London Budapest Metro

Kergemarha Morzsák – Londonból zavarunkban jelentjük

A karácsonyi ünnepek gyorsulási pályájára ráállva nem csak a böllérszagot szimatoló pulykák borzolják tollukat Európa kis renitens szigetén. Akad itt történés rendesen, füstöl a Twitter és csámcsogva veséznek a rádiós betelefonálós műsorokban. Lássuk hát, mi a vita tárgya mostanság. Lehet kérdezni, hogy nem-e jódolgunkban akad időnk ilyen baromságokra, vagy ezek tarka társadalmunk velejárói és igenis égető etikai kérdések. Tény marad, hogy álláspontunktól függetlenül ezek vannak, és Angliában ez az egyik klassz dolog: lehet róluk vitát nyitni. Még értelmeset is.

Nu, az egyik ami kicsapta a biztosítékot az a Tesco idei karácsonyi rövidfilmje. Tulajdonképpen a pulyka eladásszámait hivatott felturbózni, husi mindenki szája íze szerint a szlogen, s ehhez méltóan reprezentálnak benne mindenkit, amit-akit csak egy percbe bele lehetett sűríteni: nagycsaládos hisztit, feketéket, meleg apukákat éééés: igen, még muszlimokat is. Ebből áll a balhé. Kell-e olyan vallásúakat belekeverni, akik nem ünneplik a karácsonyt?

https://www.youtube.com/watch?v=sWCeMGMtkG8

Nem ünneplik? Mint már említettem valahol, a muszlim közösség épelméjű tagjai valamit azért csak ünnepelnek, hisz ki hagyná ki a pompás lehetőséget mikor minden zárva van és otthon horpaszthatunk? Igazhitű ex-kollégáim ilyenkor meglátogatják a vidéki rokonságot, akkor már vesznek is ezt-azt a gyerekeknek, s az ilyen ruccanások mindig kiadós zabálással járnak. Azt is megtudtam, hogy Jézus náluk is A főmufti, ahogy mondták, mikor a ,,szar belecsap a ventillátorba” (eljön az ítélet napja), akkor Krisztus váltja meg őket is. Jó tudni. Arról is egy muszlim világosított föl, hogy ugye tisztában vagyok-e azzal, hogy Jézus nem decemberben született? Egy létező pogány ünnepet céduláztak át karácsonnyá, hogy a hitetlen lakosság könnyebben átzökkenjen. Teológiai vitákban aztán végképp nem vagyok kompetens, de elég hihető a sztori.

Vajon a Tesco marketing részlege jó hiszemben vette bele a muszlim közösséget? Honoljon békesség és megértés társadalmunkban? Kis üzenet ez, hogy tessék csak integrálódni és átvenni ártalmatlan szokásokat? Hogy a muszlimok nem fognak ettől több döglött madarat venni az hótziher, ugyanis állítólag idén a Tesco nem árul halal egészpulykát. Akkor meg? Nem csupán egy baromi jó reklám a cégnek, hisz napok  óta róla beszélünk, és hiába hőbörögnek a tutimegmondó igazságosztók hogy bojkottáljuk az üzletet, megéri ez nekik rendesen?

Karmol a muszlim közösség, hogy akkor majd legyen Eid reklám is és ez pofátlan felhívás az asszimilációra, köpködnek a keresztények, hogy milyen tiszteletlen dolog a szent ünneppel és a muszlimok ilyet viszonozni sosem lennének hajlandók, s kontrázik az amúgy totál szekuláris ,,értelmiség” is, hogy ez csak a politkorrektség kipipálása és manapság mindenbe beleraknak egy hijabos fejet, ha jócsávónak akarnak tűnni. Véleménye mindig, mindenkinek, mindenről van. Twitteren.

A másik kérem szépen pedig ennél pikánsabb és kiterjedtebb: a gender kérdés. Azaz minden, ami azokat az embereket érinti, akik nem a biológiai nemükkel azonosulnak vagy nem is érzik bármilyen neműnek maguk. A dolog a manchesteri Topshop-ban kezdődött, ahol, mint kiderült, még nincsenek egyszemélyes, elszeparált próbafülkék, hanem két közös van, egy-egy a férfi-női részlegen. Egy szép nap borostás, de nőként élő polgártársunk a hölgyek után masírozott a kiszemelt rucikkal a karján, mire az eladó áttessékelte a férfiakhoz. Huhúú, mi lett belőle!

trans_travis.jpeg

Travis Alabanza, az érintett vásárló

S valószínűleg ez csak a kis cseresznye a habostortán, mert a kérdés naponta hergeli az embereket: az Anglikán egyház pár tagja bátorította a gyerekeket, hogy cseréljenek nemi szerep ruhát, egyes iskolák bevezették a gender neutral uniformist, külön wc-t kívánnak a harmadik nemnek s megreformálnák az angol nyelvet és annak diszkriminatív, he/she tulajdonneveit is.

Hm. Erről napokig lehetne vérre menően vitázni. Az én gondom részben az, hogy egyesek tényleg vért szeretnének látni. Miért? Egy ügy, melynek hivatalos célja a szolidaritás, társadalmi exkluzívitás és a kirekesztés megszüntetése olyan megosztó és a végletekig habot köpő acsargások ürügye lett, hogy az már ijesztő.  De vajon valóban ennek az egy kérdésnek megoldásáról van szó? Vagy ez csak egy csont a sok közül amit bedobnak nekünk rágcsálni, és ennél mélyebb tendenciák a bajok veleje?

Én az utóbbira hajlok. Úgy tűnik, minden amiről csak diskurzust lehet nyitni az embereket két csoportra osztja aszerint, hogy hajlamuk, természetük (s neveltetésük) szerint milyenek. Egy részüknek az univerzum közepe az Én, s lássuk be, a fogyasztói társadalom és humanista szemléletmód pont erről szól: én hogy érzek valamiről, engem ez miként érint, s pont ezért minden morális-etikai kérdést a bennem visszatükröződő érzelmek és reakciók alapján ítélek meg. Ki vagy Te, hogy láncra verd vagy kritizáld az individiumok egyéni szépségét, létjogosultságát?

Az emberek másik zöme pedig inkább közösségi érzületű, létező szabályokat ritkábban megkérdőjelező, aminek velejárója, hogy önnön vágyainkat zabolázni s némileg feláldozni kell, hisz mi lenne a világgal, a társadalmi kohézióval, ha mindenki menne a maga feje-farka után?

Amikor jogaikban-méltóságukban sértett emberek nyilatkoznak, a mondatszerkesztés elég beszédes: ,,Nekem ez kínos volt, én nem erre számítottam”, stb. Értem én, de ha valaki megértést követel, nem kéne megértést mutatni? Gondolni a többiekre, ők hogy éreznek? Ha már egyszer az Érzelmek diktálják a jogalkotást és nem a logika vagy a nagy számok törvénye. Nem kívánok itt állást foglalni a gender fluid kérdésben, csak kíváncsi vagyok, hogy a jogháborgók hogy magyarázzák végtelen önzésük, ami annak ellenére nem apad, hogy a lakosság visszajelzése finoman szólva is vegyes.

Nem sokan szeretnének ilyen fazonokkal együtt öltözni butikban, uszodában. Anyukák mesélik, hogy tini lányaiknak már így is fogni kell a függönyt, mert azok annyira idegesek, ki nyitja rájuk az ajtót. Aki volt valaha bakfis, szerintem emlékszik. Mások a Jessica Winfield/Martin Ponting (ez egy és ugyanaz az ember) esetre mutogatnak, ahol is a nővé operálás nem akadályozta meg a ,,hölgyet” hogy a börtönben más nőkkel erőszakoskodjon. Jó kérdés, hogy ha mindenki olyan öltözőbe megy, amilyen neműnek aznap érzi magát, nem lesz-e sutyiban videókészítés, fogdosás, kukkolás az álruhás huncutok részéről. Megéri rizikót vállalni a közösség kárára, hogy egyének, kisebbségek lelki életét ne érje stressz (a jó öreg stressz!)?

Mondom, nem foglalnék állást az ügyben. Nem ismerek ilyen embereket, nem tudom, hogy élik meg mindezt, mennyire épül életük a biológiai nemük köré. Kívánok nekik boldogságot és lelki békét. Az Egyesült Királyságban 1%-ra saccolják a gender dysphoria-val, azaz nem-bináris nemi önazonossággal született emberek számát. Ki tudja, lehet, hogy pár évtized múlva mindenki úgy fog kinézni mint David Bowie a Stardust korszakában, nem is lesznek nemek, s Nyugat-Európa úttörő a tabuk ledöntésében. De! Addig a maradék 99%-nak is van lét- és vélemény jogosultsága, s amíg nem derül ki, hogy ellenállásuk beidegződés miatt van-e vagy egészséges ellenreakció egy elmebeteg társadalmi manipuláció (social engineering) próbálkozására, addig asszondom: legyünk tekintettel a másikra is és arcból visszavenni. Pláne most hogy jön a Karácsony.

London reality fashion

A LondonBudapestMetro hosszú alkotói szünete nemzetközi ihletgyűjtés és inspiráció befogadásával telt, s mindebből született a mai, roppant épületes poszt. Témánk vezérfonala pediglen az, hogy női fronton milyen esztétikai tömegpusztító fegyverek rohangálnak itt mifelénk Albion fővárosában, azaz következik egy teljesen szubjektív, velejéig rosszmájú és elfogult, de létjogosultságában Anna Wintour vezércikkével vetekedő divat- és ízlésszemle. Egy kiadós bitching, mert az is kell néha. Ismétlem, ez mind magánvélemény, aki sértődékeny  típus az most inkább nézegesse Türkmenisztán víztérképét.

Toplistásunk a cirkuszi előadások örök darabja, a hájas, tetovált nő. Ugye az individualizmus korát éljük, Londonban meg tombol a „Szeresd magad ahogy vagy” önkifejezés láz. Ugyan a népesség zömének stíluseredetisége egy szoci állami áruház kínálatából is kielégíthető lenne (önerőből kombinálhatjuk mindazt, ami a bangladesi varrodából kirepül és az Instagram felkapja), de azért legalább lehet látni az igyekezetet. A feelgood mozgalom legnagyobb visszaélői azok az eszméletlenül elhízott, nőiességet nyomokban alig tartalmazó önérzetes darabok, akik sápadt, libabőrös testükre rávarratják az első baromságot ami agyukon átfut, és ezt a hatalmas, élő húspalettát masíroztatják miniszoknyával, kivágott blúzzal és leggings-zel. Kedvelt motívum a combjuk hátsójára rátetovált kis masni, mintha harisnyakötő lenne, vagy a tarkójukon felpúposodott husikupacra róják bele gyerekeik-szüleik-kedvenc pizzafeltéteik nevét. Mikor a napsütötte, szellős városban mélázik az ember és látószögébe becaplat egy ilyen monstrum hasonszőrű emberével, na az lelki nyugalmat felkavaró trauma.

fat_tattoo.jpg

Félreértés ne essék, vannak gömbölyű emberek akik nagyon csinosan tudják viselni a kilókat s karakterükhöz szinte nem is menne más: ahol kell, takarnak-kidomborítanak, amúgy meg szellemük, intelligenciájuk, eleven szemük marad meg bennünk. Mert szakadt beléjük jóízlés. Én ugyan nem tartom jó ötletnek a túlsúly és plus size modellek ünneplését (igen, az egészségügy állja a cechet és repülőn sem kellemes melléjük kapni helyjegyet; tessék, elkövettem a bodyshaming bűnét!), de hát nem kell mindenkinek egyformának lenni.

A múltkor voltam charity walk-on, azaz jótékonysági sétán, ahol is a 134-es versenyző vékony leggingsben nyomta az utat. Az terebélyes, narancsbőrös kofferján áttetszőre kinyúlt, rálátást engedve a seggébe tangává begyűrődött piros bugyira. Gyerekek, ez egyszerűen nem esztétikus. Nem érdekel a belső szépség meg anyámtyúkja, igenis mindenki tartson egy szintet, ami alá ciki süllyedni. Pesten is látni pár fura megoldást, de azért felüdítő volt most nézni, hogy a fiatal nők nagyja ad magára, helyes, arányos alakú, és barátnőikkel csoportban járva nem emlékeztetnek egy hazafele csörtető disznókondára.

Aztán trend az a blúz, aminek vállán cseppkőformában kivágás van, mint sejtelmes kis ígéret a finom női karból. Ez csinos is, de azok az osztályok akiken az ilyen szerkó jól állna, más divatot követnek. Lehetne ez tényleg aranyos, ha viselőjük 1, nem anyajegyes-ragyás vállat villantana vagy 2, nem nyárelőn pecsenyepirosra megégett bőrárnyalat kandikálna ki vagy 3, a helyeske benyomást nem vágná haza a gazdája szájából ömlő búza.

Másik kedvencem a onesie, az ilyen overál vagy egyberuha, ezt is a prosztók (már bocs) hordják előszeretettel, nagyközértekben láthatunk ilyen egzotikus vadakat, amint plüsspizsire hajazó onesie-ban és flip flopban vagy UGG típusú csizmában csoszognak, o’csó ribancosan riszálnak (a lábat nem emelik és aprókat löknek oldalra a popsijukkal) és persze üvöltve kommunikálnak. Erre előszeretettel húznak terepzöld, bő kabátot műprém szegéllyel a kapucnin. Igazi chavs. Ha van tabu nálam, az a házi joggingban-pizsiben leugrás a sarki boltba ,,egy percre, cigiért” – közösség elleni izgatás, amiért egy 1998-as Quelle katalógussal csapkodnám őket, amíg meg nem jön az eszük.

partying-chavs-s0xrjb.jpg

Továbbá nem értek egyet azzal sem, mikor a szép irodás kiskosztümhöz koszos tornadorkót húznak föl, csak mert így kényelmes tömegközlekedni. Értem én, de lányok, ez akkor is igénytelen. Vannak nagyon komfortos, kicsit nagyistílusra hajazó de csinos lábbelik, amikkel ki lehet húzni a munkahelyi csodatopánkáig. Sportcipőt sportoláshoz. A baj részemről az, hogy ebben a nagy praktikus világban olyan kikúrt slampos lett mindkét nem, hogy kicsípi a szemem az üregéből a finomság hiánya. A fűző és tűsarok elleni harcnak nem így kéne végződnie. S megint csak kapnak a közép-, kelet-európai hölgyek egy jópontot, mert ahogy elnéztem, csinosan vonulnak munkába (a lengyel nők kifejezetten nagyon látványosak, sminkben, öltözetben egyaránt, az oroszok már szerintem átestek a ló alatt és a hegyet is 10 centis sarokkal másszák).

Mi van még? Most bejött a (szakadt) farmer alatt hordott neccharisnya, tehát a pucér hasukon egy halászháló virít a gatya fölött, majd némi bőr és csak aztán a mellet takaró akármi. Ez is olyan darab, amit nem Kate Middleton vagy egyetemi tanárok hoztak divatba. Rock-chick style vagy mi. Sosem értettem, miért fizetnek az emberek egy vagyont csak hogy úgy nézzenek ki, mint egy mosdatlan csöves.

fishnet_stockings.jpg

Mindenhol bokacsizma dömping van, az a mélyen boka alá vágott típus. Én momentán rühellem a bokacsizmát, béna és cúgos, meg aztán mert általában tapigatyával hordják a népek, és hacsak nincs igazán jó lába az ember lányának, akkor nekem menthetetlenül Miss Piggy jut eszembe róla.

Jeles alkalmakkor szeretik a cuki kalapkákat, tollakkal, minifátyollal, a fejtetőre tűzve. Igazából aranyosak, hogy így próbálkoznak, de az átlagpolgárnál az összhatás elég csálé.

hats.jpg

Hajviselet tekintetében meg mániájuk a fejük búbjára fölcsavart kócos kontyféleség, mint egy másnapos Kalán néni, úgy festenek. Én ebből is a fineszt hiányolom, fésülködni nem muszáj hozzá, a hajtűzést meg elintézik pár hullámcsatt odaspékelésével. Ez a ,,lezserül szexi” irányzat megint olyan, hogy magazinokban még mutat valahogy, ám ha Tracey meg Bobby áll neki, az már kriminális.

messy_bun.jpg

A sminket egyesek szobafestő – mázoló módra intézik el, jó vastagon lealapozózzák a bőrüket és aztán rajzolnak maguknak egy erősen karakteres arcot. Mindezt néha a metrón, megint csak praktikusság miatt, részemről ez a vágyölés és bunkóság non plus ultrája, méltatlan egy igényes nőhöz. Itten nem szokás a kozmetikusnál nyomatni, nem tűri a lakosság a kellemetlenséget, így gyakran erősen ragyás arcra vakolnak rá, leblokkolva a természetes bőrlégzést.

Egyszóval a divat egyik fővárosában én úgy találom, hogy a fehérnép, osztálytól függetlenül, el van veszve ízlés és higiénia tekintetében a mindennapokban. Igyekeznek, de rászolgálnak az angol bénaság rossz hírnevére s szerintem ebben bűnös a ,,Nincs szabály, légy magad”, önértékelést nem bátorító hullám. Azért is hiszem, mert ha formalitásokról van szó, azaz hivatalos ceremóniákra kell készülni vagy uniformist rántani, az angol szabászat nagyon is kompetens, és gyönyörű darabokat produkál. Máig vannak üzletek, amik elegáns, jól szabott ruhákat kínálnak, ilyen a Hobbs vagy az L.K. Bennett – három számjegyű az árcédula, de a tradicionális angol divat sikeres követői. Tudtak az ánglusok valaha öltözni és régi képeken nagyon bájosnak tűntek, épp csak regulázásra és fekete-fehér szabályokra van szükségük, amit jámboran követhetnek. A LondonBudapestMetro természetes szívesen vállalja a divatpásztor szerepet, szerény anyagi javadalmazás ellenében örömmel fikázza vagy hagyja jóvá a hozzá forduló hölgyek toalettjét. Álommeló.

Kergemarha Morzsák – angol ötperces, haladóknak

Egész biztos sok izgalmasat tanulhatunk Anglisztika szakon: mondatelemzés, Beowulf, Henrikek, de aki kíváncsi az angol nyelvhasználat legfrissebb újdonságaira, az bátran tartson velünk egy percre. Az alábbiakban összeszedtünk pár kifejezést, ami mintha fétise lenne a helyi médiának, újságírásnak s hivatalosan elfogadott köznyelvnek. Egyszerűen kiböki a szemünk olvasás közben. Csak Önöknek, frissiben, kihelyezett tudósítójuktól! 

Fun

Angliában manapság mindennek fun-nak, vidámnak, jó bulinak kell lennie, hogy létjogosultágot kapjon. Legyen szó hátroppantó tavaszi nagytakarításról, múzeumlátogatásról, a gyerek esti fogmosás mizériájáról vagy dögunalmas adománygyűjtő sütiárusításról (vasárnap, egy lepukkant parkolóban megrendezve, szemerkélő esőben), a marketingesek s cikkírók előveszik ezt a gejl hurráoptimista szót és biztatnak minket, hogy még a legbüdösebb latrina kikanalazása is lehet fun. Tessék beleolvasni a női magazinok rovataiba: 5 ways to make spring cleaning fun. Vagy: Fun activities for the little ones on a rainy day. Amennyire emlékszem, gyerekként esős napokon jól elfoglaltuk magunk anélkül, hogy a fun feelinggel felspanoltság lett volna a fejlődéshez nélkülözhetetlen lelkiállapot.

Roppant debilnek érzem, hogy eme brutál jó humorral, szókinccsel megáldott s flegmaságáról híres országban az élethez való hozzáállásunk a hülye vihorászással szarságokon örömködés kell hogy legyen.  Hogy ,,kiélvezzük az élet apró pillanatait”? What the fun… Hál’égnek a köznyelv még nem vette át (csak a kisgyermekes anyukák visítanak állandóan fejhangon, hogy woohoo, it was fuuun, wasn’t it?), a lakosság talál sok más jó szót hogy elpanaszolja, mennyire nyomorult volt a hétvégéje. Ezért csípem őket.

 

Special

Olyan nincs, hogy valami csak simán klassz, finom, meghitt, izgalmas, vagy akár csak kicsit is érdekesebb, mint zoknit stoppolni kibolyhosodott otthonkánkban szombat délelőtt. Ma minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy ha fun nem is, de legalább special, különleges legyen - a reggeli összedobását apák napján vagy csak új madáretető beszerzését az OBI-ból. Let’s make it special!

Mégis mi a lóf’sz az a special?!? Azt hiszem, ezt a szót a lagymatag elit hozta divatba, hogy ezzel elfinomkodjanak számos, sokkal kifejezőbb de nekik kínosan hangzó kifejezést.

Különösen zavarbaejtő és idegesítő, mikor embereket méltatnak úton-útszélen special-nek, s erről nekem mindig a Robin Williams-féle, részeg csajfelszedős duma jut eszembe: ,,Were your parents retarded? 'Cause you sure are special!"

Ha a bandaháborúban megkéselt Jamalról olvassuk a rokonság siralmát a napilapban, biztos megtudjuk, hogy a kiváló ifjú (igen, az aki füves cigivel a szájában mutat ördögvillát a facebook profilján) egy roppant tehetséges, special boy volt. Egy kérdés: ha egyre azt sulykolják belénk, hogy különlegesek vagyunk, akkor honnan tudjuk, hogy miben lehetünk valóban jók?

Aztán nem értem, miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat, minden ködösítés és felesleges műtapintat nélkül. Szigetünkön special needs people-nak hívják a fogyatékkal élőket. Ez derék, de nekem ez túl tág fogalom. Az én fejemben ez jelentheti a bice-bóca, félláb nélkül születetteket, a vakokat, és a legdurvább testi-szellemi visszamaradottsággal, nyolcadmagukkal összenőve, nyáladzva vegetálókat. Mi a bánat az a special needs?! És miért nem lehet sántának, vaknak hívni eme embereket? A legtöbbjük elvan, relatíve normális életet él (gyakran boldogabbat mint mi ,,egészségesek”), nem hiszem, hogy magatehetetlen áldozatként lennének rászorulva erre a szemellenzős, putyujgató virágnyelvre.

 

Hero

Na, a másik kedvencem. Hősök. Tulajdonképpen a special a négyzetre emelve. A teóriám az eredetére a következő: napjainkban nem mondjuk a gyerekeknek, hogy ,,jön a védőoltás szuri, legyél bátor katona”, mert először is békeidő van, a katona egy mai kölyöknek valami egzotikum lehet, másrészt a katonáskodás a városi értelmiség lelkének militáns primitívség, az biztos csak valami vidéki Ukip-es akar lenni. A kulturális relativizmus jegyében arra sem nevelhetjük csemeténk, hogy legyen gerinces Ember, Mensch, mert annak moralizáló szaga van, az pediglen tabu. Így hát mi lehet a példakép pótlék? Marvel Comics! Fiktív szuperhősők, a Batman meg a Vasember, akikre fel lehet nézni – ha elég közelről bámuljuk a nagyképernyőt.

Valamiért az angol sajtó és szülői lélek szeret minden gyereket kis hősnek titulálni – jótékonysági szervezetek a rákos kis betegeket hirdetik Supermannek beöltöztetve, de anyu szerint little hero az a gyerek is, aki egy tavaszi náthát 20 percenkénti hisztirohamok nélkül át tud vészelni, vagy fölsegíti a remegő nyugdíjast a buszra. Vagy a Hős ember, aki kimentett egy fuldokló spánielt a park tavából. Hősök a mentősök, akik ellátják az épp aktuális terrormerénylet áldozatait, s hős az a nő, aki fölemelte szavát a munkahelyi szexizmus ellen (előírták a magassarkút).

Tulajdonképpen annyira alacsonyra tették az átlagember teljesítmény küszöbét, hogy onnan aztán k’rvára nem nehéz kiemelkedőt alkotni, részemről hős vagyok, amiért időben betolom a koffert munkába és fejből tudom a riasztó kódját. Azt hiszem, nagyon hiányzik az embereknek valaki akit tisztelhetnek-csodálhatnak, s ha már egyszer nem a Churchillek korát éljük, a jóskapista apró küzdelmeit tekintjük a sztálingrádi csata hőstettének.

 

Stress

A ,,szar az élet, ma is fel kell kelni” életérzés leggyakrabban használt varázsszava. Pszichiátriai osztályokon találkozhatunk stresszet átélt emberekkel: aki szeme láttára lőtték szét háborúban a családját, csoportos nemi erőszak túlélője, vagy akit napi 22 órát dolgoztattak illegálisan, bikacsökkel verve. Na, úgy képzelem, ezek stresszhelyzetek. Ám aki csatlakozik hozzánk Londonba, az nyugodtan integrálja szókincsébe ezt a kifejezést, máskülönben páriaként kirekesztik a társadalomból. Mifelénk stresszes a teljes munkaidő rendszeres ledolgozása, s stresszes a munkánkat érő kritika is (miszerint mit rontottunk el immár huszadjára is, határidőből kicsúszva). Stresszes a házimunka, az ingázás, a randevúzás, a karácsonyi tökfölösleges ajándékdömping beszerzése, a kanapéhoz passzoló díszpárna felkutatása, a fogorvosi vizit, s stresszes bármi, amire egyhuzamban 3 percig koncentrálni kell. Komolyan, mindenre ezt mondják: It’s stressing me out! Annyira a lusta, finnyás, elpuhult népek kifogása lett mindenre, hogy én már akkor is szégyelném kimondani, ha valóban úgy érzem, kicsit összegyűltek a fejem fölött a szarfelhők és kezdek elázni. Inkább elhülyéskedném, mintsem kicsússzon fogaim rácsos kapuján: sok a stressz. Mindenesetre szóban-médiában minden szófajra kiterjedő a használata, így tanuljuk meg bölcsen értelmezni a mögöttes tartalmat, mielőtt bedőlünk a trükknek.  

Szolgáljon (le)épülésükre!

Brainstorming nyárutóra

Ajjajaj, de hosszú ez az uborkaszezon Angliában! Biztos azért, hogy jól meg tudják vele rakni a szendvicsüket. Aki még nem próbálta a híres cucumber sandwich-et, annak tudom ajánlani...hogy maradjon csak a kóbászosnál. Amúgy nem olyan rossz, épp mintha náthásan enne az ember, ízt azt nem érzünk és a közérzetünk se túl jó utána.

Így hát a nagy nyári unalom és szabadságolások közepette két dolog jutott eszembe kis agytréning gyanánt, egyik sem megeröltető. Várom a világba szétkóricált honfitársak építő jellegű meglátásait:

 

  • Például belegondoltak már abba, hogy melyik nép hogy betűz szóban? Igen, tényleg ennyire alápilledt az agyam. Nem mondom, hogy számomra az integráció csúcsa, ha odafigyelünk arra, hogy betűznek új hazánkban, de egyrészt egy szép gesztus kimutatni, hogy ennyire odafigyelünk az írott-íratlan hagyományok fineszeire. Másrészt pedig igenis könnyebb az élet, ha sikerül adatainkat pontosan lediktálni a hivatalban vagy telefonon a körzeti orvosnál.

Mert kérem lehet úgy lenni vele, hogy ,,majd mondok valami nagyon alap a-val kezdődőt" és valóban, el lehet boldogulni így is. Súgjak valamit amit évek telefon fölkapkodása alatt tapasztaltam? A paszulyos pacskerem tele van a kreatív emberekkel. Leginkább mert mire leesik, hogy a kis akcentusával mit mondott A mint Aladárnak, befonom a szakállam. A ,,k for ket (cat)"-ről nem is beszélve, ilyen huncut ez az angol kiejtés, nemdenem?

Tehát hasznos lehet bemagolni a NATO fonetikus ABC-jét, Angliában ezt alkalmazzák, nem a Té mint tápiókát. Áj for India. Van benne pár furcsa megoldás de eddig működött, biztos nálunk okosabbak találták ilyenre ki. 

Spanyolországban pediglen (ezt még telemarketinges mizériám alatt gyakorolhattam) városaik nevét adják a kezdőbetűkhöz - eme de Madrid, stb. Mint mondottam, még az őslakosok is variálnak, semmi nincs kőbe írva, de könnyebb lesz nekünk is és a hallgatónak is, ha nem ezzel alkotunk maradandót.

  • A másik ami izgatja a fantáziám, hogy hol miként számolnak, sorolnak föl az ujjukon a nagyvilágban. Mi ugye általában balkéz hüvelykujjal kezdünk, onnan megy át jobbhüvelykre. Amennyire tudom, a spanyolok jobb kéz hüvelyk helyett a kisujjukon folytatják (az a 6), míg egy orosz egyszer azt mesélte, hogy ők a hüvelykujjat nem is tekintik ujjnak, tehát lényegében nyolcig megy csak az első kör. Az anglusokkal meg vagyok lőve, a kollégák váltig állítják, hogy ők az ujjperceket is beleszámolják, így mennek balról jobbra, kétszámjegyűre tolva a lehetőségeket.

Bár feltétlen híve vagyok a távolba szegezett szemmel való fejben számolásnak, a gyakorlatban beza hasznát veszem ropi ujjacskáimnak, ha komolyra fordul a matek. Annál cukibb meg kevés volt, mikor egyszer egy síró gyerek páciensünk próbálta az orvos kérdésére szipogva elmutogatni, hogy ő 7 és fél éves. Tessék-tessék nekem elárulni, melyik náció hogy oldja meg a vizuális kettőmegkettőt.

Próbáltam egy harmadik ökörséget is kitalálni, az a szép kerek szám, de nincs ihlet. Ha valaki tud vicces elnevezést az anyósülésre más nyelven, az kérem ossza meg velünk.

Kívánok mindenkinek jó punnyadást!

Útikalauz albérlet keresőknek

Mivel töltse az ember a borús, kisvárosi vasárnap délutánokat, ha nem pilledt elmélkedéssel? Már ha épp nem kénytelen dolgozni. Én a mai tunya vasárnapot, amíg hűl a rumos kakaóm, egy piciny beszámolóval dobom fel, hátha valakinek ez hasznos újdonság vagy éppen sziesztázás alatti szórakozás.

Szóval következzék egy kis kálvária-tanmese albérlet keresésből London azon részén, ami már nem is annyira London, hanem egy csendes, észak-nyugai elő-előkerülete, kis hátsókertes egyenházakkal, kevés üzlettel, krikettklubokkal - Middlesex.

Volt munkahelyváltás és gondoltam na, kikerülünk a büdös nagyvárosból, itt jó a levegő, családiasabb a környezet, kevesebb Kanye West bömböl az elhaladó autókból. Kellemes csendes, ha meg épp kultúrára vagy nyüzsire kíván rá az ember, bemetrózik egy órácska alatt.  Mindez igaz is, de aki ide fölköltözik, számoljon a következővel:

Ha telik stúdió lakásra, remek, nincs sok de nem lehetetlen, azonban ha csupán egy igényes, kicsit drágább, saját fürdővel rendelkező szobát szeretnénk, az már nehezebb. A demográfiai összetétel nem feltétlenül nekünk kedvez, mert itt hatalmas arányban indiaiak laknak, akik elég nyugis, dolgos népek, de velük élni kösz, inkább nem. Voltam egy családnál érdeklődni, ahol az egész ház bűzlött a curryszagtól, de nem attól a frisstől ami főzés után még elszállingózik pár órát a légtérben, hanem a falba, ruhába beivódott, bőrből kiizzadt poshadt, fojtogató ájertől. A stílusuk sem európai, szóval nem tartottam jó ötletnek náluk élni.

Továbbá ez bezony családosok helye, nem jellemző, hogy idegen fiatalok élnek együtt, mint a nagyvárosban. A mentalitás nem csatlakozott a 21-ik századhoz, be van lassulva itt mindenki. Mivel sürgősen kellett egy hely, 3 hónapra kivettem egy nagy szobát egy görög családnál. Papa-mama mérnök, két gyerek, két kutya. Aranyosak voltak, de azon kívül, hogy valami kikúrt ízléstelenül volt berendezve a ház (ezt máshol is láttam, beszereznek ilyen XIV Lajos utánzat, giccses barokk bútorokat és batár csillárokat, aztán büszkén mutogatják lakberendező vénájuk), elmondhatatlanul retkes volt az egész kóceráj. Angliában a mániája a népeknek a padlószőnyeg, amit aztán nem tisztogatnak túl lelkesen. A helléneknél padlóban, tapétában centis a fekete kosz, a kölkök játékai, sportszarjai szanaszét mindenhol, a kutyák elkapatva bent tappancsoltak a konyhabútoron és lopkodták a kajám, a reggel kifacsart narancshéj darabok még este is a mosogatóban rohadtak a kávézacc mellett, valamiért nem voltak képesek a 20 centivel lejjebb lévő kukába csúlni az egészet. Aki családnál lakik az számoljon azzal, hogy a pereputty biológiai dinamikája nem összeegyeztethető egy dolgozó egyedülállóéval – este 11-kor még üvöltöznek és dobognak a lépcsőn, hajnali 6-kor meg már ébredeznek a felnőttek, matatnak, kieresztik az ebeket akik jóreggelt ugatnak a mókusokra. Továbbá a nagy liberalizmusban és gyermekvédelemben úgy tűnik, blokkolni kell az internetet: bizonyos oldalakat nem tudtam megnyitni, mert child protection volt rajta. Még az olyan ártalmatlan oldalakat sem, mint a bridzs alapszabályai, mert az biztos szerencsejáték. Ennek ellenére az egyik gyereknek sikerült 1500 fontot eljátszania a papa hitelkártya adataival – nem hinném, hogy elcsattant egy nyakleves emiatt, a modern szülők inkább megbeszélik az ilyet a duci, durcás csemetéjükkel. Végezetül barátnő/barát felhozatala sem ,,illendő” a gyerekek miatt, így aki minimális szociális vagy magánéletre vágyik, kerülje a családokat.

Nem egy reggel arra mentem le a konyhába, hogy a bezárt doberman teliszarta-pisilte a helyiséget. Kaparta szegény pára az ajtót kínjában, de azt bezzeg nem hallották meg az alvó háziak. Aztán igyekeztem lefogni a húgyosmancsú kutyust, mert az ugrált boldogan a kiskosztümömre, ahogy azt anyukánál megszokta.

hector.jpg

Hector alkotott. Igen, az vizelet...

 

Végezetül aki nálam jobban ismeri a görög habitust az árulja má’ el, minden nőjük egy militáns, agresszív, kellemetlen sárkány? Mert a mama mintha gyári beállítása miatt nem tudott volna finoman, normálisan szólni a családtagokhoz. A hétvégi punnyadásból egyre az rántott ki, hogy az asszony görögül kint pöröl, ugat, észt oszt, pedig lehet, hogy csak a pontos idő után érdeklődött, de ez volt a hangneme. Fülsértő és kínos, nem akartam lemenni egy pohár vízért sem, mert állandóan állt a bál.

Nu mindegy, elköszöntem tőlük és továbbálltam. Nem bővelkedik a környék szobákban, a hirdetések nem egyje nagybetűkkel kommandíroz, hogy itt ezt nem szabad meg azt tilos (pl. tilos az alkohol vagy vegetáriánusok a háziak. Én sem eszem húst, de az ilyen korlátozásokkal elvből nem értek egyet, aki egy felnőtt embernek kiadja a lakását mert kell a suska, az igenis tisztelje a másik önállósságát). Rátaláltam egy frissen felújíitott, világos helyre. Fekete nő a tulaj, de nem fog itt lakni, mondja, kiköltözik nemsokára. Hát mondom, kezet rá. Már nagyban nézegette az útlevelem és bankszámla kivonatom, mikor közölte, hogy amúgy árulja a házat, de kikötése lesz, hogy a vevő átvegye a lakókat... O-hó, ez azért már más. Egy hete sem laktam itt, mikor már világos volt, hogy a spiné nem hogy nem költözik ki, de egy kib***tt elmebeteg, nagyjátékos idióta. Miért volt olyan tiszta a ház? Mert mentális a luvnya. Minden egyes napra volt valami regula és kiosztás, hogy mit tettem rossz helyre, mit nem szabad, azt ne, amazt máshova. Ízelítőnek:

  • A konyha hatalmas. De! Ne hagyjunk semmit elöl, mert egy elkezdi, a másik bérlő folytatja és így kupleráj lesz (összvissz hárman vagyunk). Momentán egy tekercs konyhai papírtörlőről volt szó, amit közös használatra hagytam kint.
  • A mosogatót ki kell törölni használat után, nehogy vízcseppes-vízköves maradjon. A hűtőben minden étel csak befóliázva lehet a kiutalt polcunkon (szag és keresztfertőzés mániás), most épp a bögrében álló petrezselymem miatt károgott be az ajtómon át.
  • A száradó edényeket is azonnal elrakni, hogy másnak legyen helye! Hogy én este 10-kor nem fogok kirohangálni a száradás mértékét lecsekkolni, az kurvabiztos.
  • Elborzadva látta, hogy a mosógépet én hetente kétszer, igen, kétszer használom! Azt nem lehet, eddig mindenki csak egyszer mosott, az így neki drága lenne mert okosmérője van... Mondom, ez nem egészséges, én egyet az ágyneműnek-törülközőnek, egyet a ruháknak szoktam, most cipeljem közmosodába a holmim?
  • Felmosni sem szabad. Sem hetente, sem havonta. Csak félévente. Mert ez nem laminált fapadló, ha víz éri, károsodik, márpedig ő jó állapotban akarja eladni a házat. Nem is próbálkozom elmagyarázni neki, hogy 1, ez így nem higiénikus 2, nem a kádvizet eresztem a padlóra, ennyi nedvesség nem árt neki.
  • Azt az apró részletet is kifelejtette az elején, hogy a kertbe rendszeresen narkós fiatalok ugrálnak be és az egész környéken már betörtek mindenkihez. Ezért nappalra nem hagyhatom nyitva a kis bukóablakot sem (jönnek az ír cigányok és betuszakolják a gyereket), és először akkor mondott fel nekem 3 hét itt tartózkodás után, mikor csak becsuktam a kisablakot, de a kilincset nem fordítottam rá, kintről azt látni lehetett.

 

És így megy minden nap, rendre van valami szabályzat amivel terrorizálja a lakóit. Asszem kiköltözésem másnapján én meg elsétálok az önkormányzathoz és szólok nekik, hogy a nőnek nem szabadna lakókat tartani, mert mentálisan sérült. Így egyéni rekordot döntöttem és 3 hét után nézhetek újabb szállást, 4 hónapon belül már a harmadikat, és nem azért a két fillérért, de kezdek kifogyni etnikumokból és lehetőségekből: nekem nem kell se néger, se indiai, se muszlim. Fehér ember az alap. Igenis bazmeg, általánosítok, a fentiek egyike sem európai módra civilizált nép, totál összeegyeztethetetlen a normákról való elképzelésünk. Család sem kell, 45-50 órát dolgozom egy héten, nem a vircsaftra akarok hazamenni, ahol aztán úgy kezelnek, mint egy fogyatékos csicskát és még nekem illik jó pofát vágni a nem kevés pénzemért, mert ,,gyerekek vannak”.

Még jó hogy, hogy a héten szép új munkahelyemen is fölmondtam nem egész 4 hónap után, indiai a tulaj, aranyos hölgy de a stílusa és üzleti érzéke kettesalá – így hát Middlesex, toszdd meg a friss levegődet, húzok vissza London kellős közepibe. Szevasztok!

Highgate Cemetery túra – Ássunk kicsit mélyebbre

Következzék ma a régóta beígért és biztos olvasók milliói által remegve várt második része a Highgate Cemetery-ben tett túránknak. Itt ismételném magam: a Highgate temető megér egy (két, sok) látogatást, mert gyönyörű, érdekes, jó a levegő és kiváló beszédtéma, ha ebédszünetben egy kellemetlen kollégát ki akarunk akasztani valamivel.

Nos tehát e temető a viktoriánus korban alapíttatott. Van aki elolvad ettől a korszaktól, én írtózom tőle – nekem a szemforgatás, kizsákmányolás, nyomor, közegészségügyi fertő egyik szinonímája a viktoriánus Anglia, nőnek lenni meg kifejezetten szívás volt. Akkortájt mikor gyászra került sor, egyedien elegyítették a divatot, társadalmi elvárásokat és kulturális hagyományokat. Mint említém, jó üzlet volt a halál hisz gyakran lecsapott s a külcsínt fenntartani nem filléres buli volt. Szigorúan meg volt szabva – női divatmagazinok nem kevés teret szenteltek a témának – hogy kinek a halálakor mit viselhettek, meddig, mint zajlik a temetés s mint illő viselkedni. A mércét valószínűleg maga Viktória királynő tette fel aki férje, Albert pazar temetése után életfogytig gyászba s hájhegyeibe borult.

princess-mourning.jpg

A tehetősek falták az etikettet, míg a rossz higiéniés s táplálkozási körülmények miatt könnyebben tizedelt szegényeknek sokszor maradt a gyakran egyesületek által adományozott Koldus-temetés.

Egy családtag elhunytakor otthonaikban letakarták a tükröket, behúzták a sötétítőt s megállították az órákat a halál beálltakor. A fényképeket lefordították nehogy a halott szelleme elragadja a még élőket. Fekete koszorút helyeztek a bejárati ajtóra, minek kilincsét is szalaggal vonták be – feketével, ha idős volt az elhunyt, fehérrel, ha ifjú vagy még hajadon/nőtlen.

Rossz szerencsét jelentett a házban tartani a gyászkosztümöt, ezért rendre újat kellett vásárolni, ahányszor egy rokon, barát elhalálozott. A női gyászruha általában valami matt, krepp anyag volt, se nem kombinálható más textillel, se nem kényelmes: jó viszketős, kényelmetlen cucc, hogy ezzel is kifejezze keresztényi fájdalmát a szebbik nem. Feketét egy évig kellett viselni, nyilvánosan mutatkozni pedig csak társasággal illett, s az esztendő lejártával már vihettek némi színt is az öltözetbe. Ez a nők sorsa volt, a megözvegyült férfiaké pedig a következő: két hétig fekete gyász karszalag fölcsatolása. Oszt’ jó napot. Ha újranősültek, az új asszonynak kellett átvállalni a látványos búsulást.

Egy másik szívmelengető epizód a viktoriánius női mindennapok fejezetéből a burjánzó nemibetegségek és prostitúció. A lakosság zöme egyszerűen szifilisz meg minden nyavalyát hordozóként élt s halt. Kiterjedt szexrabszolgaság, képmutató jogi szemethunyás, virágzó kupik korszaka volt ez, decens urak jártak piroslámpázni és adták tovább a Mary csókját otthon a nejüknek. 1856-ban a legális korhatár 12, azaz tizenkét év volt, ezt 1885-re sikerült tizenhatra feltornászni. Leginkább szegény vidéki lányokat paliztak be, a pályaudvarokon ajánlottak nekik cseléd-, kézilány állást, onnan pedig sutty a bordélyházba. Néhány ilyen ,,bukott” hajadon javítóintézetekben lelt menedékre, többek közt a Highgate mellett üzemelő Park House-ban. A temetőben jelöletlen sírokban nyugszanak e fiatalok, ki betegség, ki maga keze által hagyta itt az árnyékvilágot.

E csodás sírkert a 19-ik századi London megannyi hírességét, vállalkozóját, tudósát, neves polgárát ,,rejti”. A leggrandiózusabb temetés talán Thomas Sayersnek járt, állítólag több mint tízezer ember kísérte végső útjára. A század közepére az ország Papp Lászlójaként tartották számon annak ellenére, hogy a kesztyű nélküli (bare-knuckle) box illegálisnak számított. Volt hogy ellenfele a ring kötelével próbálta megfojtani, de Sayers általában győztesen került ki a buliból – egyik taktikája az volt, hogy cipő nélkül lépett a küzdelem színhelyére, s így lábára nem tudott annyi sár tapadni ami lelassította volna. Sírján nápolyi masztiff kutyusa, Lion fekszik hűségesen.

Az egyik Szamos desszert terméken található egy szépséges vörös hajú hölgy. A piktor Dante Gabriel Rossetti, múzsája s szeretője Elizabeth Siddal egy elzárt ösvény végében nyugszik; a három túrából amin részt vettem csak az egyiken vittek oda minket. A szájbeszéd szerint mikor a nő ópium túladagolásban meghalt Rossetti, akkor már férje, egy kiadatlan verseskötetét rejtette el halott szerelmese rezes hajzuhatagába elhantolás előtt. Hét év múlva művészünk, alkoholizmusa zenitjén, úgy találta, hogy mégiscsak jó lenne megjelentetni azokat a verseket, így engedélyt szerezvén egy szép holdas éjszakán kiásatta a koporsót és kiturkászták a maradványok közül a könyvecskét. Állítólag Elizabeth szépségének nem sokat ártott a hét év nem-élés (valszeg a sok ópium konzerválta), s vörös sörénye is tovább nőtt holtában. Erre gondoljon mindenki, mikor beleharap egy kocka csokis marcipánba.

rossetti.jpg

Elizabeth Siddal

Egy termetes oroszlán szunyál George Wombwell sírtömbjén, ő Néró, gazdája pediglen Sir Richard Brensont kanyarban hagyó üzleti érzékkel alapította meg a vándorló vadállat cirkuszt. Az eredetileg suszter Wombwell egyszer a matrózoktól szert tett két óriáskígyóra s hamar rájött, hogy az emberek szívesen fizetnek, hogy láthassák őket. Így kibővítette egzotikus állatkaravánját, járta az országot s halmozott föl mesés vagyont.

Nem sok mauzóleum található e sírkertben. Talán a legszebb a Beer mauzóleum, mai pénzre átszámolva kb. 3 millió fontért építtetett. Julius Beer tőzsde- és sajtómágnás (de nem sör) ötéves kislánya, Ada halála után emeltette a Halicarnassus mására. A skarlátban elhunyt gyermek márványszobrát egy angyal készül a mennyekbe emelni, de ezt csak kívülről kukucskálva láthatjuk – belépni tilos.

Elsétálunk egy Prokofiev leszármazott sírhelye mellett, a libanoni cédrus egyik katakombája előtt pedig rendre megáll a túravezetés: Radclyffe Hall költő- és írónő nyughelye ez. A The Well of Loneliness című novellája olvasottak szerint felejthető, a hölgy korában azonban betiltották mivel kendőzetlenül ábrázolja a leszbikus szerelmet. A sztorikból az jött le, hogy a nő ugyan kivételes művész nem volt, de annál komiszabb természettel rendelkezett, így talán csak az LGBT harc egy oszlopos tagja iránti tiszteletből tanulunk róla. Döntsön mindenki maga, ha olvasott tőle valamit.    

Megtekintjük Alekszander Litvinyenko, a plutóniumos tea áldozatának egyszerű sírját is. Egy félbevágott oszlop síremléke, mely az ideje előtt kettétört életet szimbolizálja. Túravezetőnk csupán annyit hallott, hogy a méreganyag gyenge/lassú osztódású vagy valami ilyesmi, így nem veszélyeztet minket radioaktív sugárzás (ezt egy látogató kérdezte meg, nekem eszembe nem jutott volna, hogy egy szép vasárnap az atomtól rettegjek). George Michael sírjához ellátogatni lehetetlen, majd talán 50 év múlva, ha lecsendesül a rajongók rohama.

A keleti rész ,,sztárja” természetesen Marx, s itt pihen George Eliot írónő is (született Mary Ann Evans, publikált férfi álnéven, hogy komolyan vegyék), Douglas Addams (Galaxis útikalauz stopposoknak) s Malcolm McLaren.

temeto_collage_4.jpg

Ötletes, modern sírkövek a Highgate East temetőből.

S a végére egy kis szimbolizmus, engem ez momentán jobban is izgat, mint a Ki-kicsoda hullaberkekben. Számomra ez adja a temetők ízét s szépségét, más-más népek kultúrája és művészete miatt létezik megannyi különleges sírkert – tessék megnézni egy lengyel és olasz katolikus temetőt, egy kontinens, egy vallás, oszt lám.

A kereszt gyakran három, egymásra tett alapzaton áll, mely a szentháromságot jelképezi. A 19-ik századig kevesebbet használták az anglikánok, mert római pápa szaga volt. Találunk itt kelta keresztet, körrel az ágak körül, s olyat is amin az IHS betűk (a görög Jézus betűi, majd későbbi értelmezés szerint a latin ,,Jézus, az emberek Megváltója” akronímája) egymásba fonódva domborodnak ki.

temeto_collage_3.jpg

Akad egy-egy pelikán, az önfeláldozás jelképe, mert a hihedelem szerint a madár a vérével etette fiókáit. Békésebb szárnyas a galamb, mely az Úr hírnöke. A kígyó részben bőrének vedlésével jelképezi az örökkévalóságot, másrészt úgy, ha a farkába harapva kört formáz (uroborosz). Az összefonódott kezek a holtak s élők mennyekben találkozását kívánta kifejezni. A bárányka pedig leggyakrabban gyermekek, azaz az ártatlanok sírján pihen, kereszttel magát Krisztust szimbolizálja.

 temeto_collage_1.jpg

Az égre néző, netán harsonát is felfelé fújó angyal a feltámadást s mennybemenetelt ünnepli, a földre mutató-tekintő pediglen az elhunyt elvesztését gyászolja. A Highgate angyalai kifejezetten szépre sikerültek, állnak, fekszenek, finoman megmunkált alakok.

temeto_collage_2.jpg

A növényvilágból találunk borostyánt (örökkévalóság és hűség), liliomot (tisztaság, ártatlanság), pálmalevelet s koszorút (a halál fölött aratott élet) és pipacsot (örök álom). Pipacsból egész mező van amúgy a Kozma utcai zsidó temetőben, gyönyörű, békés látvány.

Végül pediglen gyakoriak a lepellel félig letakart urnák, a lélek jelképei. A kitakart edényből könnyebben távozhat a lélek, a lepel maga pedig az a bizonyos átmenet élet s halál között. Az Egyiptomi Sétány kapuin láthatunk fejjel lefelé fordított fáklyákat – ez a kioltott élet jele,  de alján a láng, mint lelkünk, ki nem huny soha.

E fentiek közül szinte mind megtalálható a magyar nekropoliszokban is, aki legközelebb Halottak napján arra jár, gyűjtse össze mindet! Nem szó szerint, persze.

Kergemarha Morzsák – Rövidhírek Londonból

Ha lenne sok-sok fölös angol fontom, nagyüzemi pólónyomtatásba kezdenék: Keep calm and carry on. Pirosat, 100% cotton. Ezeket nem londoni polgártársaim között osztogatnám szét, bár biztos jól esne nekik, rájuk járt a rúd az utóbbi időkben. Volt itt minden, kérem: pár terrortámadás, benézett választások, parlamentáris fogcsikorgatás, meg egy akkora toronyháztűz, hogy a szívesbocsok a felhőkről sütögették a szalonnát felette. Tucatnyi hamvasztott halott, akikből szaporán politikai karriert építgetnek a helyszínelő buksisimogatók. Nem, a pólókat magamnak gyártanám, minden nap egy frisset húznék föl, a használtakat pedig esténként csirkebontóval aprítanám miszlikbe, idegborogatás gyanánt. Jobb, mint a hatos sör vagy a sikolyterápia. Ok mindig akad. Következzék néhány szemöldökfelrántó, mosolyszakajtó hírszeletke tikkadt, nyári Albionunkból:

 

  • Mikor ideköltöztem még komolyan hittem a hírhedt angol hidegvérben és józanságban, vagyis hogy faszagyerek módjára rezzenéstelen arccal dohányoznak még Armageddon hajnalán is. Az országimázs a mai napig ezen lovagol, az igazságot azonban elárulja a The Times minapi cikkének kezdő sora:

’’The Queen has praised Britain’s strength during adversity in the wake of the Grenfell Tower fire as she celebrated her birthday by watching the Trooping the Colour parade in sweltering heat that caused five soldiers to faint.”

Dióhéjban: a Királynő Anglia nehézségek során mutatott erejét dícsérte… a dícséret közben meg öt őr ájult el a hőségben. Nem is a tény maga amin sírok-nevetek, valóban beletapostunk a 28 fokba, az itt sok, hanem hogy már a konzervatív újságuk is ennyire hülye, hogy egy bekezdésben nem látja az ellentmondást és iróniát. Vagy csak ez az angol humor? A szerencsétlen őrök védelmére legyen szólva tényleg kriminális lehet azt a szőrkucsmát viselni +10 fok felett, ráadásul rossz nyelvek szerint náluk az ájulásnak is megvan a módja: ha érzik, hogy kimegy a biztosíték, feszesen-egyenesen, orcával előre kell a porba dőlni, nem ám úgy lányosan, összecsukló térddel elalélni. Egy törött orr és pár hiányzó fog a minimum a Monarchia méltóságáért.

 

  • Aztán ha kedvenc briteim kicsapják-elkergetik a kontinens munkavállalóit a csodabrexitükkel, sok sikert kívánok nekik. Egy történet az attitűdről: spanyol barátunk grafikai tervező. Szabadúszó, dolgozik bárkinek, most épp a Telegraph-nak, ami igencsak EU ellenes sajtó. Nos vannak egész részlegek, többek között a creative department is, ahol csak külföldiek, olaszok, spanyolok, mindenmás dolgoznak, hogy-hogy nem, biztos orvul ki lettek túrva a szegény helyiek. A manager ellenben angol, aki ’aszik a fickó olyan emailjeire válaszolni, mintshogy ,,Sürgős, utasítása nélkül nem tudjuk folytatni”. Egy szép nap ez a manager berángatja barátunkat olyasmit prezentálni a fejesek előtt ami nem az ő szakterülete, viszont a főnök munkája lett volna tető alá hozni. Derék hispánunk valamit elnyümmög a kivégzőosztag előtt, aztán várja a szúrós tekinteteket, ehelyett a vállát veregetik és tapsolnak, hogy ez ám az eredmény! Lövésük sem volt, miért ülnek be meetingezni. A lap nagykutyái. Arról sincs túl sok fingjuk, mit kell letenni az asztalra ,,érdemi munka” címén, de önmázolásban, mások verítékén felkapaszkodásban világelsők. Elgondolkodom, hogy ebből vajon mindig meg fognak-e tudni élni és túlélni, vagy előbb-utóbb nagyon elp*csázzák őket az innovációval, előre gondolkodással tervező nemzetek és a demográfiai változásokkal járó pakisztáni kisközértesek/indiai patikusok. Mivel jelenleg én is benne ülök a forró üstben csak remélem, hogy Anglia k’rvagyorsan lead az arcából, némi realitásérzékkel felméri, hogy már se gyarmat, se flotta, se ipar, se tudás alapú társadalom, és összeszedi magát. Az arroganciába belebuktak már sokan mások is.

 

  • Ugyanezt az arroganciát látom új munkahelyemen, ahol a jobbmódú lakosság a klientúra. Egy része képzett szakember, okés. Másik hányada a meggazdagodott indiai és angol, utóbbiak ugyanolyan pocakos, bénán öltözött negyvenes-ötvenes, tenyeres-talpas fazonok akikből Magyarországon is rohangál jópár (akik Ralph Lauren ingben tolják a lecsókolbászt, ha senki nem figyel oda). A többiek pedig az idősebb fehér, felső középosztály. Ötletem sincs, honnan szedték meg maguk, talán örököltek vagy beleszülettek egy belterjes baráti körbe és abban dagonyásznak, de némelyik olyan tompa, mint a seggem. Szó szerint mintha agyas lenne. A klinika előző tulaja is ebből a műúri rétegből származhat, s ahogy elhanyagolta a rendelőjét, abból érződik az echte pökhendiség: minden 90-es évek. Nem modernizált, nem marketingelt, betegeivel együtt még abban a hitben él, hogy így van minden jól, ők a királyok és a civilizáció egyetlen, golfklubtagsággal rendelkező letéteményesei. Középszerűség, bepunnyadtság, önteltség amerre nézünk. Egy új, indiai tulaj és – ezek szerint - egy magyar irodavezető kell most ahhoz, hogy csatlakozzunk 2017-hez.

 

Kíváncsi vagyok, merre s hogy változnak az angolok. Mert változnak, s állandóan a nemzeti identitáskrízisen sírnak. Le lehet vedleni lassan ezt a mellénykedést, a következő generációk már meritokrácia alapján élnek? Végül is globalizált lett Anglia, nyomul az internet-ifjúság és az egyre keményebb mindennapi élet lecsapja a képükről a rózsaszín szemüveget. Vagy marad minden a régiben és sikeresen elszörfözgetnek a külcsínen? Minden hülyeségük ellenére bírom őket, így drukkolok, hogy nagyobb pofáraesés nélkül vészeljük át együtt az éveket. Ezt azért a pólómra nem írom, még elbízzák maguk a trógerek.

S remélem, hogy Bözsivel nem történik idén semmi, csak ő maradjon nekünk talpon! Azt már nem bírná a nemzet cérnával, ha a Mama feldobná a koronát itt nekünk. Long live the Queen!

Őfelsége terhes tini alattvalói

Lányos szülők, vigyázó fivérek, Albion piruló szűzei, örömhírrel köszöntenek bennetek a statisztikai hivatal népességfigyelői! Közel húsz év rendületlen kampányolás, méhecske-virág rajzolás s tablettaosztogatás után Angliában csökkeni látszik a tinédzserkorú terhességek száma. Dícsértessék minden fejrázás, óvszerkupon, összezárt térd és ártalmatlan, fogszabályzós smárparti.

Egy minap közölt cikk szerint azonban meglepő okai vannak, vagyis lehetnek, az 1999-es zenit óta ritkulni látszó gólyareptetésnek. Akkor fontok millióit lapátolták a szexuális felvilágosító központokba, iskolai oktatásba, ingyen gumit és eseményutánit osztogattak, egyszóval sok mindent tettek, amire nyugati ember azt mondaná manapság, hogy igen, ez egy civilizált módja a nemiség tudatosításának. Ámde: a 2008-as krízis után elzárták ezt a szociális segély csapot, nagy hajtépések közepette, hogy most aztán visszatér a sok tinizigóta. És nem így lett! Állítólag drasztikusabban csökkent a terhességek száma a támogatások megszűnése után, mint addig, 2014-ben már ,,csak” 4160 16 év alatti leányanyát regisztráltak. Lehet, hogy mert addigra ért el valami a fiatalkori népesség agyába és kialakult némi óvatosság? Vagy könnyebb a netről informálódni, s ha már netezünk, kinek kell igazi emberek társasága? Más érvek azonban úgy szólnak, hogy egyszerűen potyakoton hiányában a fiatalság kétszer is meggondolja, hogy mennyit kufircol unott pillanatában. Ugyan csökkent a teherbeesés kockázata amíg reggel elrohanhattak a patikába piruálért, de pont ez a könnyű fogamzásgátlás emelte a számát a meghitt együttléteknek, amiből aztán nagyobb eséllyel lett ,,lyukasgumi” szerelemgyerek. Hiába, a matek a szexben sem hazudik. Megint mások Southamptonra mutogatnak, állítólag mióta nem osztogatják az önkormányzati lakásokat a tinianyuknak, azóta kevesebb kistyúk tartja egy gyerek legyártását jó ürügynek, hogy elköltözzön hazulról.

A teória érdekes, s örömmel-sörömmel koccintottam a helyi KSH eredményeire, a gyerekvállalás mégiscsak nagy dolog. De azért elgondolkodik a régimódi kelet-európai: valami azért el lehet ’aszarintva Angliában, ha Nyugat-Európához képest ilyen (más)állapotok uralkodnak. A biztató számok ellenére még mindig elképesztő sok fiatal nő kanalaz be zabibabát. Nálunk az NHS rendelő teli volt húszéves csajokkal, akik tolták be az aktuális baráttól származó kis szerelemgyümölcsöt, s a harmincas anyukák elérzékenyülve mesélték, hogy a 17 éves lányuk terhes, ,,annyira büszkék” rájuk.

youngest_mum.jpg

Azt hinnénk, hogy ez az egyszerű réteg szaporodási tendenciája, s van is benne valami, azokban a családokban, ahol van tanult apa-anya és még dolgoznak is, a lányok kevésbé kapdossák be a legyet az iskolai nagyszünetben (a fiúkat nem tudom, ők a szerencsések, nem rajtuk látszik a gólrúgás). De arra gondoltam, hogy az én gimis osztályom odahaza nagyon nem volt elit – volt néhány jobbmódú gyerek meg pár lány, aki korán a lecsóba csapott, de elképzelhetlen volt, hogy valaki ne rettegett volna egy terhességtől. Tilosnak számított, szégyennek, sőt, valszeg buta kis ribancnak tekintettük volna azt, aki továbbtanulás, férj és biztosabb háttér nélkül összepaskol egy gyereket. Mert ilyet nem csinálunk, ez max a cigánylányokkal fordul csak elő Borsod-megyében, mondhattuk volna. Szüleink egész biztos nem lettek volna büszkék, ha 15 évesen papás-mamást játszunk a szomszéd gyerekkel. Litvániában, mint lakótársnőm meséli, még vaskalaposabb a hozzáállás, de már a végletekig tabu pár dolog. Lehet abban valami, hogy egy kis társadalmi korlátozás és a ,,kinézés” netán hasznos lehet népegészségügyi és demográfiai szempontból? Vagy semmit nem jelent, amíg van instant megoldás? Görög szállásadóim mondják, náluk iszonyat sok az abortusz, pedig tessék, keményvonalas ortodoxok. Nem tudom nálunk most mi a helyzet, de tizenéve úgy tűnt, erősebb mentális limitek nevelődtek még egy magyar munkáscsalád kölykébe is, mint itt Angliában. Nem abszintencia tekintetében, hanem hogy mi lehet a következmény. És úgy emlékszem, a nemi felvilágosítás egy kalap szar volt az iskolában, lényegében a Bravo magazinból informálódtunk a szexről, meg persze amit itt-ott összeszedtünk (tavasszal a kutyák, a szülők nyegle megjegyzései, s én hétévesen megnézhettem az Elemi Ösztönt, na abból többet is tanultam, mint kéne), s mégis mintha érettebb nemi tudatossággal fegyverkeztünk volna föl.

Ezt hívják szexuális kultúrának? Jól állnak a magyarok? No de mi alapján írhatjuk le egy nemzet attitűdjét? A szülési kor vagy az abortuszok számával? A népesség nemi aktívitásával, a téma szabad tárgyalásával? Nem tudom, nem vagyok szülő, de elérhető fogamzásgátlás ide vagy oda, nem tartanám normálisnak azt, ha azt mondhatnám: ,,gőzöm sincs, ki-hol ölelgeti épp a 17 éves fiú-lány gyermekem, de felvilágosultan neveltem és tudom, hogy éretten, felelősségteljesen viszonyul a szexhez, nem áll fenn gyermeknemzés, kankó esélye. Csak hajrá, mint a nyulak, nem szólhatok bele az én erkölcseimmel”. Elméletben szépen hangzik, de nekem valahogy abberált és az egész dolog szépségét, kezdve az udvarlástól a lepedőmambóig, totálisan mellőző üresség szájízét hagyja.

Mi a benyomásom az angolokról ez ügyben? Nagyjából az, ami az étkezési, higiéniés és italozási szokásaikat is jellemzi: valahol a neandervölgyi barlangbérlő szintjén tartanak, az igénytelenség, bénázás és kőprimitívség a lakosság átlaghozama, amit felhúz a kifinomultabb egyének nívója. Nem az a baj, hogy nem olyan ,,szenvedélyesek”, mint a latinok vagy liberálisok, mint a svédek, hanem egyszerűen atomsuttyók az élet néhány területén. Akár a proliréteg, akár a felsőbb osztály, aki péntek este józanul nézelődik egy angol szórakozóhelyen az látja, hogy az udvarlási pávatánc sokaknak nagyjából a következő: Itt egy ital, megyünk baszni? Ez sokszor nők száját hagyja el...

Nagyon fontosnak tartom, hogy tabuk nélkül álljon a társadalom a szexhez, hogy mindenkinek világos legyen, mi az egészséges hozzáállás a témához, a fogamzásgátlást pedig garantálni kell, mert az emberek igenis kupakolnak, annál meg bármi jobb, mintha abortuszokkal és stigmákkal kezelnénk a tüneteket. Angliában azonban mintha minden modernitás és korlátdöntögetés ellenére sem sikerülne felnőni a feladathoz. Erőltetik, hogy már 4-5 éves gyerekeknek tartsanak az iskolák felvilágosítást (mindent az iskolára kennek, a szülőknek túl kínos a témát felvállalni) és állandóan a szexet nyomdossák le az órán kuncogó fiatalság torkán. Hová tűnt az ártatlan gyermekkor? Állami beavatkozással lépnek fel az online pornó káros lelki hatása ellen, de jogvédők prüszkölnek, ha valaki kioktatja a kislányokat, hogy ostoba dolog pucsítós selfiket posztolni a social medián, á la Miley Cyrus. Úgy ,,tudatosságot” tanítani a kölköknek, hogy a fineszt, erotikát, önkorlátozást nem hordozza magában a társadalom tudatalattija meg maximum a gyógyszergyárak antibébi bevételeit növeli, nem a lakosság testi-lelki elégedettségét.

 

Jegyeket, bérleteket, jó szórakozást!

A LondonBudapestMetro nem túl szorgalmas ujjú szerzői elismerik, hogy még lógnak egy temetős második résszel, de azt majd valamikor később pótoljuk be – egy passzoló alkalommal, mondjuk Bálint-napon vagy az új Disney mese matinéján. Addig valami más téma csiklandozta meg szimatunk, egy kicsit visszatérünk a modernebb vizuális élvezetekhez, ha már munkaváltoztatás miatt többet vagyunk kénytelenek bumlizni a londoni tömegközlekedés paripáin.

Már volt bejegyzés az angol plakáthirdetések egyedi stílusáról, ma pediglen a Transport for London –tfl, azaz a helyi BKV – házilag gyártott kommunikációs anyagairól esik szó.

A tfl (így szerényen, kisbetűvel írják maguk) egy, a főváros által üzemeltetett köztestület, ha a statutory body-t így lehet fordítani. 1933-ig több, független cég birtokolta és irányította a tömegözlekedés különböző ágait, majd ez évtől egyesült egy központi szerv karmesteri pálcája alatt. Bár sokat morgunk rájuk s nem is alaptalanul – mániájuk, hogy bezárnak állomásokat minden bejelentés nélkül és a patkány buszok is random kitesznek valami idegen sarkon -, nem lehet egyszerű naponta 8,5 millió embert + látogatót mozgatni gördülékenyen és biztonságosan. Ez a szám valakire frászt hoz, másnak felcsillan a szeme az üzleti potenciálra. Milliónyi ember néz ki az arcából naponta s kész befogadni bármit, mit szeme elé tolnak a parlagon hagyott hirdetési felületeken! Paradicsom!

Na most vannak a sima reklámok, a whiskeytől a társkereső oldalakig, és vannak a tfl által kiadott, saját szolgáltatásaikat propagáló vagy társadalmi célú tájékoztatások. Ami a metrót és magasvasútat illeti, a hirdetések a Exterion Media UK-nak lettek kilicenszezve, mely cég éves díjat fizet a tfl-nek a felületfelhasználásért, plusz állítólag a bevételből is visszacsurgat valamennyit, tisztes summát garantálva a jegyárusítás mellé (10 év alatt 3,4 milliárd fontot céloztak be ilyen bevételekből).

A tfl weboldalán gyönyörűen össze van foglalva, hogy e plakátoknak milyen szabott követelményeknek kell megfelelni tartalmilag és megjelenésben – pl képviselni kell London sokszínű lakosságát, a modern várost tükrözze s ne a turistás fantáziát, vagy épp ilyen betűtípus-méret az etalon (New Johnston), olyan színkontraszt a kóser, s hogy ott kell legyen a rounder, vagyis a kis kör a csíkkal a közepén (ami a mi blogunk oldalán is látható s minden közlekedés nemnek megvan a maga dízájnja), valamint hová kerüljön a Mayor of London felirat. Kicentizve, belőve, hitelesítve – nem szórakoznak sem az imiddzsel, sem a tartalmi felelősségre vonhatósággal. Profi. Szívesen látnék hasonlót Pesten is, azt hiszem a 4-6-os villamoson már van néhány kutyás matrica, de ilyen kreatív és színvonalas tömegtájékoztatás egyelőre még várat magára a magyar fronton.

A londoni plakáttervezők közé sorolhatják Paul Nasht, az amerikai Edward McKnight Kauffert, a jelenlegi felhozatalból pedig sokat Rob Baileynek köszönhetünk, további képei az Outline Artists hivatalos weboldalán.

Nem vagyok művészettörténész, így nem tudom érdekesen analizálni a képeket, úgysmint jé, vertikális mozgás, art deco hangulat meg anyámtyúkja, hát beszéljenek magukért az alkotások. Jöjjön az évtizedek művészetét átölelő mozi:

  • Kerékpáros közlekedést promotálnak mert valszeg már nem bírnak a sok ingázóval:

cycling_to_work.png

 

bicycle-freedom-london.jpg

 

  • Régebben próbálták meggyőzni a népeket, hogy 10 és 4 között vásároljanak, elkerülve a munkások csúcsforgalmát. Egy-egy plakát a 20-as és 50-es évekből:

shop_10_to_4.jpgshop_10_to_4_50s.jpg

 

  • Az ,,Ésszel legyél má’ ” kampány. A sínek közé pottyant vagy rohanó utassal csak fennakadás van, manapság meg a sok telefonjába belegyógyult Darwin-díjas leming okoz galibát. Az elcsapott gyerekek elég ütős látványt nyújtottak, de hátha a sokkterápia a hatásos:

 

halott_gyerek.jpg

 

A barátom a zenéjét hallotta, de a furgont már nem. Állj meg. Gondolkozz. Élj.

 

mind_the_step.jpg

 

  • Sajnos a népesség általános stílusa a Jerry Springer show gyöngyszemeit érte el, s a személyzeten csattan minden frusztráció. Szerintem korunk szégyene, hogy ezt közpénzen kell oktatni és nem az ember szülei verik bele a fejünkbe, de ez van:

train-dr.jpg

Apukám metrón dolgozik. Néha csúnya szavakat kiabálnak rá az emberek és ő nem eszi meg a vacsoráját.

dont_take_it_out_on_our_staff.JPG

 

  • 1-2 éve kis gyermekded rímekbe szedték a közlekedési etikettet (vedd le a hátizsákod, ne szemetelj, stb), amire aztán az igazán kreatív stílusharcosok le is csaptak azonnal és átdolgozták az eredeti, kicsit japános arcú emberkék posztereit. Az új verzió nem rímel, de sokkal nagyobb hatásfokkal leckéztet:

steve_shut_up.jpg

Steve hangosan telefonál a barátjával. Senkit nem érdekel az életed, Steve. Senki nem szeret. Pofa be. Ne légy gyökér.

 

  • Aki követi a tfl dolgozók sztrájknaptárát az még emlékezhet az éjjeli metróműszak bevezetése okozta toporzékolásra. Nos a tfl azóta is hirdeti 24 órás szolgáltatásait, úgy tűnik, csak találtak jelentkezőket, akik hajlandóak éccaka is tolni a joysticket a földalattin. Nem tudom, milyen művészeti korra hajaznak, de nekem kedvenceim ezek a plakátok:

 night_tube.jpg

night_owl.jpg

 

  • Egy kis önreklám, mi minden csodájatost nyújtanak a személyszállításon kívül:

s3-news-tmp-90538-transport_for_london_billboards--2x1--940.png

 

Hibrid, ,,zöld” buszok, föld alatti wifi és több mint 900 gyalogátkelő helyen üzemelő visszaszámláló. Minden ami vakondos, szíven talál, a ,,miért ment át a tyúk az út túloldalára” viccekre való utalást meg külön tzukkernek találom.

  • S a vegyes felvágott:

tfl_150_years_ad_0.jpg

150 éve mozgásban tartjuk Londont

 

ticket_inspector.jpg

 

Honnan tudod, hogy civilben rohangáló ellenőr van a járművön?

Multikulturális utalás, van itt minden, kérem.

 

Ez csak egy inci-finci ízelítő, aki erre jár tekergesse a nyakát többért, s ha nagyon rákapott az ízére, tudom ajánlani a London Transport Museum-ot. A kiállítás is klassz, s múzeum boltjában mg lehet kapni szép albumokat épülésünkre, gyönyörködésünkre. És ari színes uzsitáskát a gyereknek.

Mind the Gap!

Highgate Cemetery – a Viktoriánus Valhalla

A Feltámadás ünnepén talán nem túl szalonképes a következő téma, bár lehet, hogy pont a Húsvét teszi időszerűvé a macabre túravezetést. Aki inkább az élőkkel tartana a csontokon rágódás helyett, vagy valami izgi épp lekötötte a figyelmét a fészbukon, kérjük most kattintson tova malacvágtában.

Imádom a temetőket. Biztos mert nem nekem kell ott ásni vagy fizetni a lakbért a rokonok után, de ez már régi passzióm. Így esett, hogy immár harmadszorra is ellátogattam a londoni Highgate Cemetery-be, hagy látom most teljes tavaszi napsütéses szépségében, ha eddig mindkétszer Szentiván estéjén baktattam el.

A sok képet lehetlenség lenne ide feltölteni, aki vizuális típus, látogasson el és nézelődjön itt a kis albumomban: https://worldcemeteries.smugmug.com/Highgate-West-Cemetery-London/

Ha tudom, hogy ezt egyszer komolyan veszem, időben megtanulok fényképezni. Sebaj.

Az észak-londoni Highgate Temető a Magnificient Seven, hét (tulajdonképpen nyolc, csak az egyik ejtve lett) pompás köztemető tagja. Nem hazafias, fennkölt érzelmek ihlették, mint például a Fiumei úti sírkertet (szívem top hármas tagja), hanem jóval józanabb okok miatt alapíttatott: a 19-ik század első évtizedeire London lakossága megduplázódott közel 2 milliósra, s a helyi plébániák temetői csordultig megteltek, néhol sekély vagy újrahasznosított sírhantokkal, hullagázos helyzetet teremtve. Az 1831-es kolerajárványt is a borzasztó oszlási termékeknek tulajdonították, így 1836-ban a parlement rendelte el köztemetők kialakítását a főváros körül. Vállalkozó szellemű nép az angol s a London Cemetery Company mint privát részvénytársaság vágott bele a gyönyörű sírkertek kiépítésébe, hová a finom ízlésű s divattal lépést tartó módos közönség feküdhetett be életfogytiglanra. Példaként az 1804-ben megnyílt párizsi Père-Lachaise szolgált, lám a divatot mindig is a franciák diktálták. A részvényesek természetesen osztalékot kaptak az értékesített parcellákból származó nyereség után, így tehát e temetők lényegében közegészségügyet is szolgáló tuti ingatlanbizniszt jelentettek, komoly lovettával a téten.

Itt jegyezzük meg, hogy a viktoriánus kor emberei egész máshogy viszonyultak a halálhoz, mint ma mi. Finoman szólva is hullottak, mint a legyek, az átlagéletkor kora harmincas volt amihez hozzájárult, hogy a gyerekek ötöde nem érte meg az öt éves kort. Szerették halottaikat szépen beöltöztetve, beállítva lefényképezni, a fotós némi felár ellenében akár nyitott szemeket is ráphotoshoppolt az elhunytakra.  Nem volt tabu a halál témája, hisz naponta ki voltak téve a Kaszás tombolásának. Az anglikán ember még hitt a lélekben s feltámadásában, de megadták a módját az elbomló test utolsó búcsújának – nagy üzlet volt a halál, drága kellékekkel, parádés díszmenettel, pazar kilátást nyújtó park-sírkertekkel (már az ott sétálgatóknak). Egy másik, elég undi oka a hirtelen támadt nagy keresletnek, hogy akkortájt tudományos boncolgatásra csak a kivégzett bűnözők testét használhatták föl, az meg túl kevés akadt, így jövedelmező munka volt a hullarablás, body snatching. Ők voltak a Resurrection Men – Föltámasztók. Ástak egy gödröt a sír fejrészénél s kipecázták az árut – de csak a testet, az úgysem számított már, mert ha ruhát vagy ékszert is vittek volna, az már rablásként más kategória, azért a kolóniákra száműzték az embert. Ezért ezek az új temetők magas falakkal voltak körbevéve s a hirdetések szerint 24 órás őrző-védő szolgálat óvta szeretteink porhüvelyét. Engem a mai csecse lakóparkokra emlékeztetnek, szép zöld gyep, horribilis négyzetméter ár, portaszolgálat...

Itt tartva kívánja még valaki az ünnepi sonkát? Ha igen, áskálódjunk tovább.

Tehát 12 fontért ma részt vehetünk egy vezett túrán a 14 hektárt felölelő temetőkben. Mert van egy keleti és egy nyugati része, a nyugati az eredeti és az igazán látványos, belépés csak csoporttal. Nagyjából egy órás a túra s valóban élvezetes, érdekes, kulturális-művészi csemege, s szépen diszkréten barangoljuk be a helyet, ahogy azért illik. A túravezetők a Londonban már kihaló fajnak számító angolok – az őslakos, tanult, nyelvet tisztán, dallamosan beszélő, anekdótázni nagyon tudó fazonok. Az eddigi három alkalom alatt mindig láttam, tanultam valami újat míg a kacskaringós utakat jártuk. Ma már ősfás a park, borostyánnal benőtt minden, de alapításakor még pedikűrözött, makuláns díszkert volt, melynek relatíve kis területét ügyes kerttervezési trükkökkel tették vizuálisan nagyobbá. 1839-ben, fölszentelés után nyílt meg a publikumnak (a szentelés már csak azért is kellett, mert sokan vonakodtak holmi magánvállalkozásba temetni hozzátartozóik), s azóta 170 000 temetést tartottak bő 53 000 sír fölött. A The Times 1840-es hirdetése szerint ennyibe kóstált egy hely: £15 5 shilling egy magán katakomba (ma bő 11 000 font lehet), magán családi sír £5 5s, egyszemélyes sír £1 5s. A vétel örökre szólt, nem kell meghosszabbítgatni a tartózkodást.

A nyugati rész 7 hektárából 0,8-at a nem anglikán egyház tagjainak tartották fönt, Metodisták, Baptisták, Presbiterániusok. Nekik külön kápolnájuk is volt a bejárattól jobbra, balra pedig a ma is működő anglikán Tudor gótikus kápolna. Aztán jön a kolonnád majd a fő út, föl egészen az Egyiptomi Sétányig és Libanoni cédrusig.

E kettő talán a sírkert két fő látványossága, már ha valaki így óhajt beszélni egy temetőről. Az Egyiptomi Sétány volt anno az ,,aki számít itt van” terület, legalábbis tervezői hatalmas presztízsértékkel reklámozták. A században nagyon módi lett minden ami Egyiptom, s Highgate sem lehetett kivétel. Az érdeklődés részben a napóleoni háborúknak volt köszönhető, részben pedig mert amit az angolok összelopkodtak hazaszállítottak Egyiptomból a múzeumaikba, az leginkább az ősi civilizáció temetkezési tárgyai voltak. Két oldalt futó, akkor még tetővel fedett, 2x8 magán sírboltból áll, mindegyik 12 koporsó befogadására alkalmas, ám egyikben sincs teltház. Díszei obeliszkek, lótuszok, s a vasajtókon a lefelé fordított fáklya (a szimbólumokról majd a következő részben). Mai áron 14 000 - 109 000 fontba került egy-egy sírbolt, de nem az ár miatt nem kapkodtak utána a vevők – állítólag egyszerűen nem tetszett az embereknek ez a sötét, nyirkos alagút. Népszerűbb volt a végén nyíló sírbolt kör, közepén a ma bő 250 éves libanoni cédrusfával. A belső kör egyiptomi, a külső hozzácsatolt 16 sírbolt már klasszikus stílusú. Az egyik ilyen kamra a kolombárium (nevét a galambdúcokról kapta), ahová az elhamvasztottak kerültek – már 1885 után, ugyanis csak akkor legalizálták a hamvasztást az országban.

Kicsit szőrszálmeresztőbb, mikor beengednek minket a csupán pár tetőtéri lyukkal bevilágított katakombákba - itt kegyeleti okokból tilos fényképezni, mert itt-ott kikandikálnak a koporsók, nincs zárófedél. Némelyik még eredeti állapotában leledzik, de párról már lehámlott a külső faréteg. Ugyanis a koporsók, akár itt, akár a földbe temetettek három ,,szarkofágból” állnak, a legbelső a lehegesztett, szigetelt fémkonzerv, amiben...ööö...elérlelődik-lötyög ami megmarad belőlünk. A katakombákba lábbal előre tették be az elhunytat, elvégre mikor beszélünk hozzájuk a fejükhöz szeretnénk szólni, nem a talpukhoz.

Jóval kevesebb grandiózus mauzóleum található, mint akár a Kerepesi úti, akár a Kozma utcai zsidó temetőben, s Háborús Emlékhely ügyében is kicsit formabontóbb a Highgate Cemetery. Legtöbb helyütt ugyanis egy külön parcellát szenteltek a Nemzetközösség hősi halottainak, míg itt elszórva nyugszanak a keleti-nyugati területeken. Márvány félkörre vésve emlékeznek meg a jelöletlen tömegsírokban nyugvó katonákról.

A vadregényes, romantikus nyugati részből aztán átsétálhatunk a kicsit később nyílt keletibe, jegyünk érvényes és itt található a WC is, nem elhanyagolható részlet. Ez a 7,7 hektáros rész  már inkább a profitmaximalizálásról szólt, annyi embert suvasztottak be, amennyit csak lehetett, így megjelenése kevésbé drámai, inkább gyakorlatias, Farkasrétitemetősebb. Leghíresebb nyugvója Karl Marx, impozáns mellszoborral, piros virágokkal, s a világ amatőr fotósai itt egyesülnek sírja előtt.

Highgate méltatlan pusztulásnak indult a II. Világháború után, kapui bezártak, csak vandálok, drogosok jártak ide a jó levegőért. Sok műemléke csak annak köszönheti fennmaradását, hogy a susnyás úgy benőtt mindent, különben az időjárás, az anyatermészet és a Dr Martens végzett volna vele. A temetőt ma már a Temető Barátai működtetik, restaurálnak, fát vágnak, gazolnak, marketingeznek rendületlenül, állami támogatás nélkül (asszongyák), adományokból, belépő díjakból, eladott parcellákból. Igen, a mai napig lehet itt temetkezni, a bejárat mellett épül éppen egy 2 milliós mauzóleum és keep calm, de George Michael is itt porlasztja arany hangszálait. No de hogy kik e gyönyörű sírkert lakói, mit jelképez nyughelyük és hogy gyászoltak a viktoriánus kor emberi – az legyen a következő mesedélután része.

UI: a ,,Viktoriánus Valhalla” nevet John Betjeman adta neki, nem az én szókincsem ilyen penge.