kor emberei egész máshogy viszonyultak a halálhoz, mint ma mi. Finoman szólva is hullottak, mint a legyek, az átlagéletkor kora harmincas volt amihez hozzájárult, hogy a gyerekek ötöde nem érte meg az öt éves kort. Szerették halottaikat szépen beöltöztetve, beállítva lefényképezni, a fotós némi felár ellenében akár nyitott szemeket is ráphotoshoppolt az elhunytakra.  Nem volt tabu a halál témája, hisz naponta ki voltak téve a Kaszás tombolásának. Az anglikán ember még hitt a lélekben s feltámadásában, de megadták a módját az elbomló test utolsó búcsújának – nagy üzlet volt a halál, drága kellékekkel, parádés díszmenettel, pazar kilátást nyújtó park-sírkertekkel (már az ott sétálgatóknak). Egy másik, elég undi oka a hirtelen támadt nagy keresletnek, hogy akkortájt tudományos boncolgatásra csak a kivégzett bűnözők testét használhatták föl, az meg túl kevés akadt, így jövedelmező munka volt a hullarablás, body snatching. Ők voltak a Resurrection Men – Föltámasztók. Ástak egy gödröt a sír fejrészénél s kipecázták az árut – de csak a testet, az úgysem számított már, mert ha ruhát vagy ékszert is vittek volna, az már rablásként más kategória, azért a kolóniákra száműzték az embert. Ezért ezek az új temetők magas falakkal voltak körbevéve s a hirdetések szerint 24 órás őrző-védő szolgálat óvta szeretteink porhüvelyét. Engem a mai csecse lakóparkokra emlékeztetnek, szép zöld gyep, horribilis négyzetméter ár, portaszolgálat...

Itt tartva kívánja még valaki az ünnepi sonkát? Ha igen, áskálódjunk tovább.

Tehát 12 fontért ma részt vehetünk egy vezett túrán a 14 hektárt felölelő temetőkben. Mert van egy keleti és egy nyugati része, a nyugati az eredeti és az igazán látványos, belépés csak csoporttal. Nagyjából egy órás a túra s valóban élvezetes, érdekes, kulturális-művészi csemege, s szépen diszkréten barangoljuk be a helyet, ahogy azért illik. A túravezetők a Londonban már kihaló fajnak számító angolok – az őslakos, tanult, nyelvet tisztán, dallamosan beszélő, anekdótázni nagyon tudó fazonok. Az eddigi három alkalom alatt mindig láttam, tanultam valami újat míg a kacskaringós utakat jártuk. Ma már ősfás a park, borostyánnal benőtt minden, de alapításakor még pedikűrözött, makuláns díszkert volt, melynek relatíve kis területét ügyes kerttervezési trükkökkel tették vizuálisan nagyobbá. 1839-ben, fölszentelés után nyílt meg a publikumnak (a szentelés már csak azért is kellett, mert sokan vonakodtak holmi magánvállalkozásba temetni hozzátartozóik), s azóta 170 000 temetést tartottak bő 53 000 sír fölött. A The Times 1840-es hirdetése szerint ennyibe kóstált egy hely: £15 5 shilling egy magán katakomba (ma bő 11 000 font lehet), magán családi sír £5 5s, egyszemélyes sír £1 5s. A vétel örökre szólt, nem kell meghosszabbítgatni a tartózkodást.

A nyugati rész 7 hektárából 0,8-at a nem anglikán egyház tagjainak tartották fönt, Metodisták, Baptisták, Presbiterániusok. Nekik külön kápolnájuk is volt a bejárattól jobbra, balra pedig a ma is működő anglikán Tudor gótikus kápolna. Aztán jön a kolonnád majd a fő út, föl egészen az Egyiptomi Sétányig és Libanoni cédrusig.

E kettő talán a sírkert két fő látványossága, már ha valaki így óhajt beszélni egy temetőről. Az Egyiptomi Sétány volt anno az ,,aki számít itt van” terület, legalábbis tervezői hatalmas presztízsértékkel reklámozták. A században nagyon módi lett minden ami Egyiptom, s Highgate sem lehetett kivétel. Az érdeklődés részben a napóleoni háborúknak volt köszönhető, részben pedig mert amit az angolok összelopkodtak hazaszállítottak Egyiptomból a múzeumaikba, az leginkább az ősi civilizáció temetkezési tárgyai voltak. Két oldalt futó, akkor még tetővel fedett, 2x8 magán sírboltból áll, mindegyik 12 koporsó befogadására alkalmas, ám egyikben sincs teltház. Díszei obeliszkek, lótuszok, s a vasajtókon a lefelé fordított fáklya (a szimbólumokról majd a következő részben). Mai áron 14 000 - 109 000 fontba került egy-egy sírbolt, de nem az ár miatt nem kapkodtak utána a vevők – állítólag egyszerűen nem tetszett az embereknek ez a sötét, nyirkos alagút. Népszerűbb volt a végén nyíló sírbolt kör, közepén a ma bő 250 éves libanoni cédrusfával. A belső kör egyiptomi, a külső hozzácsatolt 16 sírbolt már klasszikus stílusú. Az egyik ilyen kamra a kolombárium (nevét a galambdúcokról kapta), ahová az elhamvasztottak kerültek – már 1885 után, ugyanis csak akkor legalizálták a hamvasztást az országban.

Kicsit szőrszálmeresztőbb, mikor beengednek minket a csupán pár tetőtéri lyukkal bevilágított katakombákba - itt kegyeleti okokból tilos fényképezni, mert itt-ott kikandikálnak a koporsók, nincs zárófedél. Némelyik még eredeti állapotában leledzik, de párról már lehámlott a külső faréteg. Ugyanis a koporsók, akár itt, akár a földbe temetettek három ,,szarkofágból” állnak, a legbelső a lehegesztett, szigetelt fémkonzerv, amiben...ööö...elérlelődik-lötyög ami megmarad belőlünk. A katakombákba lábbal előre tették be az elhunytat, elvégre mikor beszélünk hozzájuk a fejükhöz szeretnénk szólni, nem a talpukhoz.

Jóval kevesebb grandiózus mauzóleum található, mint akár a Kerepesi úti, akár a Kozma utcai zsidó temetőben, s Háborús Emlékhely ügyében is kicsit formabontóbb a Highgate Cemetery. Legtöbb helyütt ugyanis egy külön parcellát szenteltek a Nemzetközösség hősi halottainak, míg itt elszórva nyugszanak a keleti-nyugati területeken. Márvány félkörre vésve emlékeznek meg a jelöletlen tömegsírokban nyugvó katonákról.

A vadregényes, romantikus nyugati részből aztán átsétálhatunk a kicsit később nyílt keletibe, jegyünk érvényes és itt található a WC is, nem elhanyagolható részlet. Ez a 7,7 hektáros rész  már inkább a profitmaximalizálásról szólt, annyi embert suvasztottak be, amennyit csak lehetett, így megjelenése kevésbé drámai, inkább gyakorlatias, Farkasrétitemetősebb. Leghíresebb nyugvója Karl Marx, impozáns mellszoborral, piros virágokkal, s a világ amatőr fotósai itt egyesülnek sírja előtt.

Highgate méltatlan pusztulásnak indult a II. Világháború után, kapui bezártak, csak vandálok, drogosok jártak ide a jó levegőért. Sok műemléke csak annak köszönheti fennmaradását, hogy a susnyás úgy benőtt mindent, különben az időjárás, az anyatermészet és a Dr Martens végzett volna vele. A temetőt ma már a Temető Barátai működtetik, restaurálnak, fát vágnak, gazolnak, marketingeznek rendületlenül, állami támogatás nélkül (asszongyák), adományokból, belépő díjakból, eladott parcellákból. Igen, a mai napig lehet itt temetkezni, a bejárat mellett épül éppen egy 2 milliós mauzóleum és keep calm, de George Michael is itt porlasztja arany hangszálait. No de hogy kik e gyönyörű sírkert lakói, mit jelképez nyughelyük és hogy gyászoltak a viktoriánus kor emberi – az legyen a következő mesedélután része.

UI: a ,,Viktoriánus Valhalla” nevet John Betjeman adta neki, nem az én szókincsem ilyen penge.

Kergemarha Morzsák - Hiteles történet

Mai napi mesénk, vagyis krónikánk az angol kriptákból egy minapi cikk és pár hosszú, átgürizett munkahét okozta szellemi elcsírásodás ihlették. Az egykor talán hiteles, de mára nagyjából egy államilag szponzorált blikk szintjére plöffedt BBC News közölt egy írást, érzékeny ponton eltalálva a lakosság azon részét, akik jó hangyóca módjára robotolnak, gyűjtögetnek egy életen át és reménykednek, hogy majdan a kerti diófa alatt gyors szívrohamban múlnak ki csendes nyugdíjas éveik alkonyán.

Nos, az úgy történt, hogy az FCA (Financial Conduct Authority, független pénzügyi felügyelet) a nagyobb hitelintézeteket felszólította, gondolják már meg, hogy a komolyabb adóssággal vergődő ügyfeleknek elengedik a kamatokat s szépen üljenek le velük átgondolt, gyorsabb pénzvisszafizetési ütemtervecskét készíteni. Komoly felnőtt módjára, ha kell, zsírkrétával és abakusszal, tuti értsék. Hogy ne csak a kamatos kamatokat pengessék ki havonta, hanem egyszer érjenek végére a felhalmozott kölcsön törlesztésének. Mert számolgattak s kiderült, hogy az átlag angol háztartásnak 13 000 fontos adóssága van – ami nem szarral gurítgatás, még ha ebben benne vannak a diákhitelek és jelzálogok is. Mellékesen az egy főre jutó államadósságot pedig bőven 25 000 font felé saccolják – vajon van összefüggés a jóléti állam túlköltekezése és állampolgárai takarón túl nyújtózkodása között?

Távol álljon tőlem, hogy valaha is bankokkal szimpatizáljak, verték a csalánt a pipilőnkkel rendesen az utóbbi időkben. Etikátlan üzletvitel az egész, s érdekük (rövid távon, gondolom, bár nem vagyok ügyes pénzügyes), hogy minél tovább maradjunk a kamatok spiráljában. A nyilatkozó egyik kliens szerint soha nem nézték a bankok, mennyi hitele volt már fölhalmozva, mindig csak kapta a következőt, amit aztán naná, hogy képtelen volt visszafizetni. Na most fújhatunk a pénzintézetekre, de azért ehhez a produkcióhoz kell a klientúra butasága is. A biztosítékot minden normális ember fejében az verhette ki a cikktől, hogy odafönn már megint kigondolnak valami baromságot, amivel lényegében az ostoba, felelőtlen embereket putyujgatják és rázzák le róluk a következményeket.

Anglia kedvenc hangja a lehúzott hitelkártya lehet, élmezőnyben a twitterüzenet pittyel és teáskanál kocogtatással. Ezzel párhuzamosan a ,,megtakarítás” archaikus szóvá vált, valahogy mintha az ,,Élj a mának, verj a pénz seggére, az csak úgy terem” lett a mantra. Vannak statisztikák, hogy mennyi a háztartások megtakarítása (a jövedelem 3.8%-ára esett vissza), hogy egyre többet nyúlnak a malacperselybe a szárnyaló árak és költségek mellett, de nekem vannak fenntartásaim az okokat illetően. Azok alapján amit látok, hallok, tapasztalok az emberek többsége egész egyszerűen elkényelmesedett segg. Nem lesz könnyebb az élet évről-évre, pláne szerény jövedelműeknek, de miért is dagad több ezer fontos hiteladósság az angolok nyakán?

Mert nekik minden igenis jár, azonnal és kompromisszum nélkül. Mert egy bizonyos ,,életszínvonalat” csak el kell érni, ha telik rá, ha nem. Mert megálmodnak egy pofás életvitelt és kockásfüzetben osztás-szorzás nélkül megveszik. Itt mondanék ellent annak, aki a ,,média által pszichésen belénkmosott tömegfogyasztási kultúrát” okolja, mert sok igazság van benne, de szerintem meg ezért kell az akaraterőnk és karakterünk edzeni a tudálékos nagy pofánk helyett, oszt úgy könnyebb nemet mondani. Volt kollegina aki csak sírt állandóan, hogy nincs pénze, nehezen élnek, de házasodni csakis Görögországban akart, potom £6000-jába került – az élelmes görögök meg rászámláztak 150 fontot a hülye díszpárnákra mert tudták, az agyatlan angol megveszi. Egyedülálló, részmunkaidős anyuka munkatársaim a hideg csapvizet nem tudnák fizetni a kölykök után járó állami segély nélkül, de az évenkénti egy-két külföldi, spanyol, török all inclusive nyaralás az dukál, meg a dízájner vacakok, a műköröm, sprayszoli, iPad a gyerekeknek, miegymás. Izzasztják a hitelkártyát, a munkáltató meg kapja a leveleket, hogy önkormányzati adót azt elfelejtettek a lányok fizetni, vonjuk le a fizuból (az én reszortom, hogy számon tartsam ezeket a levélkéket. Szánalmas).

Nemrég mesélte egy bróker hölgy, hogy a Hitachi hitelkérvény forródrótja december 26-án a legforgalmasabb. Akkor van Boxing Day, akkor kezdődnek a brutál leárazások az üzletekben. Szóval miután legatyásodtak az ajándékorgia után, még karácsonykor, karácsonykor! sincs jobb dolguk a népeknek, mint megrohamozni a kereskedőket hótfölösleges szarokért és költeni, költeni, nem irodalmi vagy madaras értelemben. Kölcsön pénzt, mert kurva fontos a legújabb kütyüt beszerezni. Egy betegünktől a fia kért 5000 fontot kölcsön csupán azért, hogy helyrerázza a hitelprofilját és igényelhessen újabb kölcsönt. A papa elküldte volna az anyjába, de akkor nem kap vacsorát a nejétől.

 

shopping.jpg

 

De itt minden Kell, s már legalább két generáció szokott hozzá, hogy vágyait rögvest kielégítse, különben durcás és depressziós lesz és mindennek úgyis a bevándorlók, az IMF és a toryk/libsik az oka.

Mondhatják: minek gyűjtögessek, egyszer élünk, így is, úgy is elúszhat hirtelen minden a piszok bankok miatt, a takarékkamatok meg utol sem érik az inflációt, kuporgasson a rühes sárkány. Értem és megértem, de lássuk be, a krach holnapi beütésének valamivel kevesebb esélye van, mint hogy például rátörik a fogunk egy mandulára, s mikor eléjük toljuk a £250-os számlát, a szívükhöz kapnak, ,,ezt én nem engedhetem meg”. Akkor mutasd a telefonod, a ruhásszekrényed, meg hogy mennyi készkaját zabálsz ahelyett, hogy házi kosztot vinnél uzsidobozban ebédre. Amikor a jóléti társadalomban odáig jutunk, hogy a lakosság tekintélyes része lebenyhurutot kap egy hirtelen jött kisebb kiadástól, akkor ott baj van. A női magazinok tele vannak olyan kis takarékos praktikákkal, amiket egy átlag magyar háziasszony kisujjból kiráz, elvégre nálunk kényszer hozza, sajnos (pl. csomagolj szendvicset a kirándulásra, nem kell büfékből napihárométkezni). Az élet alapjait kell az angoloknak ismét megtanulniuk. Bár most igazságtalan vagyok, mert valljuk be, mi is tudunk meredeken vadbaromnak lenni: hányszor mentek édesapámhoz anno az alkalmazottak hitelpapírt aláíratni.

- De miért nem személyi kölcsönt veszel fel? Előnyösebb.

- Mert több papírtökölődéssel jár.

-És mire kell, ha kérdezhetem?

-Hűtőre. Tudom, hogy drágább, de ez olyan, hogy jeget is ad.

Van akin nem lehet segíteni...

 

Kár, mert takarékoskodni mentális egészséget is jelent, nem csak kicsivel nyugodtabb álmokat. Fösvénygörcs nélkül igenis szinte mindenki eltehet egy picit, hetente tíz fontot, netán húszat, pici összeget amiért egyszer hálásak leszünk. Önkontrollra tanít, előrelátásra, munkánk minden pennyjének megbecsülésére s egészséges fontossági sorrend felállítására. Meg diófa ültetésre, hátha mégis sikerül krach nélkül békében ellapátolni az aggkori szívrohamig.  

Vigyázz csak a nyelvedre! - UK PC ABC

Shakespeare, Byron, John Cleese – nyelvében él a nemzet, s míly mesés nyelv is ez az angol! Micsoda ízes szóviccek, merész fordulatok, költői gezemicék, gazdagság miből csipegethetünk ingerenciánk s tudásunk szerint. Én szeretem a szigeti angolt, akár a standard BBC félét, az írt, vagy a skót verziót, igaz, ez utóbbihoz néha felirat kell, de legalábbis fél liter töményszesz.

Mint minden nyelv, az angol is folyvást változik, új szavak jönnek köztudatba s régiek kopnak ki, ahogy az idő morzsolja a malomkereket. Nyelvünkből visszatükröződik kultúránk, mindennapi életünk s talán gondolkodásunk is, s ez az a hullám, amit az utóbbi pár évtizedben bizonyos körök meglovagoltak mondván, rosszul beidegződött szokásokat, hozzáállást korrigálni lehet, ha a rendelkezésre álló szókincset is civilizálttá csiszoljuk. Semmi bajom a csiszolgatással, de Orwell, hogy láttad te ezt előre!

Nos a véleménykémre ez ügyben annyian biztos nem kíváncsiak, még én sem, így minden politikától és morfológiai trendtől függetlenül következzék egy kisokos bokréta az angol nyelv s hagyományok útszéli virágaiból, melyeket ha akarjuk most tanuljuk meg, mert nem biztos, hogy pár esztendő múlva nem csuknak le értük nem nagyapáinktól halljuk csak viszont a kandalló tüzénél melegedve. Tessék csak tessék épülni s ámulni, milyen deviáns tendenciák fertőzik itten nyugaton elménk és az Oxford nagyszótárt. 

  • Rögtön itt van szívem s gyomrom csücske, a Spotted Dick nevű desszert. Akinek a pöttyös fütyi ugrott be annak nagyon tavaszodik a hormonszintje, akinek nem, annak még nem ivarérett a fantáziája. Ugyan semmi köze a férfi anatómiához – a spotted a sok kis szárított gyümölcsre utal, a dick pedig állitólag a pudding régi verziója volt - de egy walesi önkormányzat dafke átneveztette Spotted Richard-ra a menzán (lévén a Dick Richard beceneve, s magánnyomozókat is becéznek így a képregény után), nehogy valaki lelkébe beletaposson és megbántódjék. Részemről ezért lett ez a kocsmában a kedvenc desszert az emberi butaság ellen vívott sziszifuszi küzdelem jegyében. Amúgy nem is annyira rossz sütemény, egyszer mindenki rakjon szájába egyet!
  • Aki dolgozott már multinál az tudja, mennyire szereti a management a brainstorming szócskát. Szomorúan tudatjuk, hogy ha a tunbridge wells-i önkormányzat úgy érezte, ez nem helyénvaló, legközelebb Csákánydoroszló keményíthet be! Az ,,agyvihar” helyett, mely sértheti az epilepsziában szenvedő polgártársakat, e kent megyei helyiség inkább a ,,thought shower”, gondolatzuhé kifejezést ajánlja.
  • Bábszínházba is nyugodtabban járathatjuk gyermekünk ezentúl, mivel a hagyományos Punch and Judy előadás, mely több száz évre nyúlik vissza és leginkább egymást kalapálják benne egy husánggal a rosszcsont házastársak, modernebb szempontok alapján íródott újra Barry Town-ban, kitörölvén a felesleges verekedést és ,,erőszakos partneri kapcsolatot”. Soha bölcsebb cselekedetet, mert mint Tom és Jerryn felnevelkedett sérült ember e sorok írója tökéletesen átérzi, milyen úgy élni napjaink, hogy visszafojthatatlan dühvel és vérszomjjal akarunk minden állatot, embert és kétszikűt megkínozni a gyermekkori vizuális erőszak hatására. 
  • Bristolban még sosem jártam így nem tanúsíthatom, hogy a lakosság tényleg gyakran szólítja-e egymást love-nak vagy dear-nek, de első hallásra aranyos szokásnak tűnik. Mire eljutok oda, már talán csak hírmondója marad, ugyanis állítólag hivatalokban megtiltották a használatát mondván, nem professzionális és biztos nem találják ki, de igen: valakit megsérthet.
  • Ez kicsit Amerika, de Huckleberry Finn is kapott egy újraszabást. 19-ik századi regény lévén bezony előfordulnak benne N-betűs szavak és egyéb, ma már a rasszizmus netovábbjának nyilvánított dialógusok. Remélem, azért az eredetit bescannelték, mert ha rendre újraírogatják és aktualizálják, az elég 1984 feelingOtthon a polcomon a Ladó utónévkönyvben Mahalia alatt még a ,,néger énekesnő után” kifejezés szerepel, igyekszem időben elégetni a könyvet mielőtt rámrúgják az ajtót és bekaszliznak fasiszta irodalom birtoklása miatt.
  • Állatbarátok is figyeljenek a nyelvükre, mert szerethetjük kis kedvencünk ízig-vérig, nem illendő pet-nek titulálni Morzsit. Pet helyett dicsekedjünk ,,companion animal-unk” azaz társ(as) állatunk cipőszétrágó kvalitásaival a kutyafuttatón. A Journal of Animal Ethics szerint derogáló és lekicsinylő háziállatnak titulálni ,,szabad életet élő” állatkáink. Furcsa, az enyém elég boldognak tűnt, mikor gügyögve lebolhásszarháziztam hasvakargatás közben, de igazuk van a jogvédőknek, ez lelki formáló tényező minek árnyalatát minden iguana tartónak érezni illik.
  • Azt hiszem, már említettem valahol, hogy a Bah bah black sheep gyermekmondóka is szó szerint feketelistás lett néhány óvódában, vagyis újra kellett írni, mert egyesek szerint a fekete szó kiemelése rasszista ideológiát ültet el a gyerekekben. Még szerencse, hogy a Frozen és az ezzel járó merchandise pótolni tudja az űrt, a magyar gyerekek pedig gyorsan felejtsék el a Csiga-biga gyere ki vagy a Gólya-gólya gilice minden ízében gyűlölködő és szadista rigmusait.
  • Aztán a borús idő okozta mélabúból könnyebben kilábalunk ha érezzük, hogy nem is vagyunk mi olyan rosszak, mint mindenki állítja. Egy norfolk-i munkatoborzó körmére koppintott rá a helyi állásközvetítő, mert az olyan jelzőkkel hirdetett állást, mint ,,megbízható” és ,,keményen dolgozó” jelentkezőket várunk – hisz hogy érezné magát az ember munkanélküli fia-lánya, ha lustának tetszik lenni zéró munkafegyelemmel és erre ilyennel veszik el a kedvét és lehetőségeit már az elején? Az elkámpicsorodást elkerülendő tessék tekintettel lenni a lakosság léhűtőinek esélyegyenlőségére is.
  • Legyünk óvatosak az angolban a megszólítás előszócskáival, már rég nem a Mr/Miss/Mrs triumvirátusát éljük. Be lehet karikázni Ms-t is, ez azt jelenti, hogy nem kívánjuk családi állapotunk feltüntetni, de a nagyobb csavart a transzneműek Mx jelölése jelentheti. Írásban még könnyebb kezelni, de óvva intek minden férfit, hogy szóban leMadam-ozzon/Miss-ezzen bármilyen nőneműnek látszó emberi lényt, mert kap az arcára: Did you just assume my gender?! Nagyjából ,,Te most rámaggattál egy nemet?” A mai világban már a fene se tudja, szóval talán biztonságosabb hozzá se szólni a másikhoz és a képébe vágni az ajtót, ha mögöttünk sorjázik. Mindjárt szebb az élet, nem?
  • Végül pedig láthassuk, a királyi család sem mentes a elavott, bunkó nyelvezettől. Károly herceg beceneve indiai lovaspólótársára és milliomos cimborájára a kedveskedő ,,Kormos”. Volt? Szervezetek ugyanis fölhívták mindenki figyelmét arra, hogy sportban aztán pláne nyoma sem lehet diszkriminatív, rasszista fennhangoknak annak ellenére, hogy a névviselő Kuldip Singh Dhillon lenyilatkozta, szerinte Károly és fiai rendes gyerekek és ő nem bánja e baráti titulust. Edinburgh hercegét, Fülöpöt (az öregharcos Bözse mellett) valószínűleg már csak aggott kora miatt nem piszkálják, mert ő aztán tud tenni meredek megjegyzéseket, mint amikor egy vakvezető kutyás nőnek szólt be, hogy tudta-e, hogy már fölfedezték az evő-kutyákat anorexiásoknak? Szerintem rém szórakoztató a papa, de azért nem véletlen, hogy komolyabb diplomáciai csevejt inkább az asszony végez.

 

Az, hogy már nem ,,kövérek, öregek, gyogyósak” vagyunk hanem horiztontálisan kihívásokkal küzdők, előrehaladott korúak vagy mentálisan mások régi lemez, ehhez nem kell angolórát adni a LondonBudapestMetro egy picit nyelvükbe zavarodott íróinak. Árnyaltsága teszi széppé a nyelvet, bátorítunk hát mindenkit, ízelgessék az újangol finomságait, menni fog ez, csak a megfelelő tévéadót kell nézni és benyalni egy leckéztető verést egy közepesen edzett politkorrekt harcostól. Aki pedig talált valami sértőt a fenti sorokban, kérjük szépen ne pereljen be minket, úgysincs pénzünk.

Pub-likáljunk!

Hideg van, sötét, nyákos az út, s messze a tavasz Londonban. Ha ilyenkor szeretetre vágyunk, valakire, aki enni ad, bőséggel itat és nem piszkálódik, nem házasodni kell, hanem elcaplatni az angol kultúra végső kis meleg, fényes oázisába s tulajának óvó ölelésébe: irány a pub! Törzshelyet találni magunknak új hazánkban szebb gesztus a beilleszkedés felé, mintha betéve tudnánk a Henrikeket és a Monty Python poénokat, így aki csak most cihézett ki, látogatóba jött vagy eddig ódzkodott a Róka és a Foxi rendszeres látogatásától, talán kedvet kap alábbi kis pub tudniillikünktől.

Színt vallok, Budapesten soha ingerenciát nem éreztem, hogy akár a rattanfoteles bárokba, akár a Pikk hetesbe alámerüljek poharazgatni, a romkocsmákat pedig képtelen vagyok igényes, minimális egyéniséggel rendelkező helyi lakos opciójának tekinteni. Ellenben az angol puboknak van valami varázsa, s már két hónap után volt ,,My local”, azaz törzskrimóm.

Angliában 1552-től kötelező engedélyt kiváltani public house/tavern/free house/alehouse, hívjuk ahogy akarjuk működtetéséhez. A tavern szó is a latin tabernae-ből származik, s utak mentén ételt-italt-szállást nyújtó vendéglátóipari egységet jelentettek. Idővel külön szobák alakultak ki a vagyonosabb utazóknak és a szekér hátába kapaszkodó plebsnek, ám ezek a válaszfalak ma már lebontattak szinte minden söntésben - kis lépés az osztályrendszer megingatása felé, hosszúlépést mindenkinek! A hagyományos angol sör népszerűsége csak a Gin Craze (1720-1750) alatt csökkent, ezek voltak a hollandok által behozott borókapárlat átkának legdurvább évtizedei, évi akár 10 lityó/fő benyakalása alatt uralkodott a Sziget hangulat.

Pubból van millió féle, nincs olyan, hogy ,,típikus angol kocsma”. Mint mindenhol, egy tisztes pubnak van saját neve s az ahhoz passzoló, homlokzatról fityegő cégére. Ha ez a Hattyú és a Rózsa, akkor az értelemszerűen ezeket ábrázolja. Vannak nagyon népszerű elnevezések, mint a King’s Arms, Rose&Crown, ezek nem egy lánc részei, csak annyira hagyományosak, hogy minden városban van egy ilyen. Ami régen dokknegyed volt, ott a fennmaradt italmérések neve őrzi a tengeri medvék legendáját: bálna, vasmacska, sellő. Ami lánc, mint a Wetherspoon cég közel ezer lokálja, azok a nyolcas dipotriás okulárét otthon felejtőknek is feltűnő fekvehányók – retkes padlószőnyeg, játékgépek, mosdatlan törzsgárda, pocsék egyenkoszt amit a kamasz a hüvelykujját belelógatva szolgál fel, már csak a színes szalagok hiányoznak a bejárati ajtóról, hogy messze elkerüljük. A spektrum másik végén a gourmet ,,kocsmák” vannak, ezek szerintem már nem igazán csapszékek hanem gasztropubok kézműves sörökkel, s hipszter ínyencbloggerek aszerint értékelik, hogy van-e valami kiejthetetlen superfood összetevő a hamburgerben. Biztos finomak és ennek is megvan a vevőköre, de ez már szinte kicsúszik a kocsma kategóriából.

 

pub.jpeg

 

Mert milyen is a jó, magánkézen levő pub? Először is jó a publican, másnéven host, landlord, governor, magyarán a kocsmáros-tulaj. Érti a dolgát s ennek megfelelő tisztelet övezi. Ha odaszoksz, hamar megjegyzi a neved, tudja mit szeretsz, körbejár az asztalokhoz diszkréten bratyizni, mindenkivel érezteti vendégszeretetét s mindenki ki is akarja azt vívni. Ő a Keresztapa – vagy Anya, mint mifelénk a lengyel csaj, aki nem cicózik, mosolyog, rohangál, és volt annyi esze, hogy egy bitang jó séfet alkalmazzon, csókoltassuk érte. Ma már megszokott a borravaló, de régivágásúak inkább fizetnek egy kört a csaposnak jattolás helyett: ,,And one for yourself?” A keménymagot alkotó törzvendégek többet legyeskednek és filozofálnak a söntéspult körül, de ne essünk pánikba, a Főnök s kis tanoncai pontosan tudják, hogy ki a következő a láthatatlan sorban. A pubban ugyanis nem alakul ki sor, hanem kifinomult pantomim játékkal jelezzük, hogy most már mi jövünk: erősödő totyogással, pohárforgatással, kétségbeesett arckifejezéssel, szemkontaktussal. Senkinek eszébe ne jusson integetni, pénzt lobogtatni vagy Elnézéstezni, ilyet csak nagyon amatőr turisták tesznek, bocsánatos bűn, de sokatmondó mosoly a büntetés. Még rosszabbul járunk, ha csak várunk az asztalunknál s nem vesszük észre, hogy a pubban nem jönnek rendelést felvenni, pincérszolgálat csak ételrendelés esetén dukál. Ha van, jegyezzük meg még az elején asztalunk számát és ne ötödmagunkkal álljunk csicseregve a pulthoz, hanem egyszerre egy önkéntes rendel, fizet, cipeli a poharakat. Vannak italok, mint a Guinness vagy a Murphy’s, mivel ennek sokáig tart a csapolása legyünk tekintettel és ezt rendeljük ki először, ne a végén nyőgjük be. Ne tököljünk az apróval, tudjuk előre, mit kérünk (legalábbis nagyjából) és el ne, ismétlem el ne felejtsük hozzátenni, hogy please, mert akasztottak itt már kevesebbért is.

Szóval a pubban nincs sorbanállás és az angolok tőlük szokatlan módon idegenekkel is szóba szoktak elegyedni. Ez a pub pszichológiai varázsa: a hely, ahol megtörik az angol távolságtartás, karótnyeltség, itt megnyílhatnak, kiáll a Mit-gondolnak-mások ideggörcs, demokrácia, egyenlőség és fair play az alapelv, no meg a fish and chips. Sok pubban van darts, billiárd, quiz night (vetélkedő) vagy akár társasjáték (nálunk a jenga vagy három különböző szettből állhat, mert tök más méretűek a rudacskák. Na de ez a kihívás), ezek is a szocializálódást megkönnyítendő kerültek a polcokra.  

Igen kérem, a pubba lazulni és punnyadni járunk, egy jót beszélgetni munka után, röhögcsélni, eszünk valami bendőzsírozót s senki nem piszkál ha pintunk (ejtsd pájnt, orrhanggal) mellett újságot olvasunk vagy verjük a blattot. Még kutyákat is beengednek. Ezért is baromi idegesítő, mikor fiatal családosok zúdulnak be kisgyerekekkel (este 9-ig 14 év alattiak kísérettel bejöhetnek), akik aztán sikongatva rohangálnak körbe-körbe a helyiségben, mint akiket felhúztak. Valamiért Angliában a szülők úgy gondolják, hogy ha korlátozzák a kölyköket (=nevelik), azokból szellemi sérült, vesztes idegbetegek lesznek, így hát mindenki más dobhártyájának kell beszakadni, ha a kis cukkerek a kocsmában kúsznak a mocskos földön és visítozva adnak életjelet. A tulajok nem szólhatnak rájuk, kell minden vendég, egyre nehezebben megy a bolt, ezért szeretném én itt megkérni a helyi mamákat-papákat, vagy neveljék meg a purdrét, vagy húzzanak olyan kávéházba, ahol a többi családossal tombolhatnak. Mindennek megvan a helye-ideje-illeme, a félhomályos, kulturált italmérő nem feltétlenül nekik való. Please!

Mehetnek és mennek is máshova. Megváltoztak az idők és a jó öreg angol pub patinája egyre kopik. Felmérések szerint hetente 27-et zárnak be az országban, s tanúsíthatom, itt a környéken is nem egyet bontottak már le, hogy aztán lakóházat faragjanak belőlük. Okok? Nos egy pint árából a pakisztáni kisközértben vehetünk egy hatos kiszerelést, amit otthon elszopogatunk. Kitiltották a dohányzást, amit ugyan én nem bánok, de másoknak valszeg cigivel az igazi a szivornya. Változik a lakosság is, lecserélődik a helyi idősebb populáció: a feketék inkább tépnek mint isznak, rengeteg a kínai akik zárt ajtók mögött, egymás közt élnek társas életet, a muszlimok ugye egyértelmű, s sok a fiatal családos, akik vagy odahaza főznek, vagy inkább café-kba és a fent említett gasztro-bisztrókba járnak el enni. Szerintem nem lett antiszociálisabb a lakosság, csak már más típusú lokálok a trendik. A hagyományos pub inkább alkohol plusz valami alapkaja-száraznasi, míg ezek az újak igényesebb ételeket szolgálnak fel, ami mellé kérhetünk valami enyhe tütükét is – ezek pedig nem nekem valók, ide meg én nem megyek römizni és a ciderembe bámulni. Kiélezett a piaci verseny, s sok pub nem tud vagy akar alkalmazkodni a új szelek divatjának. Ez van.

Mindez a kuncsaft beszámolója volt London egy normális környékéről, aki a pult melósabb oldalán áll egy Millwall meccs után, az biztos tud mesélni a dolog árnyoldaláról is, utólag is részvétem a makonyára beállt klientúrával minimálbérért szívó vendéglátózó honfitársaknak. De biztatok minden kintélőt, nézzen ki magának egy barátságos helyet ha teheti, pár hét után úgy odaszokunk, mint odahaza a sarki lángososhoz.  

.  

Kergemarha Morzsák – Egészségedre, Laci!

A LondonBudapestMetro egyelőre kiváló egészségnek örvendő szerzői nem tudnak néha nem beletolatni a politikai korrektség mezsgyéjén düledező tyúkólba, hogy csak úgy borzolódnak és szállnak a tollak. Így, bár a téma sokakat érint szó szerint fájdalmasan, egyszerűen muszáj építő jellegű kotkodáccsal illetnünk az e heti legjobb ,,Csókol Magyarország, Rozál” hírmorzsát.

Ami pediglen az enyingi kórház várójában kifüggesztett tace pao volt:

 laci.jpg

Finom lelkű európai kultúrembernek az az első reakciója erre, hogy ez nem kóser, ilyen stílus nem megengedhető, de mivel nekünk itt Angliában úgyis büdös Európa meg a kú’turálcsága, az én első és fél reakcióm az volt, hogy ez milyen zseniális! Csak pár napra hagy tegyünk ki valami hasonlót mi is légyci-légyci, kórházakba, körzeti orvosnál, fogászaton, pont egy ilyen velős kis összefoglaló kellene a helyi lakosságnak.

Az a helyzet, hogy míg eddig csak napi max 1 óra műsoridőt/3 újságcikket foglalt el az angol nemzeti egészségügy (NHS) nyomorult helyzete, immár egy hete már osztott képernyőn tépik a hajuk a legfrissebb botrányok miatt. Ugyanis tél derekán az eddig csak púpozott kórházi folyosók most kicsurrantak két oldalt, pár szerencsétlen nem átallott meghalni a Sürgősségin fél-másfél nap várakozás után, szóval áll a balhé.

Odahaza is rémmese az egészségügyi ellátás, itt is, s talán még Svájcban is langyos a váró automata kávéja. Én csak azt tudom elmondani, amit nap mint nap látok, az állami csöcsön lógás, inkompetens tökölődés, elbutult arrogancia és echte kapitalista versenyelőny kihasználásának fosatós koktélját.

Több sebből vérzünk. Mi az egyik fő bajom az NHS-szel? Hogy nem fizetős-fizetős. Igen, kimondtam, én a nagy szociális széplélek igenis bevezetném a vizitdíjat. Aki fizeti a járulékot az ugye szív, mert adó levonva, de kórházi ágy már nincs, CT két hónap múlva, várhat 12 órát petefészekciszta görccsel a sürgősségin, a fogászat, a recept, a miegymás pedig még mindig pénzbe kerül, épp csak ,,diszkont áron” veszi igénybe a szolgáltatást, lényegében duplán fizet. És finanszírozza annak az iszonyat széles rétegnek az ingyenes ellátását, akiket már bocs, de itt kint a rokonsággal csak ,,segélyes g*ciknek” hívunk. Aki azt hiszi, hogy ennek nagyja idős, leszázalékolt vagy valaki, akinek tényleg jól jön a társadalmi segítség a talpraálláshoz, annak tévedni tetszik. Ijesztőek az arányok s elveszik a forrást, időt, energiát a valóban súlyos esetektől. Asszondom, ha csak két fontot/vizit elkérnénk mindenkitől, már kétszer meggondolnák, hogy olyannal boldogítsák a Balesetit, amivel egy bibis gyerek sem menne az óvónénihez. Két fontja igenis mindenkinek van.

A másik gebasz sajnos a jóléti állam lelkén szárad, eltunyult, elbutult, arrogáns lett a lakosság, meg van győződve, hogy neki minden csak úgy JÁR mert ő VAN, és mindig csak a sírás-rívás. Tényleg, látom munka közben, betrappolnak ezek a lusta degeneráltak, a belterjes angol zsírfej, az ötgyermekes arab családanya, az önérzetes 18 éves kiscsaj csecsemővel a karján és minden ingyenes. Ha pedig ingyen kapunk valamit, azt bezony nem becsüljük. Nincsenek motiválva, hogy ne zabáljanak mocskot, hogy eljárjanak szűrésre, hogy mossák a foguk, hogy otthon kamillával gőzöljenek, gyógyítsák maguk a házipatikával, hogy felelősséget, önállósságot mutassanak az életben, hogy csak picit előre gondolkodjanak. Asszondom, a tutujgató Állam a hibás és az erre ravaszul ráépült, sokaknak jó suskát hozó szolgáltatórendszer. Egyre csak az folyik a médiából, hogy áldozatok vagyunk, hogy minden konfliktusunk az elnyomásunkra megy ki (victim culture-nek hívják angolul), hogy másnak kell megoldani a gondjainkat mert nem mi felelünk értük, hogy Te kivételes kis csillag vagy. Így aztán kis csillagok b’sznak eljönni az időpontjukra de aztán fel vannak háborodva, ha visszautasítjuk őket, és pánikszerűen rohannak a kórházi ügyeletre, ha a gyerek megkarcolta a homlokát, a körzeti orvos pedig már bezárt aznapra.

Nem volt szép az enyingi felirat, de kérdem én, az normális, hogy nálunk az NHS-ben meg ilyeneket kelljen kiragasztani?

respect_us.jpgrespectus1.png 

Tisztelj minket –Szóbeli és testi bántalmazást nem tűrünk.

 

Tudniillik a Nekem jogaim és panaszaim vannak kultúrában már csak a dolgozó, civilizált keretek között élni akaró embernek nincsenek jogai. Múltkor a telefonba ordított a suna velem, hogy ha nem foglalom be, jön az anyja és felgyújtja a rendelőt. A másik berúgja a fejünk, nem ő tehet róla, hogy sorozatban nem jön el, neki pánikrohamai vannak/depressziós, nem tudja elhagyni a házat. Megkérdeztem az NHS központot, tehetek-e feljelentést. ,,Nem, ezt nekünk kell a beteggel tisztázni”. Tehát a sz@rt mi kapjuk, de havonta jönnek az ukázok fentről a legújabb ,,Betegközpontú ellátás alapelveiről”, miszerint a betegnek jogai vannak és méltósága és választása és mi ez ügyben végezzünk auditot és tréninget és rendszeresen szeretnének elégedettségi kérdőívet látni. Erre csak azt tudom kínomban mondani, hogy menjetek a ti k..a anyátokba. S ismétlem, ijesztőek az arányok, nem egy-két kivételről van szó, itt a banda fele talál valami tré kifogást, amivel nekünk szimpatizálni kell.

A közeli körzetiben pár hónapja a kedves beteg torkonvágta a dokit, mert az nem volt hajlandó neki azt felírni, amit a beteg szeretett volna. A másiknak nem akaródzott megválni a fegyverétől kezelés alatt, mert ,,csak azzal érzi biztonságban magát”, az orvosnak meg kuss van, ha ettől kiborul. Van rezidens nőgyógyász páciensünk, panaszkodik, hogy az emberek taxinak használják a mentősöket, és ő nem mondhatja a betegnek őszintén, hogy ,,Ne legyél hülye, pár óráig erős a vérzésed, semmi bajod, takarodj haza”, mert elveszítené az állását.

Emlékszem, mikor anyukám gyógyszerészként ügyelt a 90-es években, percre meg tudta mondani, mikor jönnek éjszaka az emberek: véget ért az esti nagyfilm, 10 perc múlva kígyózott a sor papírzsebkendőért! Biztos örült, hogy ezért hagyta otthon a két kisgyerekét.

Persze mikor az NHS-t, az ingyenes, vagyis hát adóból finanszírozott közegészségügyet kitalálták 1948-ban még egészen más volt a világ. Azóta például túl sokan lettünk ezen a kis szigeten, a lakosság nyomatja jóízűen az utódokat, amihez hozzájön még az évi nettó 300 ezerre becsült bevándorló teste s annak nyűgje. Azóta megöregedett a már NHS-ben világrajött sok baba, a fiatalabbaknak meg reped a gatya az elhízott seggén, aztán rínak az orvosnak, hogy rohad minden fontosabb és statiszta szervük. 

Igen, sok más gond van az egészségügyben. Kókler a menedzsment, s nekünk a kisujjból szopott bürokratikus tamtamra kell, hogy életeket mentsünk. Idekint inkább egy nagyon jól fizető karriernek tekintik az orvosi szakmát, naponta műt 1-2 vakbelet, ‘oszt kezitcsókolom, megy golfozni. Sok a külsős alkalmazott, akiért több száz fontot leszámláz az ügynökség az NHS-nek, de aki visszafordul az ajtóból, ha a szomszédos kórház többet kínál aznap. Pénz beszél. Nem népszerű szakma, mert sokat kell tanulni és nagy a felelősség, önálló döntést meg lassan ha már akar sem hozhat senki, mert mindenért perelhető.

Nem volt szép az enyingi felirat, de nem az igazán beteg embereknek szólt, hanem az ostobaságot elnéző nyafimentalitás öntudatos … szardarabjainak. Nem tudok más szót használni rájuk. A felirat egy olyan világ nyomásának nem túl stílusos eredménye, ahol egyre több ember jut egyre kevesebb humán- és anyagi forrásra, ez pedig köszörüli az idegeket és türelmet.

Én a civilizált társadalom egyik jelének tartom a betegeinkről való gondoskodást, hát most olyan időket élünk, ahol egy kis civilizált suttyó falragasz hosszú távon életeket menthet.

Óév, ó az a lendület!

Csinglingling, eljöttek ennek a kátyús évnek a végnapjai, szép csendesen átiszkolhatunk a következőbe és csak reménykedjünk, hogy kevésbé lesz hajmeresztő a világállás. A Nagy Kaszás által idén begyűjtött híresség (sőt, még tehetség is akadt) skalpok miatt érzett emésztő bánatunkról nem is beszélve, jövőre inkább essen reality sztárokra, gyorshajtókra és a Dzsásztin Bieberre a petúniásláda az erkélyről!

Itt, virgonc Londonunkban is közelegnek az ünnepek, s mi, idegenben születettek, talán kicsit máshogy éljük meg a kinti Karácsonyozást, új évi sültmalacozást. Gyanítom, nem feltétlenül rosszabbul, a Blaha Lujza téren 25-én melegételért sorbanállók nyomorát legalább nem látja az ember (nem akar valaki krétával odamenni és tízméterenként húzni egy vonalat, mint az árvíz emléktábláknál? ,,Idáig ért a 2016-os nagy magyar valóság korgó gyomra”. Plííz!), de azért akár egyedül, akár családdal vándoroltunk ki, elmerengünk egy percre.

Nálunk 10 fokok repkednek, nehéz nagykabátban izzadva beleélni magunk a téli, pirospozsgás-gyerkőcök-taknya-lóg hangulatba. A dekorációk pazarok, környékbelieim nagyja azért csak rendelkezhet valami ízléssel, mert viszonylag visszafogott díszítést rittyentettek a házukra, de persze akadnak akiknek a kültéri fényei egy reptér ködlámpáival vetekednek. Én magam a gyertyára esküszöm, pláne egy szép fenykőkoszorúba beleaplikálva (ezzel gyújtottam föl az előszobát kiskoromban, bravo), ám meglepetésemre itt nem lehet csak úgy belebotlani mint Pesten, s épp úgy nem találok szimpla, csillogó füzéreket, szép ducikat meg gyöngyösöket, csak a giccses asztali díszek dömpingjét. Hüpiri-hüpp, mert számomra ezek a zörgő kígyók, no meg a kiporszívózhatatlan angyalhaj a Karácsony szerves részei.

Nincs fa sem, nem érzem, hogy egy idegen házába passzolna, egy igazi otthonban a fa pár napra családtag lesz, míg itt esetleg bérlőtársnak tekinthetem, aki a másik két lakó szaga mellé hozzájárul egy kellemes gyantás bukéval. Így hát nincs díszítés, nem kerülnek elő a 80-as évekből időutazó gömbök, fújt hóemberek, s kedvenceim, a három kis gomba. Emlékszem, kiborultam, mikor anyám egyszer kitalálta, hogy ,,angolos" lesz a karácsonyfa és csak egyező színű gagyi műanyag biszbaszokat aggatott a fára - ördögtől való dolog, a fa akkor karácsonyos ha úgy néz ki, mint egy hányás, és punktum. Manapság a bőség szarujából válogathatunk mindkét városban, s Londonban igazán különlegesért érdemes bekuksizni a Covent Garden piacra, ott van egy üveggömb árus, valami meseszép díszekkel, na azt szövetkesztyűben fogdossa az ember és kirakja a macskát két hétre, ne pofozza le a dekorációt.

 gombak.jpg

Aztán a zene. Kiskoromban bakelitről ment a Bojtorján karácsonyi albuma, most nagykoromban az online rádió fújja nonstop a Last Christmas-t és a Mariah Carey klasszikust, s kollégáim sem tudtak említeni nekik kedves muzsikát gyerekkorukból – max ami a kereskedelmi adókon épp volt. A helyiek Christmas Carolokat énekelnek (vicces gyerek kérdezze meg tőlük, hogy ki az a Carol), ezek vallásos témájú dalok, még az amatőr kerületi kórus interpretációjában is verik Mariaht. YouTube-on persze mindent megtalálunk, de abból hiányzik az a kellemes lemezropogás és tűcsúszkálás, s valahogy az Elvis Presley karácsonyi album, bár színt vallok, imádom, sosem lesz az igazi

Azt mondják, a legpontosabb emlékezőszervünk az orrunk, s ez így lehet, nem karácsony a karácsony, amíg ki nem szimatoljuk a levegőben, általában a konyha irányából jön az illat, tepsicsapdosás zörejei közepette. Volt már bejegyzés arról, hogy milyen az angol Karacsony, nekik biztos ez a kedves és 30 év múlva sokan fognak fölsóhajtani a nagyi párolt kelbimbójának emlékére. Hogy ők is szuggerálják-e a tartalmat a sütőben, nem tudom, minden esetre a Christmas Puddingot szinte mindenki készen veszi, szóval mínusz egy aroma. Bennem az maradt meg, hogy a szaftos citromos-csokis holdakat tömtem az arcomba, mikor először láttam az HBO-n a Karácsonyi lidércnyomás című animációs filmet, az azóta is minden decemberben terítéken van (már a mozi, nem a sütemény). Nálunk itt kint lesz most gesztenyés hókifli, mert az is mindig ott érlelődött a kamrában, talán miatta szerettem meg úgy a rumot, s készült tegnap a receptfüzetbe csak ,,Évi-féle mézes krémes"-ként bejegyzett édesség, ezzel kell zárni az évet ha már a név- és receptadó hölgy idén már nem eheti és ünnepelhet velünk, már sosem csaphatunk 24-én a homlokunkra, hogy ,,basszus, le kell ugrani virágért, ma nem csak Karácsony van, hanem a névnapja is".

Begyűjtöttem egy adag szaloncukrot is, azok lógnak itt-ott a lakásban s lesznek apránként lelegelve, s hogy megpróbáljam új hazám tradicióit is integrálni életembe, már egy hete Christmas pudding alakú fülbevalóval rohangálok, Teszkós £1,5, ennyi giccs belefér.

Mivel ünnepek alatt nagyon ráérek, gondoltam, jelentkezem valahová önkénteskedni, ha lehet idősekkel, mert úgy véltem, hogy itt mindenki más relatíve jól el van látva, a magányos trottyerek meg csak igyekezzenek mihamarabb kimúlni és nem terhelni a GDP-t. Szívesen vajazok kenyeret, sütök mézest, vagy beszélgetek velük. Kb három hete néztem körül a neten és úgy tűnt, ahová keresnek embert az a hajléktalan istápolás, s ez még nem riasztana el, de az a regisztrációs bürokrácia-mizéria amit megkövetelnek, na az már sok volt. Erkölcsi bizonyítvány, online jelentkezés, interjúk, nehogy valami pedofil-nekrofil-terrorista szivárogjon be, erre azt mondtam, hogy nyasgem angol szocrendszer. De az jutott eszembe, hogy most mesélte blogunk pesti képviselője, van neki két kollégája egy nyugat-magyarországi kisvárosban, mindkettő egyedülálló, ők is ráérnek. Szenteste kölcsönöznek hercegnő és herceg jelmezeket s bemennek a helyi kórházba mesét olvasni a gyerekeknek. Kíváncsi vagyok, oda is kell-e vér-, vizelet-, székletminta s pápai nagyeskü mielőtt adhatnának pár perc meghittséget és örömöt a szerencsétlen lurkóknak, mindenesetre nagyon emberi, kedves gesztusnak találom, azt hiszem, egy közösségben ez kéne hogy a norma legyen, a Karácsony pedig inkább erről szól, mint a ,,fiam £375-os biciklit kért, akkor most a lányomnak mit vegyek ilyen értékben?" pénzszórós idegbetegségről.

No de éljen bárhol a Kedves Olvasó, idegenben, már-nem-annyira idegenben, vagy a Kárpátok termálmedencéjében, a LondonBudapestMetro kalauzai s Őfelsége Erzsike Zwei kívánnak mindenkinek Boldog Karácsonyi Ünnepeket, töltse mindenki családjával, ha teheti, jókedvben-békében. Más nem számít.