London tíz szépséghibája

Mivel a múltkor összegyűjtöttünk tíz derék dolgot Londonról/Angliáról, most következzék egy tizes lista arról, ami nem szívünk csücske a Szigetországban s fővárosában. Milyen furcsa, a jót pontokba felsorolva ledarálja az ember, a rosszat meg szinte kénytelen bő lére eresztve kifejteni. Ez nem azt jelenti, hogy a mérleg a negatív oldalra billen, épp csak pletykálni jobban esik, mint áradozni. Jöjjön hát!

 

Tömeg

Egyszerű – k’va sok az ember. 8,5 millió, közel Magyarországnyi lakos liheg egymás nyakába. Mindenhol ott vannak. Őrjítő tud néha lenni. Ebből következik, hogy ami amúgy is kényes pont az életben, azt itt pöcenégyzetre emelve kapjuk: lakhatási körülmények, közlekedés, iskolaválasztás, köztisztaság, stb.

 

Szemét

Sehol máshol nem látam, hogy ennyi hulladékot dobáljanak el a népek. Állandóan elvitelre zabálunk, szörpizünk, csomagoltatunk, aminek maradékát aztán vagy elvisszük egy kukáig, vagy letosszuk az első ajtólépcsőre. A város úszik a szemétben, pláne átbulizott éjszakák után. Egész egyszerűen szégyen- és felelősségérzet nélkül esik ki a kezükből a taknyos zsepi a buszon. Sajnos a munkahelyi és otthoni termelés is masszív. A szelektív gyűjtés sokaknak még mindig idegen fogalom, bár az önkormányzatok aktívan támogatják; már van külön kuka ételmaradéknak és kapunk speckó zacsit is a szárazanyaghoz.

 

Higiénia

Persze miért lenne más a város, ha sok lakosa igénytelen? Nem mondom, Pesten is felszalad a szemöldök, nyitottam én már rá a vécéajtót a Sport uszodában reggel 7-kor egy akkora kupac lehuzatlan szarra, ami akár bébi Jabba is lehett volna. Londonban valamiért azt várná a naív ember, hogy ilyen jómód meg felvilágosult oktatás mellett azért elér egy szintet a banda. Egy túróst.

Mániájuk a padlószőnyeg, még a fürdőszobában is, ami nem alkot jó párost azzal a szokással, hogy cipővel trappolnak be a lakásba. Jól öltözött emberek is felrakják a lábuk a szemközti metróülésre. A konditeremben senki le nem törölné maga után a szétizzadt gépet. Néha elnézem az iskolás uniformisba bújtatott gyerekeket, és nem egy kölök ápolatlan, korpás fejű, szakadt a ruhája és bennfentesként tudom, hogy a szájhigiéniájuk is csapnivaló. Na most ez nem pénz kérdése, mert szó szerint fillérekért lehet piperecikkeket kapni. Ez nemzeteket átölelő igénytelenség.

Egyes etnikumoknak itt-ott van egy karakteres ájere: az indiai/pakisztáni emberek gyakran curry-hónaljszagúak, a kínaiaknál a fogínysorvadásos lehellet a mumus (állítólag a szójaszószban van valami), a fekete-afrikaiakból (pl. Nigéria) pedig valami istentelen büdös kiizzadt fűszerkeverék árad. A kelet-európaiakra, a látványosan kétkezi munkásokra legalábbis, sajnos az állott bagószag jellemző.

Itt készételt is kanalaznak tömegközlekedésen, baromi gyomorforgató az emberszagba belevegyült hagymásrizs bukéja. Az eddigi legvágyölőbb látvány az volt, mikor egy kiscsaj a metrón befejezte a chipszevést, majd nekiállt leszopogatni az ujjairól a morzsákat, de nem ám csak úgy a begyekről cupp-cupp-cupp, hanem egyenként bekapta az egész ujjat, be tövig, majd húzta ki a szájából, ahogy a profik a Private Goldon. Aztán persze megfogja a kapaszkodót, kezet ráz veled, stb.

 

Tömegetikett

Az arctalan tömegek viselkedése szerintem szépen visszatükrözi a metropolisz idegenségét, a túlzott liberalizmust s a kulturális elszigeteltséget. Más le van szarva, miér’ ne szabadna, ő nem az enyéim közül van. Beállnak az út közepére a telefonjukkal pettingelni. A gyerekek a rollerükkel zúznak mint az állat, te meg kerülgesd őket. Üzletekben szétszórnak mindent, ledobálják a ruhákat, belekenik a sminkjük, és az eladókat gyakran egy Hö, te! megszólításra sem méltatják.  Az utcán rendre én ugrálgatok félre, mert a sok tahó csak vonul - ebben külön élen járnak a fekete és muszlim asszonyok, egyik sem húzná be a hasát egy kicsit vagy mozdulna arrább 5 centit.

 decathlon_kupi.jpg

Visszatenni büdös

 

Édes élet

Nem tudom, miért, de Angliában állandóan nasizabálhatnékom van, pedig az édességek színvonala épp hogy hármas alá. Vagy a brilliáns marketing, vagy a szürke idő teszi, de nehéz ellenállni a kekszeknek, csokiknak, étbevonóba mártott magvaknak. A kedvencem a Bendicks mentolos csokitallér és a Marks&Spencer sajtos scone-ja. Budapesten ritkábban kívántam az édességet, és olyankor vagy magam sütöttem valami fáin sütit, vagy elmentem egy jobb cukrászdába kielégülni. Itt meg egyre az édesipari gagyikon jár a szemem. Szerintem részben azért, mert nincs rendes, átlagember piaca ahol a szemem és gyomrom jóllakna friss, helyi zöldséggel, gyümölccsel.

 

Osztályrendszer-viselkedés

Szerintem eltűnőben van, de még mindig nagyon érezni a hatását és következményeit. Írtó furcsa nekem az angol társadalmi berendezkedés. Nagyon meglepett, hogy a lakosság egy része, még az igen jól kereső rétegek is, nem tud gusztusosan enni, kézzel tunkol és csámcsog hozzá, télikabátban ül az operában mert lusta leadni a ruhatárba, és kivakart bugris módjára beszél a másikkal. Az iskolából kizúduló gyerekek mint valami kis vadállatok. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint amit én kiskoromban ,,tisztes polgári családnak” láttam, elképzeltem, pedig itt megvan hozzá a pénz. Mint az ősemberek. Nincs bennük finomság. A jövedelem kialakított egy középosztályt, de kultúrában vadak maradtak. Természetesen találkoztam olyan angollal is aki erősen blue collar, kétkezi munkás volt, de tündéri kellemmel, jó modorral volt megáldva (nevelve).

Nemrég beszélgettem egy svéd fickóval aki megjegyezte, hogy neki az a benyomása, hogy a kelet-, közép-európai népeknél az úgymond ,,egyszerűbb” embereknek is, minden rossz szándék nélkül mondva, kifinomultabb stílusuk van, udvariasabbak, kulturáltabbak. Nem tudom, hogy alakult ki (a szocialista népművelés egyik áldásos hatása?), hogy nálunk a fodrász, az ács képes artikuláltan, szépen beszélni, étteremben viselkedni, az ,,osztálya” nem egyenlő a műveletlen taplósággal (és szomorúan látom, hogy fordul a trend).

 

Mummy!!! I wanna, I wanna, I WANNA!!

A gyerekek. Kb. 80%-uk a Sátán elkényeztetett kis betyárkörtéje, akiket egy összetekert újsággal csapna le az ember. Neveletlenek, akaratosak, a pökhendiség szó szerint el tudja torzítani már egy négyéves vonásait is. Aki nem hiszi, üljön be egy átlagos étterembe, menjen múzeumba, vagy nézelődjön pár órát egy orvosi rendelőben: lebarmolják a berendezést és megállás nélkül visítanak. Ha felizgulnak, ha figyelmet akarnak, ha valami cuccot kívánnak meg, ha a testvérük akarják túlszerepelni. Felemelő volt tapasztalni, hogy Pesten, Rigában, lengyeleknél..figyelj...normálisan elvannak a kölykök! Csak úgy...vannak. Még aranyosak is. Beszélnek, járkálnak, játszanak, de nem róluk szól az univerzum. Mert épelméjűek a szüleik.

 

Utcai énekesek

Engem nem érdekel, ki milyen legális megélhetési formát választ magának. Csak ne kínozzon vele. Utcai énekes körökben valamiért elterjedt egy bizonyos zsáner. Nem tudom, hogy hívják, de ilyen nyálas, plöttysemmilyen hangzása van (vegetatív country?), és én Temzének tudok tőle rohanni. Pláne mert nemcsak úgy eldanolgatnak a gitárjukkal, hanem mindezt erősítővel teszik, hagy hallja az egész kerület, ahogy az összetört szívükről nyávognak mielőtt átkapcsolnak Adele-style fejhang vonyításba. Férfiaktól kifejezetten hervasztó. Nem tudom, miért divatos az ,,akkor van jó hangom, ha túlordítom a négyhuszas pekingi járatot”, de most ilyen világot élünk. Pár hete a Waterloo pályaudvaron érzelgett hangfalaival egy ilyen szerencsecsomag és nem lehetett hallani tőle a hangosbemondót. Veszélyes terület a Covent Garden, a London Eye partszakasza és pár metróállomás. Részemről csak azoknak dobok pénzt akik kizárólag instrumentális muzsikát játszanak, elektrikdemó nélkül.

 

Okostelefonok

Persze mindehol nagyon elterjedt, de Londonban elburjánzott. Szerintem elkeserítő kép, ahogy a metróvagon fele a képernyőbe merül, s én arcátlanul belekukkantok, mit csinálnak: valami gügye játék, fészbuk, instagram. A munkahelyen elvonási tüneteket produkálnak, ha nem csekkolhatják le óránként (és ezek a tré kifogások! ,,A gyerek miatt, hátha keres az iskola”; akkor az iskola hívja a vonalas számunkat, bébi, azt biztos fölvesszük). Az utcán belegyógyulva világuk nem tudják, s valami elmerobbant felvetette, hogy az úttest előtt a földre kéne jelzőfényeket szerelni, hogy lássák, piros van. Persze adófizetők pénzéből. Nehogy elüsse szegénykéket a tzúnya autó. De hát ez a darwini szelekció, hagyjuk az Anyatermészetet dolgozni!

Azt hiszik, az otthoni helyzet durva? Dehogy. Egy példa: úgy másfél éve édesanyámmal ettünk egy pesti étteremben. Olyan étterem hangulata volt, az asztaloknál beszélgettek, a pincérek járkáltak, jól megvoltunk. Akkor tűnt fel, hogy valami más mint Londonban, mikor bejött négy külföldi srác, leadták a rendelést, majd csend lett. Lazán lesüllyedtek-görnyedtek a székükben, mind a négy szinkronban kapta elő a telót és kezdett el magába fordulva szörfözni. A szociális készségek evolúciós kipusztulás előtt állnak.

 

Vezetés

Na, azt nem nagyon tudnak. A buszsofőrök Sandra Bullock-nak képzelik maguk és negyvennel közelítik meg a megállót, csak hogy aztán satufékkel álljanak meg. Az index és a fenyőlégfrissítő itt extraként járhatnak az autóhoz, az új tulaj meg inkább a wunderbaumot választja. Most hogy esett kicsit a hó lehetett látni, mennyire elveszettek. Az, hogy téligumijuk nincs max. hópehelymintás óvszerként, az érthető, ez nem egy havas klíma. De szerintem a fizika alapjait sem tanítják meg autósiskolában, mert azért még én sem (és ez nagy szó) próbálnék csutkáig fölpörgetett motorral elindulni a csúszós latyakban. Tegnap az ablakból néztük, ahogy egy szerencsétlen nő már a sírás határán küszködött a domboldal alján. Semmi nem ment neki, végül egy jótét kutyasétáltató tolta be egy parkolóba, hagy szedje össze magát.

Megdobálhatnak, de akkor is kimondom: a bőr színéből elég jól meg lehet saccolni a vezetési stílust. Persze mit várunk, ha valaki Bombayben meg Kairóban gyakorolta a helyi KRESZ-nek nevezett szájhagyományt. Szerintem az egyik legmeredekebb típus az ázsiai nő, fingjuk nincs semmiről. Egy filippinó kolleginám gyújtás rákapcsolása előtt mindig imádkozik, s hát rá is fér az Úr kegyelme, mert egyszer útközben valamit olyan viccesnek talált, hogy behunyta a szemét és a volánra rádőlve kacagott. Mi meg kiabáltunk, hogy állj meg, balkézszabály, jönnek! Addig viszont elég szépen haladt a szaggatott vonal fölött. De hogy ne legyek annyira rosszmájú, itt szeretném dícsérni a női buszsofőröket, mert tapasztalatom szerint ők kiegyensúlyozottabban lavíroznak a gépjárművel.

Ennyi lett volna mára, köszönjük a figyelmet.