Mit nekünk házasság?

Ójesszum, mi lesz itt jövő májusban?! Meg az odáig vezető hónapokban. Aki lemaradt volna a legeslegfontosabb angliai eseményekről, annak felhívjuk kedves figyelmét az év fordulatára: Harry herceg eljegyezte Miss Marple-t, Merkelt, Markle-t, amerikai kedvesét, s jövő tavasszal konganak a harangok. Addig a napi média 23.89%-át fogják csak elfoglalni a lagzi előkészületei, az ara ruhatára és a virágnyelven írt cikkek, miszerint egy félvér színésznőcske fog belerondítani a királyi vérvonal azúrtisztaságába (nem először a történelemben!). Egyetlen reménysugara a dolgozó népnek, hogy talán a jeles napot megkapjuk fizetett ünnepnapnak.

A Monarchia így mulat(t), az alattvalók pedig morzsolják tovább életük, természetesen egész másképpen. Például mintha kevésbé izgulnának föl a saját házasságuk gondolatára. A LondonBudapestMetro mai töprengő-ötpercese a következő: van-e jövője a házasságnak? Furcsa, az ötletet pont a minapi angol vitaműsor adta, amiben az új, válást megkönnyítő és fölgyorsító törvényhozást ekézték.

Bevallom, egy ideig én is köpködtem a házasságot, a víz vert a gondolatától. Úgy voltam vele, hogy ha két ember komoly és elkötelezett, a csinradatta nélkül is ellesznek életük végéig. Írjunk alá egy szerződést amivel a jogi kérdések tisztázódnak – végtére is erről szól a házasság, kőkemény vagyon- és felelősség elosztásról, nem a rózsaszín szerelemszirupról -, ’oszt  hajrá. Aztán részben rájöttem, hogy inkább a nyálas esküvőket utálom én igazán, élükön az ,,el ne merjétek kúrni a Nagy Napom” menyasszonyhisztivel, részben pedig látom a környezetemben, hogy van még létjogosultsága a hagyományos frigynek.

Az Office for National Statistics (ONS) weblapján lehet nagyokat mazsolázni a számokból: Angliában csökkent a házasságot kötők száma, s nőtt az alternatív családformát választóké. A Család fogalma az ONS szerint: házas, bejegyzett élettárs vagy élettársi kapcsolatban élő, gyermekes vagy gyermektelen pár, illetve egyedülálló szülő legalább egy, azonos cím alatt élő gyerekkel. 2017-ben 19 millió családot számoltak, amiből 12,9 millió házas/bejegyzett élettárs, 3,3 millió élettárs és 2,8 millió egyedülálló szülő (többnyire nők).

Egyre többen választják az élettársi felállást s némileg csökkent az egyedülálló szülők száma, reméljük, ez utóbbi tendencia folytatódik. Ha valóban megreformálják a válás folyamatát, talán még nyerhetünk is vele. Nos, a modern kor valóban sok változást hozott s én bármennyire is pártolom a rugalmas, egyenlő szerepleosztást kínáló kapcsolatokat, a realitás azt mutatja, van mit csiszolni a nagy ötleteken.

Statisztikák szerint a gyermekes bejegyzett élettárs párok 27%-a válik el mire 5 éves a gyerek. Ez házasok esetében 9%. Hogy pusztán csak azért, mert nehéz keresztülverni a válást és ez visszatartó erő, vagy netán tényleg jobban működik egy kapcsolat jeggyűrűvel az ujjunkon, nem tudni, de jó kérdés. Elég masszív a kutatóirodalom azon témában, hogy a gyermekek pszichikai fejlődését hogy befolyásolja a szülők különélése – hát elég cefetül. Igen, van mindenféle tényező és mindenki tud példát az ellenkezőjére, de a statisztikában ez a gyönyörű: az átlagról, a nagy számokról szól, nem az egyéni sikertörténetekről. Az NHS-ben eltöltött éveimben látottak alapján azt mondom, hogy jóval kiegyensúlyozottabbnak tűntek azok a lurkók, ahol az anya Mrs-ként mutatkozott be.

Gazdaságilag az érvek a házasság mellett szólnak, és igen, ez lehet az egyik alappillére eme intézménynek: két ember gürizik s segíti egymást érzelmileg-anyagilag, hogy sikeresen fölneveljék az utódokat. S milyen ez az ördögi kör: amerikai adatok szerint a lakosság legtanultabb, s ergo legszilárdabb pénzügyi lábakon álló rétege az, aki az első gyerek születése előtt megházasodik. Most nagy mantra, hogy egy nő egyedülálló anyaként is lehet sikeres – igen, ha a képzett felső krémbe tartozik, akinek van pénze gyerekcsőszre, egészségügyi ellátásra és lakásra. A boldogság megint más kérdés. Ezzel a nők fejét tömik, a férfiakat pedig mint családfenntartókat, családfőket száműzték a kispadra annak ellenére, hogy egy 2012-es  British Social Attitudes felmérés szerint a nők 68%-a mondta, hogy szíve szerint ő maradna otthon gyereket nevelni, a férfi pedig hozza haza a húst. Elég tradició szagú, nem? Én jó ötletnek tartom mind az apasági gyest, mind a dolgozó anya koncepcióját, de mellette az elburjánzásokat kéne visszametszeni.

Miért is hozná haza a férfi a húst? A házasság tekintélyének romlásával pont a szegényebb népek szívnak, és ha ők szívnak, a jóléti állam mindenki mást is maga elé térdeltet. Férj-Apa nincs. Férfiak generációja nőtt és nő úgy fel, hogy nem tartatik felelősnek az összepaskolt gyerekek iránt. 2,8 millió egyedülálló család!! Abból kevés ám az üzletasszony. Ex-kolléganőimen és a pulyáikon láttam: biológiai aty néha megjelenik, ha megjelenik, de leginkább nagy ívben szarik a csemetékre. Anyagi támogatás szinte nuku, csóri gyerekek meg baromi zűrösek (szerintem az egyiknek már dedikáltak egy cellát valahol). Ráadásul ezek a nők alkalmazhatatlanok. Nem csak mert esetleg tyúkeszűek/képzetlenek, hanem mert állandóan beteget jelentenek, ha baj van a gyerekkel. És mindegyik részmunkaidőt tud csak vállalni, azzal meg kitörölheti a seggét a munkáltató. Na és ki állja a cechet a végén? Az adófizető. Mert ezeknek a büszke anyukáknak szoclakás kell és gyereksegély és rugalmas munkavállalás és persze nyaralás. Ellenben ott volt a zimbabwei kollegina, házas, később szült, sőt még van kis gyülekezeti közössége is, szóval gondolom ők is tudnak segíteni a kölkökkel – két és fél év alatt asszem egyszer nem tudott bejönni a kisfia miatt. Egyszer!

A házassággal jobb esetben jön hozományként az após-anyós, netán a kiterjedt família, akik hatalmas segítség lehetnek gyereknevelésben, anyagi támogatásban, a jó kosztról nem is beszélve. Ám itt a modern család már más: ,,az exem anyjának az élettársa vigyáz most a fiúkra, de amúgy az apjuk öccsének a másodnővére viszi őket edzésre keddenként”. Mint egy hippi kommuna.

Elcseszett a segélyrendszer, mert nem a tartós, egy fedél alatt lakó párkapcsolatokat támogatja, hanem kimondottan elrettenti a feleket, hogy összebútorozzanak. Anya több pénzt és juttatást kap az államtól, ha egyedül fetreng egy önkormányzati lakásban, mintha van bejelentett, keresettel rendelkező élettársa. Bravo.

Ha a házasság azt jelenti, hogy gondold meg kétszer is mit csinálsz mert követezményei lesznek, legyél nő vagy férfi, hát engem meggyőztek! Olvasmánynak tudom ajánlani ezt. Van aki szerint úgy lenne ideális, ha a házasságba nehéz bekerülni, de könnyű kiszállni belőle. Ebben is lehet valami.

Aztán ott van a pszichológiai tényező. Sokan megjegyezték, hogy a házasságból mint gyermeknevelési csapatmunkából mára lifestyle choice lett, azaz a közös célba vetett erőfeszítések helyett mindkét oldal az egyéni igényeinek kielégítését várja a frigytől. Azt hiszem, ez korunk individualista mellékterméke. S azon gondolkodom, hogy vajon a házasság nem kapcsol-e be valamit pszichésen bennünk, amit a leglelkesebb élettársi szerződés sem képes? Dan Ariely pszichológia professzor a ,,mögöttünk bezárt ajtók” hasonlatával élt: házassággal megszűnik vagy legalábbis elítélendő lesz a további lehetőségek utáni nézelődés és futkározás. Az ajtók záródnak, mi meg elfogadjuk, ami van. Tudom ajánlani a fickó könyveit és videóit.           .

Nem kéne-e ezt az elkötelezettséget bátorítani és támogatni? Nem csak törvényileg, mint adóvisszatérítés vagy flexibilis GYES, hanem morálisan is. Angliában a heteroszexuális bejegyzett élettársakat nem illetik meg azon jogok, mint a házasokat (ellenben az egynemű élettárs/házasokkal), emiatt volt is balhé kb. egy éve. Van aki erre azt mondja: ha írtózol a házasságtól, mert az különben is csak egy darab papír, akkor miért várod el az egyenjogúságot? Lehurrogod, de ami tetszik belőle, kimazsoláznád? Ha csak egy papír, uccu, írd alá. Szerintem van benne valami, nem csak ebben a konkrét esetben, hanem az egész logikában. Akik ezzel érvelnek, azok általában fölhozzák az értékek szót, és nekem úgy tűnik, hogy Londonban ez egyenértékű a fasisztakriptonácinőgyűlölőpederaszta kifejezéssel. Hogy lehet valaki ennyire gyöpös és kirekesztő (egy másik mumus szó), hogy holmi értékeket, horrible dictu, saját értékeit preferálja?

Végezetül azt hiszem, aláássa az intézmény népszerűségét, hogy a nyugati ember mindenképp napnyugtáig tartó orgazmikus boldogságot követel a házasságtól. Nem is nyomorúságot, persze, de kicsit másképp fest a dolog, mint amit az idióta filmek, az esküvőkatalógusok és a Celine Dion hangaláfestés sugallnak. Valószínűleg eleve irreálisak az elvárásaink, s inkább bele sem kezdünk.

Jonathan Haidt (ő is szuper olvasmány!) írta, hogy a nyugati párok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy szerelemittasan az oltárba csapnak. A szerelem kémia, hamar alábbhagy a vegyülethullám. Ahogy egy szerződés érvénytelen, ha ittasan írjuk alá, úgy az a házasság sem vehető komolyan, ahol pár hónap turbék után rohannak az anyakönyvvezetőhöz.

Ismét csak Ariely mesélt arról a kutatásról, amiben a szabad kontra szervezett házasságokat elemezték. Kiderült, hogy a két formában élő párok boldogságszintje kb. 3 év után találkozott: a szabad választásosoké megcsappant, míg az összeboltolt páré nőtt. Arról nem szól a fáma, hogy 10-20 év múlva hogy érzik maguk a szervezett frigy tagjai, némi gyanúval élek, hogy a megszokás nagy úr törvénye alapján leginkább elkérődznek egymás mellett. Az emberek alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, de ezt én k’rvabiztos hogy ki nem próbálom.

Egy példa, hogy milyen értékalternatívák vannak Angliában a házasság nyélbeütésére: volt itt egy nagyon rendes muszlim srác. Tanult, dolgozott, esténként meg otthon nézte a béna sorozatait. 26 évesen odaállt az anyja elé, hogy na, ideje házasodnia, mire a mama elkezdett körbeérdeklődni az eladósorban lévő lányok házánál. Sorra járták a sráccal a családokat, méregették egymást a fiatalok, s aztán ahol erős volt a szimpátia, még egyszer fölmentek teázni. Harmadszorra már négyszemközt beszélhettek a gerlicék, azaz egy kávézóban, amíg a lány nőrokona a szomszédos asztalnál kakaózott és figyelt az erkölcsre. Pár hónapra rá összeesküdtek. Náluk ez jobb helyeken így megy. Boldogtalanok? Dehogy! Fölszalad a szemöldökünk, de kérdés: ugyan honnan tudjuk, hogy 40 év múlva nem néznek vissza elégedettebben az életükre, mint mi, a csakisszerelemből rózsaszínt látók?

Szerintem mindkét verziónak vannak hátulütői s mindenképp nagyra értékelem, hogy Európában van szabad választása az embereknek, hogy kívánnak élni, de ha tárgyilagosan nézzük az egészet, mi itt nyugaton a házasság társadalmi, praktikus funkcióját vesztettük szem elől, miközben a nemkívánatos mellékhatásoktól próbáltunk – néhol nagyon helyesen – megszabadulni. Nem tudni, szigorodnak-e a házassággal kapcsolatos elvárások vagy ez idejétmúlt intézmény, de jelenleg több érv szól mellette, mint ellene.

Most hirtelen Gábor Zsazsa és a kilenc férje jutott eszembe valamiért...

Na mindegy. Május még messze van. Addig Fülöp herceg megemésztheti, hogy az unokája nem egy távoli rokont vesz el nőül, ahogy a családban eddig szokás volt.

diana_charles.jpg

Akiknek nem jött össze. Hülye okokból hülye házasságok születnek.