Csak szépen sorjában!

Kinek a futball huliganizmus, kinek a teakultusz, kinek a Spice Girls, van még pár dolog, ami elsőre beugrik az embernek, ha azt hallja: tipikus angol. Mikor kis iskolában tanulni kezdtük a nyelvet a széplélek tanító nénik adták a lovat a sztereotípiák alá: igen, ott rossz az idő, a fish and chipszes megingathatatlanabb intézmény, mint a Londoni Tőzsde, jaj és olyan udvariasak és kimértek, valamint genetikailag kódolva vannak a sorban állás misztériumaira. Ezeket lehet vitatni vagy megerősíteni, személyes vélemény sorrendben: szoszó-nem-egy frászt-bingó! Röpke öt hónap kint lét után aláírom, legyen szó postáról, kocsmáról, zöldségesről, tömegközlekedésről, bármiről ahol kordonok vagy anélkül kell érkezési sorrendben egyenesen alakzatot fölvenni, nagyobb félreértések nélkül azonnal kialakul az angol sorminta.

 

Pár hete kemény négy fontért beszereztem egy könyvet, címe: Watching the English – The Hidden Rules of English Behaviour, szerzője a kulturális antropológus Kate Fox (eddig mindig rejtély volt, mi a bánatot csinálhatnak a kulturális antropológusok, ha nem mindegyik nézegethet felfedezetlen törzseket Dél-Amerika szívében, na most már dereng). Ha nem is értek egyet mindennel, érdemes elolvasni, nagyon szórakoztató és bele tud trafálni, hányszor röhögtem föl, hogy Basszus, tényleg ezt csinálják! Na de anélkül, hogy szóról-szóra lekoppintanám a hölgy szellemi termékét igyekszem alátámasztásként itt felhasználni, mégis csak ő az őslakos és a tudományos megközelítés szakija.

 

Az alábbi képet egy richmondi buszmegállóról lőttem:

 

optimized-sor.JPG

 

Jó irányban állnak, ugyebár itt jobbról jön az áldás (az első hetekben a megállóban várva komoly pofával kémleltem a forgalmat balról, míg nem jobbról elsüvített mellettem a piros busz. A kezdeti szívrohamok rögzítették a Balra tarts szabályait bennem). Esküszöm, nem külső kényszer hatására tesznek így. Ugyan ritkább az ilyen kimért egyes oszlop, talán a járda keskenysége miatt van, de a megállóba apránként beszállingózók és szétszórtan várakozók római harcosok módjára sorjáznak a gépjárműre, ha az végre ajtót nyit. Nem Budapest ez, nincs cöcögés, lökdösődés, bottal boka ütögetés, pláne nem lógás – masír-masír, kártyát-jegyet kezel, csókolom. Hagy jegyzem meg, a megállóban dohányzás sem tilos (vagy ha az, nincs fenyegetőző tace pao róla mindenhol), de még így is kevesebbnek tűnik a másik pofájába fújás és a csikkhalmocskák a kuka körül. Olyat meg pláne nem tapasztaltam, hogy lenn tartja a füstöt és csak bent ereszti ki a sutyisárkány.

 

Mikes György humorista egyik híres mondása: 'An Englishman, even if he is alone, forms an orderly queue of one.' (Az angol még egymagában is szabályos sort alkot). Ezt nem tudom, nem kukkoltam a bokorból magányos várakozókat, de a fentebb említett tudós hölgy bezony azon kapta magát, hogy sehol senki a megállóban, erre ő lézengés-bámészkodás helyett szépen beáll a táblához, beirányítja testét a nem létező busz felé és felölti a ,,Bármikor itt lehet” aggódó pillantást. Teljesen ösztönösen.

 

A múltkor a postán egy leányzó véletlenül elkövette minden bűnök netovábbját: beelőzött (queue-jumping, így hívják). Pompás színházi jelenet lett belőle: az indiai/bangladesi kasszás könyörtelenül hátraküldte, mi többiek pedig szúrós-önelégült-nadeilyet pillantásokkal kísértük a zavartan vihogó fiatal nőt. Fox kisasszony a tudomány kedvéért szánt szándékkal kísérletezett ezzel (előtte benyomott egy bátorság brandyt a helyi söntésben, ugyanis a beelőzés épp olyan tiltott dolog felnőtt korukra, mint az ágybavizelés. Ha akarnák, se nagyon tudnák, úgy berögzül), szemtelenül előzgetett. Az eredmény megsemmisítő volt. Az angolok nem cirkuszolnak vagy kritizálnak hangosan, az feltűnősködés lenne és egyenes kommunikáció, ehelyett teátrális mimika, szarkasztikus félhangos megjegyzések (egymásnak, nem a delikvensnek), ,,bűnmegelőző”, ide-te-be-nem-jössz egymás hátába állás és szemvillogtatás kíséretében hárították a támadást. A tetten ért és megregulázott bűnös pedig fülig vörösen elkullog, vagy úgy tesz, mintha figyelmetlenségből rúgta volna föl a szabályokat, nevetgél, szabadkozik, de hiába, mindenki tudja: lebuktál és vesztettél, teee aljas!

Ezt tényleg így intézik el, mesterien angolosan: vagy ,,Excuse me, but...”- amiben ugye nincs valós sajnálat - éreztetik a másikkal, hogy húzzanyádba, vagy egyszemélyes pantomimba fognak, ha úgy érzik, nem szabályosan és fair módon mennek a dolgok - óranézegetés, sóhajtozás, lábbal topogás, ,,Persze velünk itt hátul nem kell törődni” cinizmus, ''Oi mate!” figyelmeztető lövés, és hasonló indirekt véleménynyilvánítás. Nincs 'mivanbazmeg' és hasonló sértett óbégatás. Elvétve láttam, hogy fölfortyanva kiverik a palávert, és akkor is az alsóbb osztály (=panelproli. Piszok jelző volt ez anno, de azóta milyen kifejező) főleg nő tagjaira jellemző, ótvar angollal rikácsolva. A szappanoperás dráma, ugye.

 

Sorban állás a kocsmában: oda keveset járok és mégis csak rendeljen a férfi, de azért ennyit bárki kiszúr: a kocsmában nincs ,,sor” sor. Ilyen nincs és mégis van! A pub queue ugyanis láthatatlan, a pultos valahogy tudja, ki a következő, ha pedig elvesztené a fonalat, megint jön a koreográfia: finom testbeszéd, totyogás, közelítés-eltávolodás, pult taperolás, várakozóan nézés, legrosszabb esetben verbális ráhagyás: a cimbi a soros. Még pityókásan is sikerül ezt összehozniuk. Hiába mondják, hogy ''stiff upper lip'', kifinomult mimikában az angolok verhetetlenek. Ki kellett fejleszteniük ezt a képességet, ha már a szóba elegyedés nem az erősségük.

 

Persze jön a litánia, hogy az ország lassan elveszíti nemzeti karakterét, mindenki eltunyul és oda az angolság. Na most ezen az írónő akkor mulatott jól, mikor Diana hercegnőt temették. Nyomorult gyászban az ország, tépik a hajuk és világvége, erre mit csinálnak? Sorban állnak. Sorjáztak a virágokkal, sorjáztak az emlékkönyvhöz, szipogva sorjáztak a díszmenet alatt. Csak rendben, fegyelmezetten, fair play szerint.

 

Fair Play. Azt én is észrevettem, hogy az angolok nem szeretik a változást. Kisodródnak lelki nyugalmukból ha valami nem úgy működik, ahogy annak működni kell, legyen az jól vagy rosszul, de az írott-íratlan hagyományok szerint. Állnak, hörtyögnek, ráncolják a szemöldökük és emésztik a dolgot, aztán jön a cinikus monológ. A sorban állás pedig minden igazságosság és rend megtestesítője, aki szépen várja a sorát az korrekt felebarátaival, eleget tesz a társadalmi követelményeknek, élni és élni hagyni a nyugodt szívritmust fenntartva. A legegyszerűbb gesztus az emberiség rohanó mikrokozmoszában. Aki ennek keresztbe tesz, az nem is annyira a személyes önérzetet sérti (úgy érzem, Magyarországon ez a helyzet. A meg nem értett zsenik ezért olyan rohadt frusztráltak, személyes sértésnek vesznek mindent ahelyett, hogy társasban gondolkodnának), hanem az együttélés harmóniájába köp bele. Ezért is mulatságos az angolokat rafkós élethelyzetekben rajta kapni: kilép a sorból egy csokiért, most visszaállhat? Ki a következő és hová, ha a Lidl-ös egy sor szétágazik és két kasszás szabadul fel egyszerre? Kis lelki életük, komplexusaik és beléjük ivódott kötelességtudatuk egész vihara tombol bennük, ilyenkor annyit tehetünk, hogy feltűnés mentesen előzékeny mintapolgár módjára jelzünk nekik: after you. Zavarban lesznek, de legalább vége az agóniának.

 

Záróakkordnak annyit tennék hozzá: említettem, hogy a könyv nem mindenben tűnik nekem pontosnak. Tartalma és a fentebb említettek ugyanis zömmel az echte angolokra jellemzőek, tehát fehér bőr, nazális angol, rossz fogakkal, Londonban pedig ugye nem ők vannak többségben. Ha más kultúrából származik az ember, hiába harmadgenerációs, akkor sem így viselkedik. Elfogadja a szabályokat, már amelyik, de ez a kis pszichológiai játék tőle idegen. Nem is olyan mókás az élet. Másrészt pedig vagy tényleg bomlik a nemzeti fegyelem, vagy találtam egy indítékot, amitől elborul az elméjük és fölrúgják a élet menetét: csokoládé. Múltkor elbattyogtam egy csokikiállításra, a £8-os beugró ugyan nem garantált ingyen nasit, de csipegetnivalók azért voltak. Ha láttak már egy kondányi bénán öltözött angol spinét életük párjával vérre menően nyomulni a kóstolókért... Na, ott nem érvényesült az ,,Elnézést, azt hiszem én voltam itt először” udvariassági pávatánc – aki erre fecsérli a száját, az éhen marad. Én bevándorló vagyok és a Lehel piacon edzett, a karom pedig hosszú: európai méltósággal jól bezabáltam.