London Budapest Metro

Hópehely nemzedék

Most hogy ilyen szépen hull a hó Londonunkban (nagy nedves pelyhek ami meg nem marad de legalább átázik tőle az irhakabát) a LBM írójának eszébe jutott, hogy az általa ismert kinti magyarok eddig nem hallottak egy, az angol nyelvben nagyon elterjedt kifejezésről. S mivel pedagógiai hajlama nem csak a fodrásznál pletykálásban merül ki hanem szívesen terjeszti az újangol finomságait minden idetévedt olvasónak, következzék egy rövid eszmefuttatás a Hópehely Nemzedékől – Generation Snowflake.

Nyitányként annyit, hogy ez nem egy generációs szemétkedés lesz valakitől, aki már a 25 túlsó oldalán van, s természetesen igazságtalan azt állítani, hogy az ifjúság minden tagjára érvényes a kritika. A LondonBudapestMetro nem kíván görény módon általánosítani és a poszt írása alatt egy állatnak vagy szobanövénynek sem esett bántódása. Tessék, letudtuk a kötelező jogi nyilatkozatot azok kedvéért akik állandóan a megsértődés felfűtött lelkiállapotában leledzenek, mostantól nyugodtan olvashatnak tovább a véleményükkel nem egyező gondolatokat befogadni képtelenek is. Róluk szól a bejegyzés.

A kifejezés Amerikából származik. A Harcosok Klubja szerzője magának tulajdonítja az eredetét (Brad Pitt monológja: ,,You are not a beautiful and unique snowflake”), ám állítólag már korábban megszületett e fogalom. Azokra a tizen-, huszonévesekre használják nem épp hízelgően, akik  érzékenyebbnek, törékenyebbnek mutatkoznak az előző nemzedéknél és alapbeállítottságuk, hogy minden csippcsupp ügyön, amihez vagy nem is értenek vagy máshogy éreznek iránta (nem gondolkoznak, ma érezni kell az univerzum igazságát) megsértődnek és szapora Twitter ostrom mellett rohannak tüntetni a jogaikért.

Nos, ez így elég sarkos. De igaz. Aki követi az angolszász híreket, az biztos olvasott az amerikai, angol egyetemeken elburjánzó safe space vagy trigger warning hullámról. Az előbbi olyan platform, közeg ahol semmi olyasmi nem hangozhat el, ami kirekesztő, sértő, felzaklató lenne a diákságnak. Vagyis tulajdonképpen semmi értelmes ha úgy vesszük, hogy az egyetem egyik fő dolga az, hogy buborékunkból kiszakítva provokáljon, gondolkodni tanítson minket és megnyisson egy másik világot előttünk. Így esett, hogy a hisztérikus diáktömeg lincshangulat közepette megakadályozta híres feministák, tudósok vendégszerepléseit (Cardiff Egyetem, Berkeley), mivel szerintük lázító-kirekesztő-transzfób-mittoménmi a tartalom. A szólásszabadság kapott egy seggberúgást az ,,OMG, nincs wifi!” slepptől.

A trigger warning pedig amikor előre szólnak a publikumnak, hogy a következő film, színmű, könyv vagy beszéd ,,potenciálisan felzaklató témákat” érinthet, valahogy úgy, mint amikor online fénykép összeállítás előtt felugrik egy kisablak, hogy ,,felkavaró látvány következik, kattintson ha biztos akarja látni” – ami igen furcsa, mikor világháborúkról vagy bányarobbanásokról riportálnak; mégis mire számít aki megnézi?! Ennek fényében A nagy Gatsby vagy Shakespeare Titus Andronicus műve előtt is jelezték, hogy ebben bizony ,,szexuális erőszak” lesz, ezért akinek ez érzékeny téma az kerülje vagy legalábbis kérdezze meg pszichológusát, gyógyszerészét. Eredetileg azért, hogy ha neadjég ül a sorok között olyan akit épp a múlt hónapban erőszakoltak meg vagy diagnosztizált szuicid hajlama van, annak ne súlyosbodjon az állapota. A klasszikus irodalom már csak ilyen sunyi.

A szándék nagyon derék, de rosszul sült el az egész. Egyesek a szülőkre mutogatnak mondván, hogy félrenevelték a gyerekeiket: a túlzott óvással kombinált egekik felpumpált önérzet életképtelen nyávogókat produkált. Hát, ööö, hmm, nem vagyok szociológus, de osztom a véleményt. Nagy divat most Angliában a Mental Health, azaz mentális egészség. Felkarolta a két herceg is (a Vili és a Vörös), mert hát az édesanyjuk Diana is, ugye, depresszió meg bulémia... Ezt is nagyon támogatom, itt nem bezárják Lipótmezőt és kiba**ák a betegeket, hanem van egy rakás terápia, ami nyújthat némi segítséget, ha nagy a baj.

Ámde: akit sosem neveltek az életre viszont határtalan nárcizmusban nőtt fel, az hajlamos visszaélni a rendszerrel. Elmondanám, hogy elég riasztó dolgokat látok most, hogy egy körzeti orvosnál dolgozom (a helyi egyetem diákjai a betegkör. Ismétlem, tört részét látjuk csak a populációnak tehát csak óvatosan a skatulyázással, de minden klappol a munkán kívüli tapasztalataimmal).

Elképesztő sok a mental health eset: pánikbetegség, hangulatingadozás, szorongás. Rendszeresen hívogatják az orvost, néha zárás előtt 10 perccel is, hogy beszélniük kell, mert megint pánikrohamuk volt. Nem bírják a stresszt, kivannak a vizsgáktól, a nyomástól, a követelményektől, aggódnak a nagymama állapota miatt is és épp szakítottak a szerelmükkel (előszeretettel s laikus érdeklődéssel olvasgatom az orvosok bejegyzéseit). Pszichiáter sem vagyok ezért nem tudnám megállapítani, hogy ebből mennyi a betegség és mennyi az elkényeztetett jóléti hiszti, de azt mondja már meg valaki nekem, hogy mégis mi a ferde kukit vártak ezek a srácok az egyetemi élettől? Rajzold le, mit álmodtál az éjszaka? És még nem is (csak) az orvostanhallgatók vagy építészmérnökök buknak ki, akiknek kutya nehéz a tananyaguk, hanem az összehasonlító irodalom szakosok! Úgy dobálják be az antidepresszánst, nyugtatókat, altatókat 20-22 évesek, mintha gumimaci lenne. Ez az egyik eredménye annak, hogy

  • 18 éves korukig az iskolai elvárások nem túl masszívak, felhígult a felvételi rendszer, oszt’ most van pofáncsapás
  • Az angol diákélet híres az alkohol- és keménydrog fogyasztásáról amik nem tesznek túl jót a közérzetnek (volt egy junior orvos betegünk. Huszonpár évesen szívrohama volt kábszertúladagolástól. Most nagyon vigyáz magára, igen jóképű fiatalember, de kell is az egészséges életmód mert azóta HIV pozitív lett, nem tudom, mi úton. Brutál élettörténetek vannak)
  • Anyu-apu egész eddig putyujgatta őket, s most a maguk lábára kell állni. Nehezen megy. Vannak cukorbeteg, asztmás pácienseink akik leszarják a gyógykezelésük. Ha mama nem intézi el nekik vagy az orvos nem cseszegeti őket, az első rohamig nem veszik komolyan a betegségük.

Továbbá az is furcsa, hogy ezek az ,,összeomlott” fiatalok nyugodtan besétálnak a recepcióhoz, a telefonjuk baszkurálása közben kijelentik, hogy az imént pánikrohamuk volt és látniuk kell egy orvost. Oké, egy óra múlva tud majd hívni, telefonos konzultáció, jó? Nem, az nem jó, akkor órájuk van. Amakkor is elfoglaltak. Nem, akkor sem tudnak jönni. Most akkor beteg vagy b’zmeg vagy nem??!! Ami összeomlást én személy szerint otthon láttam vagy átéltem, az bizony kurvára nem így szokott kinézni. Nem szégyen segítséget kérni, sőt, menni kell, de nagyon alacsonyra tették a mércét, hogy mihez is kell istápolás.

Az igazi kiborulást a beérkező kórházi zárójelentésekből ismerjük meg: öngyilkossági kísérletek, gyerekkori bántalmazások, napokig nem evés, komplex bélbetegség, ilyenek. Nem szívmelengető. Sajnos nem ők szoktak heti négyszer betelefonálni, pedig nekik kéne a legnagyobb segítség.

Sok a kínai diák is. Ők mintha kevésbé lennének mentális nyomás alatt, vagy legalábbis nem mutatják. Szerintem azért, mert a kínai gyerekeket szívósabbra, ellenállóbbra nevelik, ott fegyelem van és szorgalom. Nagyon igaz, hogy sok minden a fejben dől el: mennyi múlik azon, hogy viszonyolunk az élet kátyúihoz. Pedig rajtuk nem csodálkoznék, ha kidőlnek: belecsöppenek egy vadidegen kultúrába, a család meg  messze van. Messze messze, nem London-Budapest messze.

Annyit még a Hópelyhekről, hogy nem szeretik, ha így hívják őket: ,,negatívan hat a mentális egészségünkre”. Azokat a sztorikat, amikor megsértődnek, ha nem kapnak ingyen sebtapaszt a vízhólyagukra, kóbor kutyát simogatnak Marokkóban és most teljeskörű kivizsgálást akarnak a biztonság kedvéért, vagy mikor leülnek a váróban és bedugják a zenét a fülükbe hogy véletlenül se hallják, mikor az orvos szólítja őket, majd legközelebb meséljük el.

Addigra nem lesz hó, csak latyak, de már hozzászoktunk.

Gyúrjunk vazze! – Karácsonyi kondi candy Londonból

Ha valaki négy éve azt mondja nekem, hogy egyszer a konditermekben szerzett élményeimről fogok írni, azt feleltem volna, hogy egy Hillary Clinton – Topless rúdtánc haladóknak önéletrajzi album megjelenésére nagyobb esélyt látok. És lám, ki nem találják, mi következik! Londonba költözésemmel kénytelen voltam új, addig szájízemtől szokatlan testedzési módokat találni, elsirattam hát otthon hagyott Schwinn-Csepel kerékpárom és beiratkoztam a környék egyik edzőtermébe. Következzék egy rövid beszámoló, kéretik bejglit majszolva olvasni.

Vannak teljesen magánkézen lévő edzőtermek és vannak az önkormányzat tulajdonában lévő, de a működtetést megtendereztető komplexumok. Én az utóbbival kezdtem, egy Everyone Active nevű lánchoz csatlakoztam. NHS dolgozóknak adnak kedvezményt, havi 34 fontért formálhattam habtestem bármelyik termükben. A környéken kettő is volt, az egyikbe az uszoda és a csoportos torna miatt jártam, a másikba pedig kardiogépezni, mert ez utóbbi hely úgy általában gusztusosabbnak és tisztábbnak tűnt, csecse kilátással.

A csoportos foglalkozásokat morcos természetemből adódóan rühellem. Nem bírom elviselni a falkaszellemet, hogy a zenét túlüvöltő instruktor buzdító utasításait kell követnem izzadt nőstényszag közepette. ,,Hú, jee, ez az, gyerünk lányok, és tíz és kilenc és magasabbra!” és én meg azt gondolom, hogy oh, bugger off, megyek és otthon keverek egy gintonikot. De mivel hatásosak az órák, jól esik a mozgás és különben sem szeretnék alkoholista lenni nyugdíjig, morcos szám befog, szinkronban ugrálok. Van itt mindenféle tornaóra, zumba, total body conditioning, meg ilyen fantázia elnevezések, az órarenden melléírják, hogy ez pörgős vagy csak inkább Body&Mind; mindenki találhat szimpatikusat. Érdemes online helyet foglalni, a népszerűek hamar betelnek, s a betelt alatt csordultig túlzsúfolt tornaterem értendő.

Kezdő Londonlakók figyelmébe: Az üzemeltetők sajnos nem nyomatékosítják az alapvető tisztasági követelményeket, az embereknek meg maguktól nem esik le. A rendelkezésünkre álló tornaszerek járványügyi csemegék, soha senki nem törölgeti át őket vagy visz törülközőt, hogy arra izzadjon rá, ne a polifoam matracra. Egyszer voltam Pilatesen és 60 percen át próbáltam nem odanézni a mellettem nyújtózó, mezítláb tapicskoló kínai csávó gombás körmére.

Nem kötelező a váltócipő sem. Sokan otthon beöltöznek tornadresszbe, ledzsalnak mozogni egy kicsit (jobb esetben a szekrényben hagyják a nagykabátot, de gyakran csak ledobják a gép mellé a földre), majd átizzadva kabát fölvesz és így mennek haza. Nem egyszer söpörgethettem a matracról a sarat és a kavicsdarabkákat amiket voltak szívesek a népek behordani, s mivel a mikroorganizmusokat, úgysmint kutyaguano-, vizelet-, hányás komponensek nem látja a szemem, inkább áttörölgetem a placcomat olyan alkoholos kendővel, amit a rendelőben használunk (3-4 font egy tekercs, a lelket is kifertőtleníti mindenből. Imádom).

Bár ki van írva, de még nem sok embert láttam a gépéről letörölni az izzadtságot, úgy hagy mindenki ott mindent, mint eb a szarát. Amúgy elég klassz gépek vannak, 8-10 futópad, elliptikus trénerek, lépegetők, sima- és ülőbiciklik, stb, s nem emlékszem, hogy valaha is sokat kellett volna várjak, míg egy fölszabadul.

Ellenben a matracokra gyorsan le kell csapni, ha üresedés van. Gondolom van egy kimondatlan szabály, hogy meddig illik befoglalni egy helyet, de ezt örülnék, ha írásba adnák azoknak akik befészkelnek egyre, majd nekiállnak játszani a telefonjukkal, hogy száradna le a kloákájuk. Sokan az időmérős alkalmazásokat használják, azok tényleg hasznosak, a telefonon beszélgetésért azonban hálégnek szól a személyzet.

Amúgy sem jó ötlet a futógépen föltárcsázni barátnőnk; egyszer volt egy nagyon dagi lány aki derekasan kocogott és közben a telefonján ötyézett, de mivel a figyelme nem a szalagon volt teljesen, véletlenül félrelépett és esett egy orbitálisat. Mutatta a Richter-skála. Szegény olyan nagy darab volt, hogy nem tudott fölállni, valahogy beszorult a gépbe mint a Micimackó és aztán már csak ijedten visítozott. Szóval tessék figyelni és éccel lenni.

Minden konditeremben elszánt harc folyik a személyi edzők között, a falon kint van a fényképük, bemutatkozással. Aki szeretne, benevezhet egyalkalmas szeánszba, egyszer kifizetünk 20-30 fontot, eltöltünk egy órát a personal trainer-rel, elmondjuk hogy mit szeretnénk (fogyni, szálkásítani, brazil feneket, stb), s ennek megfelelően veszünk át pár edzésprogramot, amit aztán az edző emailben is elküld.

A gyúrda részlegre nem mentem még be, részint mert azok a gépek és izomfejlesztések nem érdekelnek, részben mert penetráns ammóniaszag terjeng amit ilyen koncentrációban nem találok afrodiziákumnak. Forrásom szerint a súlyokat nem divat visszatenni a helyükre s sajnos nem egy jómadár itt is facebook profil frissítéssel foglalja el a gépet, míg koszos lábát ott pihenteti, ahová más ráfekszik. Állítólag egész szép ,,barátságok” is köttetnek néha, azaz rokonlelkek elbeszélgetnek, tippeket adnak egymásnak és számolják a másik kinyomásait, mindezt úgy, hogy sosem tudják meg a másik nevét.

Az edzőruha divatot valszeg a környékbeli Dechatlon diktálja. Most trend a lányoknál a szembántó mintás tapinadrág (csókoltatom a Sweaty Betty-t), ám a fekete töretlenül dominál mindkét nemnél. Újévi fogadalmaim közé tartozik, hogy kizárólag Powerpuff Girls-ös meg Snoopy-s tiritarka ruhákban edzek, csak hogy megtöressék ez a székrekedéses, chic minimáldízájn hangulat.

A falon ki van téve a Member of the Month táblácska valamelyik törzstag zavart mosolyával. Member of the Month  - kujon gondolat, mi van, ha egyszer egy fallosz fényképét kalózkodjuk oda?

A női öltöző elég kulturált, legalábbis még nem találtam borotválkozás maradékot vagy használt tampont a sarokba csúlva. A férfiak részlegén állítólag van pár fazon, aki kihangosítja a zenéjét és aztán elhúz tusolni, de összeségében betartatik az etikett. Lakatot vagy egyfontos érmét vigyünk, azzal zárhatjuk a szekrényt.

Az egy helyben futásnál jobban szeretek úszni, ám sajnos az itt Londonban nem olyan élvezetes, mint Pesten, ahová jártam. A council uszodában mindig sokan vannak és a felhívás ellenére páran még a sminkjüket sem mossák le, csorog le a fekete szemfesték a képükön, tisztára mint egy Tim Burton mesefigura. Úszósapka használata is csak egy szép elmélet; külön élmény most indiai környéken lakni, mert a víz alatt nézelődve a szokásos hullámcsatt és ragtapasz felhozatal mellett vastag, életerős fekete hajszálak is ellebegnek szemünk előtt. Most átpártoltam egy nem-önkormányzati kondiba, ez £75/hó, s valamennyivel igényesebb az egész kóceráj. Feszített a víztükör így nincs körbe fekete koszcsík bordűr. Figyelem, a balra tarts szabály az uszodára is érvényes, órajárásának megfelelően követjük egymást a sávban. A fő bánatom, hogy túl meleg a víz, nem frissen hűvös, mint odahaza. Most már arra is figyelek, hogy ne akkor menjek, mikor Aqua Babies van: ilyenkor még jobban felfűtik a medencét a porontyoknak. 6-12 hónapos gyerekeket pancsoltatnak, egyik szülő bemegy velük a vízbe, de aztán nem ám a víz alatt úsznak mint a baba a Nirvana borítón, hanem csak úgy tunkolgatják a szerencsétleneket és huhúznak nekik. Csórikáim nem tűnnek túl boldognak az egész procedúra alatt.

A hőmérsékletért azonban kárpótol minket, hogy a környékbeliek nem szeretnek mozogni. Abból áll az ,,úszás”, hogy lenyomnak két hosszt majd elhúznak szaunázni. Megint tesznek két kört (így jó lemosni a szauna izzadságát, m-mm!), ismét el gőzölni. Legtöbbször miénk a sáv! Kevés embert láttam huzamosabb ideig faltól-falig úszni, s azok is leggyakrabban nők vagy az idősebb korosztály.

A hely emeltebb színvonalát mutatja az is, hogy a büfében lehet gyümölcsöt is kapni, nem csak kitesznek egy automatát az előtérbe, amiből magvak és cukormentes nasik helyett drazsék, csokik és gumimacik dömpingje potyog ki. Hiába, Anglia a vércukorszintről szól.

Természetesen a tagsági díjak határa számomra ismeretlen egekig ér, a Virginbe havi £100 körül kezdődnek a beugrók, állítólag Canary Wharfon is vannak gyönyörűek százharmincért, bekészített samponnal-krémmel, az igazán állkapocs kiakasztók pedig a Kensington/Chelsea-féle nyomornegyedek villáiban bújnak meg, 4-6000+ fontos éves díjért izzadhatjuk ki a kaviárt és köthetjük meg következő milliós üzletünk a spa-ban. NHS dolgozók akciósan csodálhatják meg kívülről.

London tíz szépséghibája

Mivel a múltkor összegyűjtöttünk tíz derék dolgot Londonról/Angliáról, most következzék egy tizes lista arról, ami nem szívünk csücske a Szigetországban s fővárosában. Milyen furcsa, a jót pontokba felsorolva ledarálja az ember, a rosszat meg szinte kénytelen bő lére eresztve kifejteni. Ez nem azt jelenti, hogy a mérleg a negatív oldalra billen, épp csak pletykálni jobban esik, mint áradozni. Jöjjön hát!

 

Tömeg

Egyszerű – k’va sok az ember. 8,5 millió, közel Magyarországnyi lakos liheg egymás nyakába. Mindenhol ott vannak. Őrjítő tud néha lenni. Ebből következik, hogy ami amúgy is kényes pont az életben, azt itt pöcenégyzetre emelve kapjuk: lakhatási körülmények, közlekedés, iskolaválasztás, köztisztaság, stb.

 

Szemét

Sehol máshol nem látam, hogy ennyi hulladékot dobáljanak el a népek. Állandóan elvitelre zabálunk, szörpizünk, csomagoltatunk, aminek maradékát aztán vagy elvisszük egy kukáig, vagy letosszuk az első ajtólépcsőre. A város úszik a szemétben, pláne átbulizott éjszakák után. Egész egyszerűen szégyen- és felelősségérzet nélkül esik ki a kezükből a taknyos zsepi a buszon. Sajnos a munkahelyi és otthoni termelés is masszív. A szelektív gyűjtés sokaknak még mindig idegen fogalom, bár az önkormányzatok aktívan támogatják; már van külön kuka ételmaradéknak és kapunk speckó zacsit is a szárazanyaghoz.

 

Higiénia

Persze miért lenne más a város, ha sok lakosa igénytelen? Nem mondom, Pesten is felszalad a szemöldök, nyitottam én már rá a vécéajtót a Sport uszodában reggel 7-kor egy akkora kupac lehuzatlan szarra, ami akár bébi Jabba is lehett volna. Londonban valamiért azt várná a naív ember, hogy ilyen jómód meg felvilágosult oktatás mellett azért elér egy szintet a banda. Egy túróst.

Mániájuk a padlószőnyeg, még a fürdőszobában is, ami nem alkot jó párost azzal a szokással, hogy cipővel trappolnak be a lakásba. Jól öltözött emberek is felrakják a lábuk a szemközti metróülésre. A konditeremben senki le nem törölné maga után a szétizzadt gépet. Néha elnézem az iskolás uniformisba bújtatott gyerekeket, és nem egy kölök ápolatlan, korpás fejű, szakadt a ruhája és bennfentesként tudom, hogy a szájhigiéniájuk is csapnivaló. Na most ez nem pénz kérdése, mert szó szerint fillérekért lehet piperecikkeket kapni. Ez nemzeteket átölelő igénytelenség.

Egyes etnikumoknak itt-ott van egy karakteres ájere: az indiai/pakisztáni emberek gyakran curry-hónaljszagúak, a kínaiaknál a fogínysorvadásos lehellet a mumus (állítólag a szójaszószban van valami), a fekete-afrikaiakból (pl. Nigéria) pedig valami istentelen büdös kiizzadt fűszerkeverék árad. A kelet-európaiakra, a látványosan kétkezi munkásokra legalábbis, sajnos az állott bagószag jellemző.

Itt készételt is kanalaznak tömegközlekedésen, baromi gyomorforgató az emberszagba belevegyült hagymásrizs bukéja. Az eddigi legvágyölőbb látvány az volt, mikor egy kiscsaj a metrón befejezte a chipszevést, majd nekiállt leszopogatni az ujjairól a morzsákat, de nem ám csak úgy a begyekről cupp-cupp-cupp, hanem egyenként bekapta az egész ujjat, be tövig, majd húzta ki a szájából, ahogy a profik a Private Goldon. Aztán persze megfogja a kapaszkodót, kezet ráz veled, stb.

 

Tömegetikett

Az arctalan tömegek viselkedése szerintem szépen visszatükrözi a metropolisz idegenségét, a túlzott liberalizmust s a kulturális elszigeteltséget. Más le van szarva, miér’ ne szabadna, ő nem az enyéim közül van. Beállnak az út közepére a telefonjukkal pettingelni. A gyerekek a rollerükkel zúznak mint az állat, te meg kerülgesd őket. Üzletekben szétszórnak mindent, ledobálják a ruhákat, belekenik a sminkjük, és az eladókat gyakran egy Hö, te! megszólításra sem méltatják.  Az utcán rendre én ugrálgatok félre, mert a sok tahó csak vonul - ebben külön élen járnak a fekete és muszlim asszonyok, egyik sem húzná be a hasát egy kicsit vagy mozdulna arrább 5 centit.

 decathlon_kupi.jpg

Visszatenni büdös

 

Édes élet

Nem tudom, miért, de Angliában állandóan nasizabálhatnékom van, pedig az édességek színvonala épp hogy hármas alá. Vagy a brilliáns marketing, vagy a szürke idő teszi, de nehéz ellenállni a kekszeknek, csokiknak, étbevonóba mártott magvaknak. A kedvencem a Bendicks mentolos csokitallér és a Marks&Spencer sajtos scone-ja. Budapesten ritkábban kívántam az édességet, és olyankor vagy magam sütöttem valami fáin sütit, vagy elmentem egy jobb cukrászdába kielégülni. Itt meg egyre az édesipari gagyikon jár a szemem. Szerintem részben azért, mert nincs rendes, átlagember piaca ahol a szemem és gyomrom jóllakna friss, helyi zöldséggel, gyümölccsel.

 

Osztályrendszer-viselkedés

Szerintem eltűnőben van, de még mindig nagyon érezni a hatását és következményeit. Írtó furcsa nekem az angol társadalmi berendezkedés. Nagyon meglepett, hogy a lakosság egy része, még az igen jól kereső rétegek is, nem tud gusztusosan enni, kézzel tunkol és csámcsog hozzá, télikabátban ül az operában mert lusta leadni a ruhatárba, és kivakart bugris módjára beszél a másikkal. Az iskolából kizúduló gyerekek mint valami kis vadállatok. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint amit én kiskoromban ,,tisztes polgári családnak” láttam, elképzeltem, pedig itt megvan hozzá a pénz. Mint az ősemberek. Nincs bennük finomság. A jövedelem kialakított egy középosztályt, de kultúrában vadak maradtak. Természetesen találkoztam olyan angollal is aki erősen blue collar, kétkezi munkás volt, de tündéri kellemmel, jó modorral volt megáldva (nevelve).

Nemrég beszélgettem egy svéd fickóval aki megjegyezte, hogy neki az a benyomása, hogy a kelet-, közép-európai népeknél az úgymond ,,egyszerűbb” embereknek is, minden rossz szándék nélkül mondva, kifinomultabb stílusuk van, udvariasabbak, kulturáltabbak. Nem tudom, hogy alakult ki (a szocialista népművelés egyik áldásos hatása?), hogy nálunk a fodrász, az ács képes artikuláltan, szépen beszélni, étteremben viselkedni, az ,,osztálya” nem egyenlő a műveletlen taplósággal (és szomorúan látom, hogy fordul a trend).

 

Mummy!!! I wanna, I wanna, I WANNA!!

A gyerekek. Kb. 80%-uk a Sátán elkényeztetett kis betyárkörtéje, akiket egy összetekert újsággal csapna le az ember. Neveletlenek, akaratosak, a pökhendiség szó szerint el tudja torzítani már egy négyéves vonásait is. Aki nem hiszi, üljön be egy átlagos étterembe, menjen múzeumba, vagy nézelődjön pár órát egy orvosi rendelőben: lebarmolják a berendezést és megállás nélkül visítanak. Ha felizgulnak, ha figyelmet akarnak, ha valami cuccot kívánnak meg, ha a testvérük akarják túlszerepelni. Felemelő volt tapasztalni, hogy Pesten, Rigában, lengyeleknél..figyelj...normálisan elvannak a kölykök! Csak úgy...vannak. Még aranyosak is. Beszélnek, járkálnak, játszanak, de nem róluk szól az univerzum. Mert épelméjűek a szüleik.

 

Utcai énekesek

Engem nem érdekel, ki milyen legális megélhetési formát választ magának. Csak ne kínozzon vele. Utcai énekes körökben valamiért elterjedt egy bizonyos zsáner. Nem tudom, hogy hívják, de ilyen nyálas, plöttysemmilyen hangzása van (vegetatív country?), és én Temzének tudok tőle rohanni. Pláne mert nemcsak úgy eldanolgatnak a gitárjukkal, hanem mindezt erősítővel teszik, hagy hallja az egész kerület, ahogy az összetört szívükről nyávognak mielőtt átkapcsolnak Adele-style fejhang vonyításba. Férfiaktól kifejezetten hervasztó. Nem tudom, miért divatos az ,,akkor van jó hangom, ha túlordítom a négyhuszas pekingi járatot”, de most ilyen világot élünk. Pár hete a Waterloo pályaudvaron érzelgett hangfalaival egy ilyen szerencsecsomag és nem lehetett hallani tőle a hangosbemondót. Veszélyes terület a Covent Garden, a London Eye partszakasza és pár metróállomás. Részemről csak azoknak dobok pénzt akik kizárólag instrumentális muzsikát játszanak, elektrikdemó nélkül.

 

Okostelefonok

Persze mindehol nagyon elterjedt, de Londonban elburjánzott. Szerintem elkeserítő kép, ahogy a metróvagon fele a képernyőbe merül, s én arcátlanul belekukkantok, mit csinálnak: valami gügye játék, fészbuk, instagram. A munkahelyen elvonási tüneteket produkálnak, ha nem csekkolhatják le óránként (és ezek a tré kifogások! ,,A gyerek miatt, hátha keres az iskola”; akkor az iskola hívja a vonalas számunkat, bébi, azt biztos fölvesszük). Az utcán belegyógyulva világuk nem tudják, s valami elmerobbant felvetette, hogy az úttest előtt a földre kéne jelzőfényeket szerelni, hogy lássák, piros van. Persze adófizetők pénzéből. Nehogy elüsse szegénykéket a tzúnya autó. De hát ez a darwini szelekció, hagyjuk az Anyatermészetet dolgozni!

Azt hiszik, az otthoni helyzet durva? Dehogy. Egy példa: úgy másfél éve édesanyámmal ettünk egy pesti étteremben. Olyan étterem hangulata volt, az asztaloknál beszélgettek, a pincérek járkáltak, jól megvoltunk. Akkor tűnt fel, hogy valami más mint Londonban, mikor bejött négy külföldi srác, leadták a rendelést, majd csend lett. Lazán lesüllyedtek-görnyedtek a székükben, mind a négy szinkronban kapta elő a telót és kezdett el magába fordulva szörfözni. A szociális készségek evolúciós kipusztulás előtt állnak.

 

Vezetés

Na, azt nem nagyon tudnak. A buszsofőrök Sandra Bullock-nak képzelik maguk és negyvennel közelítik meg a megállót, csak hogy aztán satufékkel álljanak meg. Az index és a fenyőlégfrissítő itt extraként járhatnak az autóhoz, az új tulaj meg inkább a wunderbaumot választja. Most hogy esett kicsit a hó lehetett látni, mennyire elveszettek. Az, hogy téligumijuk nincs max. hópehelymintás óvszerként, az érthető, ez nem egy havas klíma. De szerintem a fizika alapjait sem tanítják meg autósiskolában, mert azért még én sem (és ez nagy szó) próbálnék csutkáig fölpörgetett motorral elindulni a csúszós latyakban. Tegnap az ablakból néztük, ahogy egy szerencsétlen nő már a sírás határán küszködött a domboldal alján. Semmi nem ment neki, végül egy jótét kutyasétáltató tolta be egy parkolóba, hagy szedje össze magát.

Megdobálhatnak, de akkor is kimondom: a bőr színéből elég jól meg lehet saccolni a vezetési stílust. Persze mit várunk, ha valaki Bombayben meg Kairóban gyakorolta a helyi KRESZ-nek nevezett szájhagyományt. Szerintem az egyik legmeredekebb típus az ázsiai nő, fingjuk nincs semmiről. Egy filippinó kolleginám gyújtás rákapcsolása előtt mindig imádkozik, s hát rá is fér az Úr kegyelme, mert egyszer útközben valamit olyan viccesnek talált, hogy behunyta a szemét és a volánra rádőlve kacagott. Mi meg kiabáltunk, hogy állj meg, balkézszabály, jönnek! Addig viszont elég szépen haladt a szaggatott vonal fölött. De hogy ne legyek annyira rosszmájú, itt szeretném dícsérni a női buszsofőröket, mert tapasztalatom szerint ők kiegyensúlyozottabban lavíroznak a gépjárművel.

Ennyi lett volna mára, köszönjük a figyelmet.

Mit nekünk házasság?

Ójesszum, mi lesz itt jövő májusban?! Meg az odáig vezető hónapokban. Aki lemaradt volna a legeslegfontosabb angliai eseményekről, annak felhívjuk kedves figyelmét az év fordulatára: Harry herceg eljegyezte Miss Marple-t, Merkelt, Markle-t, amerikai kedvesét, s jövő tavasszal konganak a harangok. Addig a napi média 23.89%-át fogják csak elfoglalni a lagzi előkészületei, az ara ruhatára és a virágnyelven írt cikkek, miszerint egy félvér színésznőcske fog belerondítani a királyi vérvonal azúrtisztaságába (nem először a történelemben!). Egyetlen reménysugara a dolgozó népnek, hogy talán a jeles napot megkapjuk fizetett ünnepnapnak.

A Monarchia így mulat(t), az alattvalók pedig morzsolják tovább életük, természetesen egész másképpen. Például mintha kevésbé izgulnának föl a saját házasságuk gondolatára. A LondonBudapestMetro mai töprengő-ötpercese a következő: van-e jövője a házasságnak? Furcsa, az ötletet pont a minapi angol vitaműsor adta, amiben az új, válást megkönnyítő és fölgyorsító törvényhozást ekézték.

Bevallom, egy ideig én is köpködtem a házasságot, a víz vert a gondolatától. Úgy voltam vele, hogy ha két ember komoly és elkötelezett, a csinradatta nélkül is ellesznek életük végéig. Írjunk alá egy szerződést amivel a jogi kérdések tisztázódnak – végtére is erről szól a házasság, kőkemény vagyon- és felelősség elosztásról, nem a rózsaszín szerelemszirupról -, ’oszt  hajrá. Aztán részben rájöttem, hogy inkább a nyálas esküvőket utálom én igazán, élükön az ,,el ne merjétek kúrni a Nagy Napom” menyasszonyhisztivel, részben pedig látom a környezetemben, hogy van még létjogosultsága a hagyományos frigynek.

Az Office for National Statistics (ONS) weblapján lehet nagyokat mazsolázni a számokból: Angliában csökkent a házasságot kötők száma, s nőtt az alternatív családformát választóké. A Család fogalma az ONS szerint: házas, bejegyzett élettárs vagy élettársi kapcsolatban élő, gyermekes vagy gyermektelen pár, illetve egyedülálló szülő legalább egy, azonos cím alatt élő gyerekkel. 2017-ben 19 millió családot számoltak, amiből 12,9 millió házas/bejegyzett élettárs, 3,3 millió élettárs és 2,8 millió egyedülálló szülő (többnyire nők).

Egyre többen választják az élettársi felállást s némileg csökkent az egyedülálló szülők száma, reméljük, ez utóbbi tendencia folytatódik. Ha valóban megreformálják a válás folyamatát, talán még nyerhetünk is vele. Nos, a modern kor valóban sok változást hozott s én bármennyire is pártolom a rugalmas, egyenlő szerepleosztást kínáló kapcsolatokat, a realitás azt mutatja, van mit csiszolni a nagy ötleteken.

Statisztikák szerint a gyermekes bejegyzett élettárs párok 27%-a válik el mire 5 éves a gyerek. Ez házasok esetében 9%. Hogy pusztán csak azért, mert nehéz keresztülverni a válást és ez visszatartó erő, vagy netán tényleg jobban működik egy kapcsolat jeggyűrűvel az ujjunkon, nem tudni, de jó kérdés. Elég masszív a kutatóirodalom azon témában, hogy a gyermekek pszichikai fejlődését hogy befolyásolja a szülők különélése – hát elég cefetül. Igen, van mindenféle tényező és mindenki tud példát az ellenkezőjére, de a statisztikában ez a gyönyörű: az átlagról, a nagy számokról szól, nem az egyéni sikertörténetekről. Az NHS-ben eltöltött éveimben látottak alapján azt mondom, hogy jóval kiegyensúlyozottabbnak tűntek azok a lurkók, ahol az anya Mrs-ként mutatkozott be.

Gazdaságilag az érvek a házasság mellett szólnak, és igen, ez lehet az egyik alappillére eme intézménynek: két ember gürizik s segíti egymást érzelmileg-anyagilag, hogy sikeresen fölneveljék az utódokat. S milyen ez az ördögi kör: amerikai adatok szerint a lakosság legtanultabb, s ergo legszilárdabb pénzügyi lábakon álló rétege az, aki az első gyerek születése előtt megházasodik. Most nagy mantra, hogy egy nő egyedülálló anyaként is lehet sikeres – igen, ha a képzett felső krémbe tartozik, akinek van pénze gyerekcsőszre, egészségügyi ellátásra és lakásra. A boldogság megint más kérdés. Ezzel a nők fejét tömik, a férfiakat pedig mint családfenntartókat, családfőket száműzték a kispadra annak ellenére, hogy egy 2012-es  British Social Attitudes felmérés szerint a nők 68%-a mondta, hogy szíve szerint ő maradna otthon gyereket nevelni, a férfi pedig hozza haza a húst. Elég tradició szagú, nem? Én jó ötletnek tartom mind az apasági gyest, mind a dolgozó anya koncepcióját, de mellette az elburjánzásokat kéne visszametszeni.

Miért is hozná haza a férfi a húst? A házasság tekintélyének romlásával pont a szegényebb népek szívnak, és ha ők szívnak, a jóléti állam mindenki mást is maga elé térdeltet. Férj-Apa nincs. Férfiak generációja nőtt és nő úgy fel, hogy nem tartatik felelősnek az összepaskolt gyerekek iránt. 2,8 millió egyedülálló család!! Abból kevés ám az üzletasszony. Ex-kolléganőimen és a pulyáikon láttam: biológiai aty néha megjelenik, ha megjelenik, de leginkább nagy ívben szarik a csemetékre. Anyagi támogatás szinte nuku, csóri gyerekek meg baromi zűrösek (szerintem az egyiknek már dedikáltak egy cellát valahol). Ráadásul ezek a nők alkalmazhatatlanok. Nem csak mert esetleg tyúkeszűek/képzetlenek, hanem mert állandóan beteget jelentenek, ha baj van a gyerekkel. És mindegyik részmunkaidőt tud csak vállalni, azzal meg kitörölheti a seggét a munkáltató. Na és ki állja a cechet a végén? Az adófizető. Mert ezeknek a büszke anyukáknak szoclakás kell és gyereksegély és rugalmas munkavállalás és persze nyaralás. Ellenben ott volt a zimbabwei kollegina, házas, később szült, sőt még van kis gyülekezeti közössége is, szóval gondolom ők is tudnak segíteni a kölkökkel – két és fél év alatt asszem egyszer nem tudott bejönni a kisfia miatt. Egyszer!

A házassággal jobb esetben jön hozományként az após-anyós, netán a kiterjedt família, akik hatalmas segítség lehetnek gyereknevelésben, anyagi támogatásban, a jó kosztról nem is beszélve. Ám itt a modern család már más: ,,az exem anyjának az élettársa vigyáz most a fiúkra, de amúgy az apjuk öccsének a másodnővére viszi őket edzésre keddenként”. Mint egy hippi kommuna.

Elcseszett a segélyrendszer, mert nem a tartós, egy fedél alatt lakó párkapcsolatokat támogatja, hanem kimondottan elrettenti a feleket, hogy összebútorozzanak. Anya több pénzt és juttatást kap az államtól, ha egyedül fetreng egy önkormányzati lakásban, mintha van bejelentett, keresettel rendelkező élettársa. Bravo.

Ha a házasság azt jelenti, hogy gondold meg kétszer is mit csinálsz mert követezményei lesznek, legyél nő vagy férfi, hát engem meggyőztek! Olvasmánynak tudom ajánlani ezt. Van aki szerint úgy lenne ideális, ha a házasságba nehéz bekerülni, de könnyű kiszállni belőle. Ebben is lehet valami.

Aztán ott van a pszichológiai tényező. Sokan megjegyezték, hogy a házasságból mint gyermeknevelési csapatmunkából mára lifestyle choice lett, azaz a közös célba vetett erőfeszítések helyett mindkét oldal az egyéni igényeinek kielégítését várja a frigytől. Azt hiszem, ez korunk individualista mellékterméke. S azon gondolkodom, hogy vajon a házasság nem kapcsol-e be valamit pszichésen bennünk, amit a leglelkesebb élettársi szerződés sem képes? Dan Ariely pszichológia professzor a ,,mögöttünk bezárt ajtók” hasonlatával élt: házassággal megszűnik vagy legalábbis elítélendő lesz a további lehetőségek utáni nézelődés és futkározás. Az ajtók záródnak, mi meg elfogadjuk, ami van. Tudom ajánlani a fickó könyveit és videóit.           .

Nem kéne-e ezt az elkötelezettséget bátorítani és támogatni? Nem csak törvényileg, mint adóvisszatérítés vagy flexibilis GYES, hanem morálisan is. Angliában a heteroszexuális bejegyzett élettársakat nem illetik meg azon jogok, mint a házasokat (ellenben az egynemű élettárs/házasokkal), emiatt volt is balhé kb. egy éve. Van aki erre azt mondja: ha írtózol a házasságtól, mert az különben is csak egy darab papír, akkor miért várod el az egyenjogúságot? Lehurrogod, de ami tetszik belőle, kimazsoláznád? Ha csak egy papír, uccu, írd alá. Szerintem van benne valami, nem csak ebben a konkrét esetben, hanem az egész logikában. Akik ezzel érvelnek, azok általában fölhozzák az értékek szót, és nekem úgy tűnik, hogy Londonban ez egyenértékű a fasisztakriptonácinőgyűlölőpederaszta kifejezéssel. Hogy lehet valaki ennyire gyöpös és kirekesztő (egy másik mumus szó), hogy holmi értékeket, horrible dictu, saját értékeit preferálja?

Végezetül azt hiszem, aláássa az intézmény népszerűségét, hogy a nyugati ember mindenképp napnyugtáig tartó orgazmikus boldogságot követel a házasságtól. Nem is nyomorúságot, persze, de kicsit másképp fest a dolog, mint amit az idióta filmek, az esküvőkatalógusok és a Celine Dion hangaláfestés sugallnak. Valószínűleg eleve irreálisak az elvárásaink, s inkább bele sem kezdünk.

Jonathan Haidt (ő is szuper olvasmány!) írta, hogy a nyugati párok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy szerelemittasan az oltárba csapnak. A szerelem kémia, hamar alábbhagy a vegyülethullám. Ahogy egy szerződés érvénytelen, ha ittasan írjuk alá, úgy az a házasság sem vehető komolyan, ahol pár hónap turbék után rohannak az anyakönyvvezetőhöz.

Ismét csak Ariely mesélt arról a kutatásról, amiben a szabad kontra szervezett házasságokat elemezték. Kiderült, hogy a két formában élő párok boldogságszintje kb. 3 év után találkozott: a szabad választásosoké megcsappant, míg az összeboltolt páré nőtt. Arról nem szól a fáma, hogy 10-20 év múlva hogy érzik maguk a szervezett frigy tagjai, némi gyanúval élek, hogy a megszokás nagy úr törvénye alapján leginkább elkérődznek egymás mellett. Az emberek alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, de ezt én k’rvabiztos hogy ki nem próbálom.

Egy példa, hogy milyen értékalternatívák vannak Angliában a házasság nyélbeütésére: volt itt egy nagyon rendes muszlim srác. Tanult, dolgozott, esténként meg otthon nézte a béna sorozatait. 26 évesen odaállt az anyja elé, hogy na, ideje házasodnia, mire a mama elkezdett körbeérdeklődni az eladósorban lévő lányok házánál. Sorra járták a sráccal a családokat, méregették egymást a fiatalok, s aztán ahol erős volt a szimpátia, még egyszer fölmentek teázni. Harmadszorra már négyszemközt beszélhettek a gerlicék, azaz egy kávézóban, amíg a lány nőrokona a szomszédos asztalnál kakaózott és figyelt az erkölcsre. Pár hónapra rá összeesküdtek. Náluk ez jobb helyeken így megy. Boldogtalanok? Dehogy! Fölszalad a szemöldökünk, de kérdés: ugyan honnan tudjuk, hogy 40 év múlva nem néznek vissza elégedettebben az életükre, mint mi, a csakisszerelemből rózsaszínt látók?

Szerintem mindkét verziónak vannak hátulütői s mindenképp nagyra értékelem, hogy Európában van szabad választása az embereknek, hogy kívánnak élni, de ha tárgyilagosan nézzük az egészet, mi itt nyugaton a házasság társadalmi, praktikus funkcióját vesztettük szem elől, miközben a nemkívánatos mellékhatásoktól próbáltunk – néhol nagyon helyesen – megszabadulni. Nem tudni, szigorodnak-e a házassággal kapcsolatos elvárások vagy ez idejétmúlt intézmény, de jelenleg több érv szól mellette, mint ellene.

Most hirtelen Gábor Zsazsa és a kilenc férje jutott eszembe valamiért...

Na mindegy. Május még messze van. Addig Fülöp herceg megemésztheti, hogy az unokája nem egy távoli rokont vesz el nőül, ahogy a családban eddig szokás volt.

diana_charles.jpg

Akiknek nem jött össze. Hülye okokból hülye házasságok születnek.

Ezt becsüljük meg Londonban!

Londonra lehet morogni és menekülni innen. Nem egyszer én is megteszem, de nem születhetett volna meg ez a blog, ha ez a város nem lenne mégis egy kimeríthetetlen ihletforrás jó időben, rossz kedvünkben, bármikor. Ha lajstromoznom kell, hogy mi teszi ezt a túlnépesedett, túlárazott, szemétben úszó és penészes várost mégis élhetővé, íme-lá pár ötlet!

  • A helyi BKV (TFL, Transport for London) vicces. Persze itt mindenben van humor, csak tegyenek bele egy-két dilis angolt. Külön mókás, ahogy a hangszóróban kommandírozzák a népet és pirítanak ránk: ,,Emberek, egy kis gesztussal tegyük szebbé a világot és engedjük el a leszállókat” vagy ,,Hangjelzés után kérjük ne szálljanak fel, az a szép sípjel külön e célra lett kitalálva…” vagy ,,This is your Piccadilly line service to Cockfosters. We’re now entering the tunnel of love, so put your phones away and spread the love!”. A plakátjaik is klasszak.

 

  • Mert a buszon a leszállók néha elkurjantják maguk, hogy Thank you driver! Biztos jól esik a sofőrnek. Gyakran még vissza is köszönnek.

 

  • Mert Londonban, s az egész országban, nem szégyen továbbtanulni, karriert váltani, idősebb fejjel beülni az iskolapadba. Life-long learning. Nem néznek ki, nem lohasztják le a kedved, hogy Ilyen idősen hová tanulsz? Mire akarod vinni? 25 éves vagy, már tudnod kéne, és hasonló echte ungarische savanyúpofa vágás és pitiánerség. Gondolom, azért vannak gyakorlati nehézségei mindennek, de a lényeg: itt lehetnek álmaid, terveid, csak keményen kell dolgozni érte. A Financial Times egyik kolumnistája 57 évesen hagyta ott az egészet, fölcsapott matektanárnak egy iskolában. Imádja. Tegnap egy lengyel nő áradozott nekem, hogy ugyan ő tanár, de benevezett egy színészképzőbe, ráment a gatyája is és nincs szabadideje, de boldog. Bol-dog.

 

  • A pub. Már írtam róla. Bemész, abrakolsz valamit, nézel ki az arcodból és senki nem piszkál.

 

  • A lakosság, pláne az idősebbek, gyakran szólítanak úgy, hogy love, hun (honey) vagy doll. Cukik.

  

  • Senkit nem érdekel anyád neve. Pesten egyszer nyitottam bankszámlát. Bemutattam minden okmányt, aláírtam az aláírandót, remek. Másnap vissza kellett mennem valamiért, mire kérdi a biggyedtszájú buláta: lakcímkártya? Hát, mondom, azt momentán most nem hoztam el, de itt a személyim és a friss szerződés az autogrammommal. Lakcímkártya?! Anyám születési neve? Londonban a meglevő ügyféltől a pöcs sem kérdi, hogy anyjaneve. Ez valami olyan bürokratikus, agyatlan idiótaság, amit a szoci időkből még nem tudtunk levedleni. Mi a szart számít anyám neve mikor már ujjlenyomattal és köpettel azonosítanak be?

 

  • Charity: adományboltok, jótékonysági séták, piacok, kalapozás. Tudom, nagy lóvé van az adomány businessben, de szerintem akkor is számít az üzenet, hogy segíteni kell egymásnak, közösséget teremteni, figyelni a másikra.

 

  • Békén hagynak. Ritkán cöcögnek, nem húzzák a szájuk, nem esik a képednek a sok önérzetes, meg nem értett zseni, ha nem ért egyet valamiben. Nagy baromnak kell lenni, hogy odajöjjennek hozzád lecsendesíteni. Igen, azt hiszem, ez a tolerancia.

 

  • A közterek padjain elhunyt szeretteinknek állíthatunk pici emléktáblát. Vannak nagyon szépek s vannak szimplán őszinték: XY emlékére, aki utálta ezt a parkot és benne mindenkit.

 

  • Van az angolokban egy jó adag képmutatás, kétségtelen. De mégis őszinték. Például nem tagadják, hogy az állatokat jobban szeretik, mint az embereket. Így kutyákat például sok helyre be lehet vinni, van nekik kitéve vizestál is és nem jön a KÖJÁL büntetni. A tömegbe becibált kutyusokat én momentán sajnálom, de aki már egyszer látott blökit metrón, az betekinthet az angol lélekbe: rámosolyognak, cuppogni kezdenek neki, elnézik, ha az út közepén bolhászik. Sokat elárul, hogy előbb alakult királyi társulat az állatok védelmére, mint a gyerekekére.

 

  • Customer service: hihetetlen, de itt nem húzzák a szájuk, ha munkaidőben zavarod őket. Se a butikoslány, se a pincér, sokszor még a hivatalnokok is meglepnek. Segítőkészek, udvariasak, ha nem is túl kompetensek néha. Ki lett adva az ukáz, hogy a vevő az első és punktum.

 

És persze van nekünk Királynőnk aki 70 éve hallgatja férje, Fülöp állatságait lefekvés előtt. Sok boldogságot nekik!

 

 

Kergemarha Morzsák – Londonból zavarunkban jelentjük

A karácsonyi ünnepek gyorsulási pályájára ráállva nem csak a böllérszagot szimatoló pulykák borzolják tollukat Európa kis renitens szigetén. Akad itt történés rendesen, füstöl a Twitter és csámcsogva veséznek a rádiós betelefonálós műsorokban. Lássuk hát, mi a vita tárgya mostanság. Lehet kérdezni, hogy nem-e jódolgunkban akad időnk ilyen baromságokra, vagy ezek tarka társadalmunk velejárói és igenis égető etikai kérdések. Tény marad, hogy álláspontunktól függetlenül ezek vannak, és Angliában ez az egyik klassz dolog: lehet róluk vitát nyitni. Még értelmeset is.

Nu, az egyik ami kicsapta a biztosítékot az a Tesco idei karácsonyi rövidfilmje. Tulajdonképpen a pulyka eladásszámait hivatott felturbózni, husi mindenki szája íze szerint a szlogen, s ehhez méltóan reprezentálnak benne mindenkit, amit-akit csak egy percbe bele lehetett sűríteni: nagycsaládos hisztit, feketéket, meleg apukákat éééés: igen, még muszlimokat is. Ebből áll a balhé. Kell-e olyan vallásúakat belekeverni, akik nem ünneplik a karácsonyt?

https://www.youtube.com/watch?v=sWCeMGMtkG8

Nem ünneplik? Mint már említettem valahol, a muszlim közösség épelméjű tagjai valamit azért csak ünnepelnek, hisz ki hagyná ki a pompás lehetőséget mikor minden zárva van és otthon horpaszthatunk? Igazhitű ex-kollégáim ilyenkor meglátogatják a vidéki rokonságot, akkor már vesznek is ezt-azt a gyerekeknek, s az ilyen ruccanások mindig kiadós zabálással járnak. Azt is megtudtam, hogy Jézus náluk is A főmufti, ahogy mondták, mikor a ,,szar belecsap a ventillátorba” (eljön az ítélet napja), akkor Krisztus váltja meg őket is. Jó tudni. Arról is egy muszlim világosított föl, hogy ugye tisztában vagyok-e azzal, hogy Jézus nem decemberben született? Egy létező pogány ünnepet céduláztak át karácsonnyá, hogy a hitetlen lakosság könnyebben átzökkenjen. Teológiai vitákban aztán végképp nem vagyok kompetens, de elég hihető a sztori.

Vajon a Tesco marketing részlege jó hiszemben vette bele a muszlim közösséget? Honoljon békesség és megértés társadalmunkban? Kis üzenet ez, hogy tessék csak integrálódni és átvenni ártalmatlan szokásokat? Hogy a muszlimok nem fognak ettől több döglött madarat venni az hótziher, ugyanis állítólag idén a Tesco nem árul halal egészpulykát. Akkor meg? Nem csupán egy baromi jó reklám a cégnek, hisz napok  óta róla beszélünk, és hiába hőbörögnek a tutimegmondó igazságosztók hogy bojkottáljuk az üzletet, megéri ez nekik rendesen?

Karmol a muszlim közösség, hogy akkor majd legyen Eid reklám is és ez pofátlan felhívás az asszimilációra, köpködnek a keresztények, hogy milyen tiszteletlen dolog a szent ünneppel és a muszlimok ilyet viszonozni sosem lennének hajlandók, s kontrázik az amúgy totál szekuláris ,,értelmiség” is, hogy ez csak a politkorrektség kipipálása és manapság mindenbe beleraknak egy hijabos fejet, ha jócsávónak akarnak tűnni. Véleménye mindig, mindenkinek, mindenről van. Twitteren.

A másik kérem szépen pedig ennél pikánsabb és kiterjedtebb: a gender kérdés. Azaz minden, ami azokat az embereket érinti, akik nem a biológiai nemükkel azonosulnak vagy nem is érzik bármilyen neműnek maguk. A dolog a manchesteri Topshop-ban kezdődött, ahol, mint kiderült, még nincsenek egyszemélyes, elszeparált próbafülkék, hanem két közös van, egy-egy a férfi-női részlegen. Egy szép nap borostás, de nőként élő polgártársunk a hölgyek után masírozott a kiszemelt rucikkal a karján, mire az eladó áttessékelte a férfiakhoz. Huhúú, mi lett belőle!

trans_travis.jpeg

Travis Alabanza, az érintett vásárló

S valószínűleg ez csak a kis cseresznye a habostortán, mert a kérdés naponta hergeli az embereket: az Anglikán egyház pár tagja bátorította a gyerekeket, hogy cseréljenek nemi szerep ruhát, egyes iskolák bevezették a gender neutral uniformist, külön wc-t kívánnak a harmadik nemnek s megreformálnák az angol nyelvet és annak diszkriminatív, he/she tulajdonneveit is.

Hm. Erről napokig lehetne vérre menően vitázni. Az én gondom részben az, hogy egyesek tényleg vért szeretnének látni. Miért? Egy ügy, melynek hivatalos célja a szolidaritás, társadalmi exkluzívitás és a kirekesztés megszüntetése olyan megosztó és a végletekig habot köpő acsargások ürügye lett, hogy az már ijesztő.  De vajon valóban ennek az egy kérdésnek megoldásáról van szó? Vagy ez csak egy csont a sok közül amit bedobnak nekünk rágcsálni, és ennél mélyebb tendenciák a bajok veleje?

Én az utóbbira hajlok. Úgy tűnik, minden amiről csak diskurzust lehet nyitni az embereket két csoportra osztja aszerint, hogy hajlamuk, természetük (s neveltetésük) szerint milyenek. Egy részüknek az univerzum közepe az Én, s lássuk be, a fogyasztói társadalom és humanista szemléletmód pont erről szól: én hogy érzek valamiről, engem ez miként érint, s pont ezért minden morális-etikai kérdést a bennem visszatükröződő érzelmek és reakciók alapján ítélek meg. Ki vagy Te, hogy láncra verd vagy kritizáld az individiumok egyéni szépségét, létjogosultságát?

Az emberek másik zöme pedig inkább közösségi érzületű, létező szabályokat ritkábban megkérdőjelező, aminek velejárója, hogy önnön vágyainkat zabolázni s némileg feláldozni kell, hisz mi lenne a világgal, a társadalmi kohézióval, ha mindenki menne a maga feje-farka után?

Amikor jogaikban-méltóságukban sértett emberek nyilatkoznak, a mondatszerkesztés elég beszédes: ,,Nekem ez kínos volt, én nem erre számítottam”, stb. Értem én, de ha valaki megértést követel, nem kéne megértést mutatni? Gondolni a többiekre, ők hogy éreznek? Ha már egyszer az Érzelmek diktálják a jogalkotást és nem a logika vagy a nagy számok törvénye. Nem kívánok itt állást foglalni a gender fluid kérdésben, csak kíváncsi vagyok, hogy a jogháborgók hogy magyarázzák végtelen önzésük, ami annak ellenére nem apad, hogy a lakosság visszajelzése finoman szólva is vegyes.

Nem sokan szeretnének ilyen fazonokkal együtt öltözni butikban, uszodában. Anyukák mesélik, hogy tini lányaiknak már így is fogni kell a függönyt, mert azok annyira idegesek, ki nyitja rájuk az ajtót. Aki volt valaha bakfis, szerintem emlékszik. Mások a Jessica Winfield/Martin Ponting (ez egy és ugyanaz az ember) esetre mutogatnak, ahol is a nővé operálás nem akadályozta meg a ,,hölgyet” hogy a börtönben más nőkkel erőszakoskodjon. Jó kérdés, hogy ha mindenki olyan öltözőbe megy, amilyen neműnek aznap érzi magát, nem lesz-e sutyiban videókészítés, fogdosás, kukkolás az álruhás huncutok részéről. Megéri rizikót vállalni a közösség kárára, hogy egyének, kisebbségek lelki életét ne érje stressz (a jó öreg stressz!)?

Mondom, nem foglalnék állást az ügyben. Nem ismerek ilyen embereket, nem tudom, hogy élik meg mindezt, mennyire épül életük a biológiai nemük köré. Kívánok nekik boldogságot és lelki békét. Az Egyesült Királyságban 1%-ra saccolják a gender dysphoria-val, azaz nem-bináris nemi önazonossággal született emberek számát. Ki tudja, lehet, hogy pár évtized múlva mindenki úgy fog kinézni mint David Bowie a Stardust korszakában, nem is lesznek nemek, s Nyugat-Európa úttörő a tabuk ledöntésében. De! Addig a maradék 99%-nak is van lét- és vélemény jogosultsága, s amíg nem derül ki, hogy ellenállásuk beidegződés miatt van-e vagy egészséges ellenreakció egy elmebeteg társadalmi manipuláció (social engineering) próbálkozására, addig asszondom: legyünk tekintettel a másikra is és arcból visszavenni. Pláne most hogy jön a Karácsony.

London reality fashion

A LondonBudapestMetro hosszú alkotói szünete nemzetközi ihletgyűjtés és inspiráció befogadásával telt, s mindebből született a mai, roppant épületes poszt. Témánk vezérfonala pediglen az, hogy női fronton milyen esztétikai tömegpusztító fegyverek rohangálnak itt mifelénk Albion fővárosában, azaz következik egy teljesen szubjektív, velejéig rosszmájú és elfogult, de létjogosultságában Anna Wintour vezércikkével vetekedő divat- és ízlésszemle. Egy kiadós bitching, mert az is kell néha. Ismétlem, ez mind magánvélemény, aki sértődékeny  típus az most inkább nézegesse Türkmenisztán víztérképét.

Toplistásunk a cirkuszi előadások örök darabja, a hájas, tetovált nő. Ugye az individualizmus korát éljük, Londonban meg tombol a „Szeresd magad ahogy vagy” önkifejezés láz. Ugyan a népesség zömének stíluseredetisége egy szoci állami áruház kínálatából is kielégíthető lenne (önerőből kombinálhatjuk mindazt, ami a bangladesi varrodából kirepül és az Instagram felkapja), de azért legalább lehet látni az igyekezetet. A feelgood mozgalom legnagyobb visszaélői azok az eszméletlenül elhízott, nőiességet nyomokban alig tartalmazó önérzetes darabok, akik sápadt, libabőrös testükre rávarratják az első baromságot ami agyukon átfut, és ezt a hatalmas, élő húspalettát masíroztatják miniszoknyával, kivágott blúzzal és leggings-zel. Kedvelt motívum a combjuk hátsójára rátetovált kis masni, mintha harisnyakötő lenne, vagy a tarkójukon felpúposodott husikupacra róják bele gyerekeik-szüleik-kedvenc pizzafeltéteik nevét. Mikor a napsütötte, szellős városban mélázik az ember és látószögébe becaplat egy ilyen monstrum hasonszőrű emberével, na az lelki nyugalmat felkavaró trauma.

fat_tattoo.jpg

Félreértés ne essék, vannak gömbölyű emberek akik nagyon csinosan tudják viselni a kilókat s karakterükhöz szinte nem is menne más: ahol kell, takarnak-kidomborítanak, amúgy meg szellemük, intelligenciájuk, eleven szemük marad meg bennünk. Mert szakadt beléjük jóízlés. Én ugyan nem tartom jó ötletnek a túlsúly és plus size modellek ünneplését (igen, az egészségügy állja a cechet és repülőn sem kellemes melléjük kapni helyjegyet; tessék, elkövettem a bodyshaming bűnét!), de hát nem kell mindenkinek egyformának lenni.

A múltkor voltam charity walk-on, azaz jótékonysági sétán, ahol is a 134-es versenyző vékony leggingsben nyomta az utat. Az terebélyes, narancsbőrös kofferján áttetszőre kinyúlt, rálátást engedve a seggébe tangává begyűrődött piros bugyira. Gyerekek, ez egyszerűen nem esztétikus. Nem érdekel a belső szépség meg anyámtyúkja, igenis mindenki tartson egy szintet, ami alá ciki süllyedni. Pesten is látni pár fura megoldást, de azért felüdítő volt most nézni, hogy a fiatal nők nagyja ad magára, helyes, arányos alakú, és barátnőikkel csoportban járva nem emlékeztetnek egy hazafele csörtető disznókondára.

Aztán trend az a blúz, aminek vállán cseppkőformában kivágás van, mint sejtelmes kis ígéret a finom női karból. Ez csinos is, de azok az osztályok akiken az ilyen szerkó jól állna, más divatot követnek. Lehetne ez tényleg aranyos, ha viselőjük 1, nem anyajegyes-ragyás vállat villantana vagy 2, nem nyárelőn pecsenyepirosra megégett bőrárnyalat kandikálna ki vagy 3, a helyeske benyomást nem vágná haza a gazdája szájából ömlő búza.

Másik kedvencem a onesie, az ilyen overál vagy egyberuha, ezt is a prosztók (már bocs) hordják előszeretettel, nagyközértekben láthatunk ilyen egzotikus vadakat, amint plüsspizsire hajazó onesie-ban és flip flopban vagy UGG típusú csizmában csoszognak, o’csó ribancosan riszálnak (a lábat nem emelik és aprókat löknek oldalra a popsijukkal) és persze üvöltve kommunikálnak. Erre előszeretettel húznak terepzöld, bő kabátot műprém szegéllyel a kapucnin. Igazi chavs. Ha van tabu nálam, az a házi joggingban-pizsiben leugrás a sarki boltba ,,egy percre, cigiért” – közösség elleni izgatás, amiért egy 1998-as Quelle katalógussal csapkodnám őket, amíg meg nem jön az eszük.

partying-chavs-s0xrjb.jpg

Továbbá nem értek egyet azzal sem, mikor a szép irodás kiskosztümhöz koszos tornadorkót húznak föl, csak mert így kényelmes tömegközlekedni. Értem én, de lányok, ez akkor is igénytelen. Vannak nagyon komfortos, kicsit nagyistílusra hajazó de csinos lábbelik, amikkel ki lehet húzni a munkahelyi csodatopánkáig. Sportcipőt sportoláshoz. A baj részemről az, hogy ebben a nagy praktikus világban olyan kikúrt slampos lett mindkét nem, hogy kicsípi a szemem az üregéből a finomság hiánya. A fűző és tűsarok elleni harcnak nem így kéne végződnie. S megint csak kapnak a közép-, kelet-európai hölgyek egy jópontot, mert ahogy elnéztem, csinosan vonulnak munkába (a lengyel nők kifejezetten nagyon látványosak, sminkben, öltözetben egyaránt, az oroszok már szerintem átestek a ló alatt és a hegyet is 10 centis sarokkal másszák).

Mi van még? Most bejött a (szakadt) farmer alatt hordott neccharisnya, tehát a pucér hasukon egy halászháló virít a gatya fölött, majd némi bőr és csak aztán a mellet takaró akármi. Ez is olyan darab, amit nem Kate Middleton vagy egyetemi tanárok hoztak divatba. Rock-chick style vagy mi. Sosem értettem, miért fizetnek az emberek egy vagyont csak hogy úgy nézzenek ki, mint egy mosdatlan csöves.

fishnet_stockings.jpg

Mindenhol bokacsizma dömping van, az a mélyen boka alá vágott típus. Én momentán rühellem a bokacsizmát, béna és cúgos, meg aztán mert általában tapigatyával hordják a népek, és hacsak nincs igazán jó lába az ember lányának, akkor nekem menthetetlenül Miss Piggy jut eszembe róla.

Jeles alkalmakkor szeretik a cuki kalapkákat, tollakkal, minifátyollal, a fejtetőre tűzve. Igazából aranyosak, hogy így próbálkoznak, de az átlagpolgárnál az összhatás elég csálé.

hats.jpg

Hajviselet tekintetében meg mániájuk a fejük búbjára fölcsavart kócos kontyféleség, mint egy másnapos Kalán néni, úgy festenek. Én ebből is a fineszt hiányolom, fésülködni nem muszáj hozzá, a hajtűzést meg elintézik pár hullámcsatt odaspékelésével. Ez a ,,lezserül szexi” irányzat megint olyan, hogy magazinokban még mutat valahogy, ám ha Tracey meg Bobby áll neki, az már kriminális.

messy_bun.jpg

A sminket egyesek szobafestő – mázoló módra intézik el, jó vastagon lealapozózzák a bőrüket és aztán rajzolnak maguknak egy erősen karakteres arcot. Mindezt néha a metrón, megint csak praktikusság miatt, részemről ez a vágyölés és bunkóság non plus ultrája, méltatlan egy igényes nőhöz. Itten nem szokás a kozmetikusnál nyomatni, nem tűri a lakosság a kellemetlenséget, így gyakran erősen ragyás arcra vakolnak rá, leblokkolva a természetes bőrlégzést.

Egyszóval a divat egyik fővárosában én úgy találom, hogy a fehérnép, osztálytól függetlenül, el van veszve ízlés és higiénia tekintetében a mindennapokban. Igyekeznek, de rászolgálnak az angol bénaság rossz hírnevére s szerintem ebben bűnös a ,,Nincs szabály, légy magad”, önértékelést nem bátorító hullám. Azért is hiszem, mert ha formalitásokról van szó, azaz hivatalos ceremóniákra kell készülni vagy uniformist rántani, az angol szabászat nagyon is kompetens, és gyönyörű darabokat produkál. Máig vannak üzletek, amik elegáns, jól szabott ruhákat kínálnak, ilyen a Hobbs vagy az L.K. Bennett – három számjegyű az árcédula, de a tradicionális angol divat sikeres követői. Tudtak az ánglusok valaha öltözni és régi képeken nagyon bájosnak tűntek, épp csak regulázásra és fekete-fehér szabályokra van szükségük, amit jámboran követhetnek. A LondonBudapestMetro természetes szívesen vállalja a divatpásztor szerepet, szerény anyagi javadalmazás ellenében örömmel fikázza vagy hagyja jóvá a hozzá forduló hölgyek toalettjét. Álommeló.

Kergemarha Morzsák – angol ötperces, haladóknak

Egész biztos sok izgalmasat tanulhatunk Anglisztika szakon: mondatelemzés, Beowulf, Henrikek, de aki kíváncsi az angol nyelvhasználat legfrissebb újdonságaira, az bátran tartson velünk egy percre. Az alábbiakban összeszedtünk pár kifejezést, ami mintha fétise lenne a helyi médiának, újságírásnak s hivatalosan elfogadott köznyelvnek. Egyszerűen kiböki a szemünk olvasás közben. Csak Önöknek, frissiben, kihelyezett tudósítójuktól! 

Fun

Angliában manapság mindennek fun-nak, vidámnak, jó bulinak kell lennie, hogy létjogosultágot kapjon. Legyen szó hátroppantó tavaszi nagytakarításról, múzeumlátogatásról, a gyerek esti fogmosás mizériájáról vagy dögunalmas adománygyűjtő sütiárusításról (vasárnap, egy lepukkant parkolóban megrendezve, szemerkélő esőben), a marketingesek s cikkírók előveszik ezt a gejl hurráoptimista szót és biztatnak minket, hogy még a legbüdösebb latrina kikanalazása is lehet fun. Tessék beleolvasni a női magazinok rovataiba: 5 ways to make spring cleaning fun. Vagy: Fun activities for the little ones on a rainy day. Amennyire emlékszem, gyerekként esős napokon jól elfoglaltuk magunk anélkül, hogy a fun feelinggel felspanoltság lett volna a fejlődéshez nélkülözhetetlen lelkiállapot.

Roppant debilnek érzem, hogy eme brutál jó humorral, szókinccsel megáldott s flegmaságáról híres országban az élethez való hozzáállásunk a hülye vihorászással szarságokon örömködés kell hogy legyen.  Hogy ,,kiélvezzük az élet apró pillanatait”? What the fun… Hál’égnek a köznyelv még nem vette át (csak a kisgyermekes anyukák visítanak állandóan fejhangon, hogy woohoo, it was fuuun, wasn’t it?), a lakosság talál sok más jó szót hogy elpanaszolja, mennyire nyomorult volt a hétvégéje. Ezért csípem őket.

 

Special

Olyan nincs, hogy valami csak simán klassz, finom, meghitt, izgalmas, vagy akár csak kicsit is érdekesebb, mint zoknit stoppolni kibolyhosodott otthonkánkban szombat délelőtt. Ma minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy ha fun nem is, de legalább special, különleges legyen - a reggeli összedobását apák napján vagy csak új madáretető beszerzését az OBI-ból. Let’s make it special!

Mégis mi a lóf’sz az a special?!? Azt hiszem, ezt a szót a lagymatag elit hozta divatba, hogy ezzel elfinomkodjanak számos, sokkal kifejezőbb de nekik kínosan hangzó kifejezést.

Különösen zavarbaejtő és idegesítő, mikor embereket méltatnak úton-útszélen special-nek, s erről nekem mindig a Robin Williams-féle, részeg csajfelszedős duma jut eszembe: ,,Were your parents retarded? 'Cause you sure are special!"

Ha a bandaháborúban megkéselt Jamalról olvassuk a rokonság siralmát a napilapban, biztos megtudjuk, hogy a kiváló ifjú (igen, az aki füves cigivel a szájában mutat ördögvillát a facebook profilján) egy roppant tehetséges, special boy volt. Egy kérdés: ha egyre azt sulykolják belénk, hogy különlegesek vagyunk, akkor honnan tudjuk, hogy miben lehetünk valóban jók?

Aztán nem értem, miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat, minden ködösítés és felesleges műtapintat nélkül. Szigetünkön special needs people-nak hívják a fogyatékkal élőket. Ez derék, de nekem ez túl tág fogalom. Az én fejemben ez jelentheti a bice-bóca, félláb nélkül születetteket, a vakokat, és a legdurvább testi-szellemi visszamaradottsággal, nyolcadmagukkal összenőve, nyáladzva vegetálókat. Mi a bánat az a special needs?! És miért nem lehet sántának, vaknak hívni eme embereket? A legtöbbjük elvan, relatíve normális életet él (gyakran boldogabbat mint mi ,,egészségesek”), nem hiszem, hogy magatehetetlen áldozatként lennének rászorulva erre a szemellenzős, putyujgató virágnyelvre.

 

Hero

Na, a másik kedvencem. Hősök. Tulajdonképpen a special a négyzetre emelve. A teóriám az eredetére a következő: napjainkban nem mondjuk a gyerekeknek, hogy ,,jön a védőoltás szuri, legyél bátor katona”, mert először is békeidő van, a katona egy mai kölyöknek valami egzotikum lehet, másrészt a katonáskodás a városi értelmiség lelkének militáns primitívség, az biztos csak valami vidéki Ukip-es akar lenni. A kulturális relativizmus jegyében arra sem nevelhetjük csemeténk, hogy legyen gerinces Ember, Mensch, mert annak moralizáló szaga van, az pediglen tabu. Így hát mi lehet a példakép pótlék? Marvel Comics! Fiktív szuperhősők, a Batman meg a Vasember, akikre fel lehet nézni – ha elég közelről bámuljuk a nagyképernyőt.

Valamiért az angol sajtó és szülői lélek szeret minden gyereket kis hősnek titulálni – jótékonysági szervezetek a rákos kis betegeket hirdetik Supermannek beöltöztetve, de anyu szerint little hero az a gyerek is, aki egy tavaszi náthát 20 percenkénti hisztirohamok nélkül át tud vészelni, vagy fölsegíti a remegő nyugdíjast a buszra. Vagy a Hős ember, aki kimentett egy fuldokló spánielt a park tavából. Hősök a mentősök, akik ellátják az épp aktuális terrormerénylet áldozatait, s hős az a nő, aki fölemelte szavát a munkahelyi szexizmus ellen (előírták a magassarkút).

Tulajdonképpen annyira alacsonyra tették az átlagember teljesítmény küszöbét, hogy onnan aztán k’rvára nem nehéz kiemelkedőt alkotni, részemről hős vagyok, amiért időben betolom a koffert munkába és fejből tudom a riasztó kódját. Azt hiszem, nagyon hiányzik az embereknek valaki akit tisztelhetnek-csodálhatnak, s ha már egyszer nem a Churchillek korát éljük, a jóskapista apró küzdelmeit tekintjük a sztálingrádi csata hőstettének.

 

Stress

A ,,szar az élet, ma is fel kell kelni” életérzés leggyakrabban használt varázsszava. Pszichiátriai osztályokon találkozhatunk stresszet átélt emberekkel: aki szeme láttára lőtték szét háborúban a családját, csoportos nemi erőszak túlélője, vagy akit napi 22 órát dolgoztattak illegálisan, bikacsökkel verve. Na, úgy képzelem, ezek stresszhelyzetek. Ám aki csatlakozik hozzánk Londonba, az nyugodtan integrálja szókincsébe ezt a kifejezést, máskülönben páriaként kirekesztik a társadalomból. Mifelénk stresszes a teljes munkaidő rendszeres ledolgozása, s stresszes a munkánkat érő kritika is (miszerint mit rontottunk el immár huszadjára is, határidőből kicsúszva). Stresszes a házimunka, az ingázás, a randevúzás, a karácsonyi tökfölösleges ajándékdömping beszerzése, a kanapéhoz passzoló díszpárna felkutatása, a fogorvosi vizit, s stresszes bármi, amire egyhuzamban 3 percig koncentrálni kell. Komolyan, mindenre ezt mondják: It’s stressing me out! Annyira a lusta, finnyás, elpuhult népek kifogása lett mindenre, hogy én már akkor is szégyelném kimondani, ha valóban úgy érzem, kicsit összegyűltek a fejem fölött a szarfelhők és kezdek elázni. Inkább elhülyéskedném, mintsem kicsússzon fogaim rácsos kapuján: sok a stressz. Mindenesetre szóban-médiában minden szófajra kiterjedő a használata, így tanuljuk meg bölcsen értelmezni a mögöttes tartalmat, mielőtt bedőlünk a trükknek.  

Szolgáljon (le)épülésükre!

Brainstorming nyárutóra

Ajjajaj, de hosszú ez az uborkaszezon Angliában! Biztos azért, hogy jól meg tudják vele rakni a szendvicsüket. Aki még nem próbálta a híres cucumber sandwich-et, annak tudom ajánlani...hogy maradjon csak a kóbászosnál. Amúgy nem olyan rossz, épp mintha náthásan enne az ember, ízt azt nem érzünk és a közérzetünk se túl jó utána.

Így hát a nagy nyári unalom és szabadságolások közepette két dolog jutott eszembe kis agytréning gyanánt, egyik sem megeröltető. Várom a világba szétkóricált honfitársak építő jellegű meglátásait:

 

  • Például belegondoltak már abba, hogy melyik nép hogy betűz szóban? Igen, tényleg ennyire alápilledt az agyam. Nem mondom, hogy számomra az integráció csúcsa, ha odafigyelünk arra, hogy betűznek új hazánkban, de egyrészt egy szép gesztus kimutatni, hogy ennyire odafigyelünk az írott-íratlan hagyományok fineszeire. Másrészt pedig igenis könnyebb az élet, ha sikerül adatainkat pontosan lediktálni a hivatalban vagy telefonon a körzeti orvosnál.

Mert kérem lehet úgy lenni vele, hogy ,,majd mondok valami nagyon alap a-val kezdődőt" és valóban, el lehet boldogulni így is. Súgjak valamit amit évek telefon fölkapkodása alatt tapasztaltam? A paszulyos pacskerem tele van a kreatív emberekkel. Leginkább mert mire leesik, hogy a kis akcentusával mit mondott A mint Aladárnak, befonom a szakállam. A ,,k for ket (cat)"-ről nem is beszélve, ilyen huncut ez az angol kiejtés, nemdenem?

Tehát hasznos lehet bemagolni a NATO fonetikus ABC-jét, Angliában ezt alkalmazzák, nem a Té mint tápiókát. Áj for India. Van benne pár furcsa megoldás de eddig működött, biztos nálunk okosabbak találták ilyenre ki. 

Spanyolországban pediglen (ezt még telemarketinges mizériám alatt gyakorolhattam) városaik nevét adják a kezdőbetűkhöz - eme de Madrid, stb. Mint mondottam, még az őslakosok is variálnak, semmi nincs kőbe írva, de könnyebb lesz nekünk is és a hallgatónak is, ha nem ezzel alkotunk maradandót.

  • A másik ami izgatja a fantáziám, hogy hol miként számolnak, sorolnak föl az ujjukon a nagyvilágban. Mi ugye általában balkéz hüvelykujjal kezdünk, onnan megy át jobbhüvelykre. Amennyire tudom, a spanyolok jobb kéz hüvelyk helyett a kisujjukon folytatják (az a 6), míg egy orosz egyszer azt mesélte, hogy ők a hüvelykujjat nem is tekintik ujjnak, tehát lényegében nyolcig megy csak az első kör. Az anglusokkal meg vagyok lőve, a kollégák váltig állítják, hogy ők az ujjperceket is beleszámolják, így mennek balról jobbra, kétszámjegyűre tolva a lehetőségeket.

Bár feltétlen híve vagyok a távolba szegezett szemmel való fejben számolásnak, a gyakorlatban beza hasznát veszem ropi ujjacskáimnak, ha komolyra fordul a matek. Annál cukibb meg kevés volt, mikor egyszer egy síró gyerek páciensünk próbálta az orvos kérdésére szipogva elmutogatni, hogy ő 7 és fél éves. Tessék-tessék nekem elárulni, melyik náció hogy oldja meg a vizuális kettőmegkettőt.

Próbáltam egy harmadik ökörséget is kitalálni, az a szép kerek szám, de nincs ihlet. Ha valaki tud vicces elnevezést az anyósülésre más nyelven, az kérem ossza meg velünk.

Kívánok mindenkinek jó punnyadást!

Útikalauz albérlet keresőknek

Mivel töltse az ember a borús, kisvárosi vasárnap délutánokat, ha nem pilledt elmélkedéssel? Már ha épp nem kénytelen dolgozni. Én a mai tunya vasárnapot, amíg hűl a rumos kakaóm, egy piciny beszámolóval dobom fel, hátha valakinek ez hasznos újdonság vagy éppen sziesztázás alatti szórakozás.

Szóval következzék egy kis kálvária-tanmese albérlet keresésből London azon részén, ami már nem is annyira London, hanem egy csendes, észak-nyugai elő-előkerülete, kis hátsókertes egyenházakkal, kevés üzlettel, krikettklubokkal - Middlesex.

Volt munkahelyváltás és gondoltam na, kikerülünk a büdös nagyvárosból, itt jó a levegő, családiasabb a környezet, kevesebb Kanye West bömböl az elhaladó autókból. Kellemes csendes, ha meg épp kultúrára vagy nyüzsire kíván rá az ember, bemetrózik egy órácska alatt.  Mindez igaz is, de aki ide fölköltözik, számoljon a következővel:

Ha telik stúdió lakásra, remek, nincs sok de nem lehetetlen, azonban ha csupán egy igényes, kicsit drágább, saját fürdővel rendelkező szobát szeretnénk, az már nehezebb. A demográfiai összetétel nem feltétlenül nekünk kedvez, mert itt hatalmas arányban indiaiak laknak, akik elég nyugis, dolgos népek, de velük élni kösz, inkább nem. Voltam egy családnál érdeklődni, ahol az egész ház bűzlött a curryszagtól, de nem attól a frisstől ami főzés után még elszállingózik pár órát a légtérben, hanem a falba, ruhába beivódott, bőrből kiizzadt poshadt, fojtogató ájertől. A stílusuk sem európai, szóval nem tartottam jó ötletnek náluk élni.

Továbbá ez bezony családosok helye, nem jellemző, hogy idegen fiatalok élnek együtt, mint a nagyvárosban. A mentalitás nem csatlakozott a 21-ik századhoz, be van lassulva itt mindenki. Mivel sürgősen kellett egy hely, 3 hónapra kivettem egy nagy szobát egy görög családnál. Papa-mama mérnök, két gyerek, két kutya. Aranyosak voltak, de azon kívül, hogy valami kikúrt ízléstelenül volt berendezve a ház (ezt máshol is láttam, beszereznek ilyen XIV Lajos utánzat, giccses barokk bútorokat és batár csillárokat, aztán büszkén mutogatják lakberendező vénájuk), elmondhatatlanul retkes volt az egész kóceráj. Angliában a mániája a népeknek a padlószőnyeg, amit aztán nem tisztogatnak túl lelkesen. A helléneknél padlóban, tapétában centis a fekete kosz, a kölkök játékai, sportszarjai szanaszét mindenhol, a kutyák elkapatva bent tappancsoltak a konyhabútoron és lopkodták a kajám, a reggel kifacsart narancshéj darabok még este is a mosogatóban rohadtak a kávézacc mellett, valamiért nem voltak képesek a 20 centivel lejjebb lévő kukába csúlni az egészet. Aki családnál lakik az számoljon azzal, hogy a pereputty biológiai dinamikája nem összeegyeztethető egy dolgozó egyedülállóéval – este 11-kor még üvöltöznek és dobognak a lépcsőn, hajnali 6-kor meg már ébredeznek a felnőttek, matatnak, kieresztik az ebeket akik jóreggelt ugatnak a mókusokra. Továbbá a nagy liberalizmusban és gyermekvédelemben úgy tűnik, blokkolni kell az internetet: bizonyos oldalakat nem tudtam megnyitni, mert child protection volt rajta. Még az olyan ártalmatlan oldalakat sem, mint a bridzs alapszabályai, mert az biztos szerencsejáték. Ennek ellenére az egyik gyereknek sikerült 1500 fontot eljátszania a papa hitelkártya adataival – nem hinném, hogy elcsattant egy nyakleves emiatt, a modern szülők inkább megbeszélik az ilyet a duci, durcás csemetéjükkel. Végezetül barátnő/barát felhozatala sem ,,illendő” a gyerekek miatt, így aki minimális szociális vagy magánéletre vágyik, kerülje a családokat.

Nem egy reggel arra mentem le a konyhába, hogy a bezárt doberman teliszarta-pisilte a helyiséget. Kaparta szegény pára az ajtót kínjában, de azt bezzeg nem hallották meg az alvó háziak. Aztán igyekeztem lefogni a húgyosmancsú kutyust, mert az ugrált boldogan a kiskosztümömre, ahogy azt anyukánál megszokta.

hector.jpg

Hector alkotott. Igen, az vizelet...

 

Végezetül aki nálam jobban ismeri a görög habitust az árulja má’ el, minden nőjük egy militáns, agresszív, kellemetlen sárkány? Mert a mama mintha gyári beállítása miatt nem tudott volna finoman, normálisan szólni a családtagokhoz. A hétvégi punnyadásból egyre az rántott ki, hogy az asszony görögül kint pöröl, ugat, észt oszt, pedig lehet, hogy csak a pontos idő után érdeklődött, de ez volt a hangneme. Fülsértő és kínos, nem akartam lemenni egy pohár vízért sem, mert állandóan állt a bál.

Nu mindegy, elköszöntem tőlük és továbbálltam. Nem bővelkedik a környék szobákban, a hirdetések nem egyje nagybetűkkel kommandíroz, hogy itt ezt nem szabad meg azt tilos (pl. tilos az alkohol vagy vegetáriánusok a háziak. Én sem eszem húst, de az ilyen korlátozásokkal elvből nem értek egyet, aki egy felnőtt embernek kiadja a lakását mert kell a suska, az igenis tisztelje a másik önállósságát). Rátaláltam egy frissen felújíitott, világos helyre. Fekete nő a tulaj, de nem fog itt lakni, mondja, kiköltözik nemsokára. Hát mondom, kezet rá. Már nagyban nézegette az útlevelem és bankszámla kivonatom, mikor közölte, hogy amúgy árulja a házat, de kikötése lesz, hogy a vevő átvegye a lakókat... O-hó, ez azért már más. Egy hete sem laktam itt, mikor már világos volt, hogy a spiné nem hogy nem költözik ki, de egy kib***tt elmebeteg, nagyjátékos idióta. Miért volt olyan tiszta a ház? Mert mentális a luvnya. Minden egyes napra volt valami regula és kiosztás, hogy mit tettem rossz helyre, mit nem szabad, azt ne, amazt máshova. Ízelítőnek:

  • A konyha hatalmas. De! Ne hagyjunk semmit elöl, mert egy elkezdi, a másik bérlő folytatja és így kupleráj lesz (összvissz hárman vagyunk). Momentán egy tekercs konyhai papírtörlőről volt szó, amit közös használatra hagytam kint.
  • A mosogatót ki kell törölni használat után, nehogy vízcseppes-vízköves maradjon. A hűtőben minden étel csak befóliázva lehet a kiutalt polcunkon (szag és keresztfertőzés mániás), most épp a bögrében álló petrezselymem miatt károgott be az ajtómon át.
  • A száradó edényeket is azonnal elrakni, hogy másnak legyen helye! Hogy én este 10-kor nem fogok kirohangálni a száradás mértékét lecsekkolni, az kurvabiztos.
  • Elborzadva látta, hogy a mosógépet én hetente kétszer, igen, kétszer használom! Azt nem lehet, eddig mindenki csak egyszer mosott, az így neki drága lenne mert okosmérője van... Mondom, ez nem egészséges, én egyet az ágyneműnek-törülközőnek, egyet a ruháknak szoktam, most cipeljem közmosodába a holmim?
  • Felmosni sem szabad. Sem hetente, sem havonta. Csak félévente. Mert ez nem laminált fapadló, ha víz éri, károsodik, márpedig ő jó állapotban akarja eladni a házat. Nem is próbálkozom elmagyarázni neki, hogy 1, ez így nem higiénikus 2, nem a kádvizet eresztem a padlóra, ennyi nedvesség nem árt neki.
  • Azt az apró részletet is kifelejtette az elején, hogy a kertbe rendszeresen narkós fiatalok ugrálnak be és az egész környéken már betörtek mindenkihez. Ezért nappalra nem hagyhatom nyitva a kis bukóablakot sem (jönnek az ír cigányok és betuszakolják a gyereket), és először akkor mondott fel nekem 3 hét itt tartózkodás után, mikor csak becsuktam a kisablakot, de a kilincset nem fordítottam rá, kintről azt látni lehetett.

 

És így megy minden nap, rendre van valami szabályzat amivel terrorizálja a lakóit. Asszem kiköltözésem másnapján én meg elsétálok az önkormányzathoz és szólok nekik, hogy a nőnek nem szabadna lakókat tartani, mert mentálisan sérült. Így egyéni rekordot döntöttem és 3 hét után nézhetek újabb szállást, 4 hónapon belül már a harmadikat, és nem azért a két fillérért, de kezdek kifogyni etnikumokból és lehetőségekből: nekem nem kell se néger, se indiai, se muszlim. Fehér ember az alap. Igenis bazmeg, általánosítok, a fentiek egyike sem európai módra civilizált nép, totál összeegyeztethetetlen a normákról való elképzelésünk. Család sem kell, 45-50 órát dolgozom egy héten, nem a vircsaftra akarok hazamenni, ahol aztán úgy kezelnek, mint egy fogyatékos csicskát és még nekem illik jó pofát vágni a nem kevés pénzemért, mert ,,gyerekek vannak”.

Még jó hogy, hogy a héten szép új munkahelyemen is fölmondtam nem egész 4 hónap után, indiai a tulaj, aranyos hölgy de a stílusa és üzleti érzéke kettesalá – így hát Middlesex, toszdd meg a friss levegődet, húzok vissza London kellős közepibe. Szevasztok!