Albi-on – Egyedülálló nő megosztaná...

 

...sorait, mert már sorozatot lehetne írni a jövő-menő lakótársakról. Én elkezdem itt Londonból mint bérlő, pesti kolleginám pedig talán egyszer megosztja nem túl szívet melengető élményeit hazulról mint kiadó.

Tulajdonképpen nem panaszkodhatom, szép a környék, csak hárman vagyunk ebben az igencsak szerény állapotú lakásban, és az enyém a nagyobb, erkélyes szoba, ahol már hónapok óta küzd a túlélésért a kiültetett cserepes virágom. Csótányok sincsenek, sem nimfomániás, jódlizó szomszédok. Tűrhető életkörülmények az ilyen, csikágó széléről, saját kégliből ideköltözött erzsébetvárosi úri lánykának, mint én.

 

Nem volt dolgom ,,magyar közvetítőkkel”, azaz élelmes alakokkal, akik bezsuppolnak 10 szerencsétlent egy házba, 'oszt hagy szóljon. Viszont szobára legtöbbünk ügynökségeken keresztül megy, na, bátyámmal kifogtunk egy jó sumák bandát, nem vészes, de lehúzós, gyanús népek. A szerződést gyorsabban és gyakrabban írogatják át, mint nálunk az Alkotmányt. Azért ha valami elromlik vagy más bajunk van, általában már másnap idecsődítik Carlost, a brazil ezermestert, hogy tegyen csodát. Helyes fazon, képességeihez-kereteihez mérten meg is csinál mindent, és aztán teliküldi féknyommal a vécénket.

 

E relatíve nyugis, szép környéken sok új építésű házat húztak föl, miután rájöttek, hogy a lepukkant dokknegyedből pofás lakóövezetet lehet fialtatni. A dízájnos külcsín meg ne tévesszen senkit, a bábeli építőmunkásokkal valami ótvar minőségű anyagokból celluxoztattak össze tiszavirág életű, papírvékony falú kuckókat. Aki már lakott körfolyosós házban és hallgatott csecsemő üvöltést, lakodalmas tuctuct és gangon bagzó macskát egy forró nyári éjszakán... nos az képzelje el ugyanezt ködös hűvösben, felerősítve. A klotyóba habosat pisiléstől a fenti lakó telefonjának rezgéséig mindent hallani, az öblös bányászfingról nem is beszélve.

 

Így aztán, meg mivel szobám rögtön a bejárati ajtó mellett van, éjszakánként végighallgatom ahogy a másik kettő műszak végével hazatrappol (én fekszem-kelek a legkorábban). 11 körül Viktorija, a litván sminkeslány, aztán éjfél után a Pincérzug lakója. Ugyanis a harmadik szobában, egy gusztustalan, pici, retkes szőnyegpadlós lyukban eddig még mindig felszolgálók húzták meg maguk. Ott volt Anna, a romániai leányzó, helyes, szorgos fehérnép aki sokat panaszkodott, hogy az angolok egy levegővel lecigányozzák, ha megtudják, honnan jött, és hogy tapasztalata, munkamorálja ellenére nehezen talál munkát, ismét csak ,,gyanús eredete” miatt. De itt nincsenek előítéletek, á! Utána Eduardo cuccolt be, amíg ő itt volt mindig volt parmezán a hűtőben és fekete borosta a mosdókagylóban. Tündérpofa kiscsávó, igazi laza olasz, és amit imádtam, hogy rajtam kívül ő is főzött. Úgy igazán, alapanyagokból, csak nálam tízszer jobban, harmad annyi pepeccsel. Énekelt a zuhany alatt, az egész ház fölébredt a vekkerjére rajta kívül, majd este beszámolt, mit végzett a bíróságon egy régi verekedés ügyében. Nem szívlelte Londont és meg is értem, nála az undor tényleg a négy fal között kezdődött. Rá következett a szépséges litván Jolita, ő pár hét után rejtélyesen eltűnt, de egy üveg cidert hál' égnek hátrahagyott. Most egy francia srác a villalakó.

A másik szobában a sort, mikor én beköltöztem, egy indiai, könyvelő lány nyitotta: fura szerzet, kisség antiszoc. Semmit nem tartott a szobáján kívül, szó szerint a currys vacsoráját is odabent melegítette rezsón, valami k'va büdös volt, kérem alássan. Hosszú fekete hajszálak a lefolyóban és félórás pancsolás reggelente, trópusi párát hagyva maga után kaptam meg a fürdőt. Mikor elköltözött két romániai hentes cuccolt be abba a kis szobába, két év után angol nyelv még nyista, először egy párnak hittem őket, de hat hét után eltűntek ők is, lehet, hogy csak gazdaságos zugot akartak egy ideig, egyet fizet, kettő hál sutyiban. Emlékük egy szívecske alakú vágódeszka és egy pillangós hűtőmágnes őrzi. Talán tényleg melegek voltak... Mindegy, most itt van Viktorija, vele drukkoltam, hogy a harmadik jövevény normális fazon legyen. Megegyeztünk, dilis nőknek tettetjük magunk és kicsináljuk a betolakodót, ha nem viselkedik.

 

Az eddigiek becsületére legyen mondva soha semmi nem hiányzott, nem járunk rá egymás ételére, a Jager a mélyhűtőben sem szivárog, klotyópapírt is ösztönösen tudjuk, kinek kell legközelebb venni.

 

Amit felnőtt fejjel nem tudok megérteni az az, hogy élhetnek velem egykorúak ennyire hátizsákos, igénytelen módon. Nekem sincs nagy jövőképem ebben a városban, leginkább ingatlan tekintetében, de hozzuk ki a dologból a legtöbbet. Londonban (de Spanyolországban sem) nem veszik le a cipőjük a bejáratnál a népek. Az utca és város minden mocskával betrappolnak a hálószobájukba, ott csöpög le az esőkabát is és szikkad a nyirkos téli irha.

 

Nem főznek. Állítólag tanult, kulturált emberek a nyugati társadalom minden kényelmével, hát talán pont ezért a tésztafőzésen és virslimelegítésen kívül minden más konyhatechnológia büdös nekik. Olyan angolosan lövésük sincs az alapokról. A hűtőben az én polcomon vannak csak nyers alapanyagok és piszok módon befoglaltam a konyhaszekrényt, de ha egyszer én használom a konyhát! Az egészségükre gyakorolt hatás nem érdekel, de a kis hölgy itt sopánkodik, hogy 36 évesen már szeretne megállapodni, ellenben itt mindenki csak casual-t akar, gyere-fogd-meg kalandokat. Na most nem tartom magam konzervatívnak, de azért anyukám, egy tojáslevest illik tudni összeütni az Embernek (meg a leendő csemetéknek), nem épp a nőies csáberő eleme, hogy kínai levesen tápol valaki. Eduardo, ő bezzeg itt főzőcskézett a felcipelt leánykáknak, tudta, hogy kell a libát tömni! Asztal nincs, mindenki az ölébe veszi a tányért és a laptopját stírölve tömi a majmot.

 

A takarítás egy mizéria. Az indián soha semmit, a bambino sem. Itt teszem le a voksom a kelet-európaiak mellett, mert litván, román, magyar, fogyott a fertőtlenítő rendesen. Ami hiányzik, hogy a vécéülőkére én rá nem ülök, illetve gumipapucsban tusolok, mert ki tudja, mi van a másik lábán. Mint ,,rangidős”, egy éve itt tanyázó átvettem az irányítást és az újonnan jövőknek beadtam, hogy itt eddig szigorú pucera-beosztás volt, minden héten más a soros. Ment is egy darabig a litvánokkal, most majd a kis francia fiúcskát kell szobatisztaságra szoktatnom.

 

Most tapasztaltam, hogy a 21. század társbérletes ismerkedése nem abból áll, hogy bekopogunk bemutatkozni, innen jöttem, igyunk pertut, ilyenek. Nem, kis cetlin vagy személyesen, de mint az anonim alkeszeknél: Szia, Frank vagyok – megadod a wifi jelszavát? A tetves internet, az előbb bárminél. Mi a jelszó? Csá, én meg az oroszlán jegyében születtem.

 

Az úgynevezett lakóközösség sokkal jobban tetszik itt, mint Pesten. Itt ugyan köszönni alig köszönnek, nem hogy jó szomszédi, legyen-kihez-átugrani-ha-elfogyott-a-liszt viszonyt ápolnának, de nem piszkálódnak a másikkal, nem jelentgetik fel, nincs idióta közgyűlés nyákogó öregasszonyokkal. A szemetet reggel kitesszük az ajtó elé, George a házmester összegyűjti, a lépcsőház nincs agyontakarítva, de a kisebbség pittbullja sem piszkítja össze, szóval jó.

 

Eddig én vettem ezt-azt a lakásba, csinosítani, civilizálni: új fürdőkád kilépőt, előszoba illatosítót, vízforralót, amiben nem áll cseppkőként a vízkő, de itt mindenki csak átjáróháznak tekinti az életét és a lakhelyét. Nem is csodálom, hogy a főbérlők nem hajlandók rendszeresen mázoltatni, befektetni a kéróba, egyrészt mert megússzák a lehúzást, másrészt mert csak lelakják a lakást a bérlők. Körömnyi odúkat kínálnak havi 600 fontért, és van az a szükségállapotos és/vagy igénytelen, aki ki is veszi. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy ez tíz év múlva is így lesz, mert el nem tudom képzelni, hogy egyedülálló nő az ingatlanlufis Londonban hogy tudna, ha akarna, lakáshitellel próbálkozni. Addig is kis szobám a világmindenség és a bástya a nap végén, nézek bele új függönyt és bevallom: nem sokszor sóhajtozok a hazai, saját 65 négyzetméterem után. Itt még így is tágasabb.