Hópehely nemzedék

Most hogy ilyen szépen hull a hó Londonunkban (nagy nedves pelyhek ami meg nem marad de legalább átázik tőle az irhakabát) a LBM írójának eszébe jutott, hogy az általa ismert kinti magyarok eddig nem hallottak egy, az angol nyelvben nagyon elterjedt kifejezésről. S mivel pedagógiai hajlama nem csak a fodrásznál pletykálásban merül ki hanem szívesen terjeszti az újangol finomságait minden idetévedt olvasónak, következzék egy rövid eszmefuttatás a Hópehely Nemzedékől – Generation Snowflake.

Nyitányként annyit, hogy ez nem egy generációs szemétkedés lesz valakitől, aki már a 25 túlsó oldalán van, s természetesen igazságtalan azt állítani, hogy az ifjúság minden tagjára érvényes a kritika. A LondonBudapestMetro nem kíván görény módon általánosítani és a poszt írása alatt egy állatnak vagy szobanövénynek sem esett bántódása. Tessék, letudtuk a kötelező jogi nyilatkozatot azok kedvéért akik állandóan a megsértődés felfűtött lelkiállapotában leledzenek, mostantól nyugodtan olvashatnak tovább a véleményükkel nem egyező gondolatokat befogadni képtelenek is. Róluk szól a bejegyzés.

A kifejezés Amerikából származik. A Harcosok Klubja szerzője magának tulajdonítja az eredetét (Brad Pitt monológja: ,,You are not a beautiful and unique snowflake”), ám állítólag már korábban megszületett e fogalom. Azokra a tizen-, huszonévesekre használják nem épp hízelgően, akik  érzékenyebbnek, törékenyebbnek mutatkoznak az előző nemzedéknél és alapbeállítottságuk, hogy minden csippcsupp ügyön, amihez vagy nem is értenek vagy máshogy éreznek iránta (nem gondolkoznak, ma érezni kell az univerzum igazságát) megsértődnek és szapora Twitter ostrom mellett rohannak tüntetni a jogaikért.

Nos, ez így elég sarkos. De igaz. Aki követi az angolszász híreket, az biztos olvasott az amerikai, angol egyetemeken elburjánzó safe space vagy trigger warning hullámról. Az előbbi olyan platform, közeg ahol semmi olyasmi nem hangozhat el, ami kirekesztő, sértő, felzaklató lenne a diákságnak. Vagyis tulajdonképpen semmi értelmes ha úgy vesszük, hogy az egyetem egyik fő dolga az, hogy buborékunkból kiszakítva provokáljon, gondolkodni tanítson minket és megnyisson egy másik világot előttünk. Így esett, hogy a hisztérikus diáktömeg lincshangulat közepette megakadályozta híres feministák, tudósok vendégszerepléseit (Cardiff Egyetem, Berkeley), mivel szerintük lázító-kirekesztő-transzfób-mittoménmi a tartalom. A szólásszabadság kapott egy seggberúgást az ,,OMG, nincs wifi!” slepptől.

A trigger warning pedig amikor előre szólnak a publikumnak, hogy a következő film, színmű, könyv vagy beszéd ,,potenciálisan felzaklató témákat” érinthet, valahogy úgy, mint amikor online fénykép összeállítás előtt felugrik egy kisablak, hogy ,,felkavaró látvány következik, kattintson ha biztos akarja látni” – ami igen furcsa, mikor világháborúkról vagy bányarobbanásokról riportálnak; mégis mire számít aki megnézi?! Ennek fényében A nagy Gatsby vagy Shakespeare Titus Andronicus műve előtt is jelezték, hogy ebben bizony ,,szexuális erőszak” lesz, ezért akinek ez érzékeny téma az kerülje vagy legalábbis kérdezze meg pszichológusát, gyógyszerészét. Eredetileg azért, hogy ha neadjég ül a sorok között olyan akit épp a múlt hónapban erőszakoltak meg vagy diagnosztizált szuicid hajlama van, annak ne súlyosbodjon az állapota. A klasszikus irodalom már csak ilyen sunyi.

A szándék nagyon derék, de rosszul sült el az egész. Egyesek a szülőkre mutogatnak mondván, hogy félrenevelték a gyerekeiket: a túlzott óvással kombinált egekik felpumpált önérzet életképtelen nyávogókat produkált. Hát, ööö, hmm, nem vagyok szociológus, de osztom a véleményt. Nagy divat most Angliában a Mental Health, azaz mentális egészség. Felkarolta a két herceg is (a Vili és a Vörös), mert hát az édesanyjuk Diana is, ugye, depresszió meg bulémia... Ezt is nagyon támogatom, itt nem bezárják Lipótmezőt és kiba**ák a betegeket, hanem van egy rakás terápia, ami nyújthat némi segítséget, ha nagy a baj.

Ámde: akit sosem neveltek az életre viszont határtalan nárcizmusban nőtt fel, az hajlamos visszaélni a rendszerrel. Elmondanám, hogy elég riasztó dolgokat látok most, hogy egy körzeti orvosnál dolgozom (a helyi egyetem diákjai a betegkör. Ismétlem, tört részét látjuk csak a populációnak tehát csak óvatosan a skatulyázással, de minden klappol a munkán kívüli tapasztalataimmal).

Elképesztő sok a mental health eset: pánikbetegség, hangulatingadozás, szorongás. Rendszeresen hívogatják az orvost, néha zárás előtt 10 perccel is, hogy beszélniük kell, mert megint pánikrohamuk volt. Nem bírják a stresszt, kivannak a vizsgáktól, a nyomástól, a követelményektől, aggódnak a nagymama állapota miatt is és épp szakítottak a szerelmükkel (előszeretettel s laikus érdeklődéssel olvasgatom az orvosok bejegyzéseit). Pszichiáter sem vagyok ezért nem tudnám megállapítani, hogy ebből mennyi a betegség és mennyi az elkényeztetett jóléti hiszti, de azt mondja már meg valaki nekem, hogy mégis mi a ferde kukit vártak ezek a srácok az egyetemi élettől? Rajzold le, mit álmodtál az éjszaka? És még nem is (csak) az orvostanhallgatók vagy építészmérnökök buknak ki, akiknek kutya nehéz a tananyaguk, hanem az összehasonlító irodalom szakosok! Úgy dobálják be az antidepresszánst, nyugtatókat, altatókat 20-22 évesek, mintha gumimaci lenne. Ez az egyik eredménye annak, hogy

  • 18 éves korukig az iskolai elvárások nem túl masszívak, felhígult a felvételi rendszer, oszt’ most van pofáncsapás
  • Az angol diákélet híres az alkohol- és keménydrog fogyasztásáról amik nem tesznek túl jót a közérzetnek (volt egy junior orvos betegünk. Huszonpár évesen szívrohama volt kábszertúladagolástól. Most nagyon vigyáz magára, igen jóképű fiatalember, de kell is az egészséges életmód mert azóta HIV pozitív lett, nem tudom, mi úton. Brutál élettörténetek vannak)
  • Anyu-apu egész eddig putyujgatta őket, s most a maguk lábára kell állni. Nehezen megy. Vannak cukorbeteg, asztmás pácienseink akik leszarják a gyógykezelésük. Ha mama nem intézi el nekik vagy az orvos nem cseszegeti őket, az első rohamig nem veszik komolyan a betegségük.

Továbbá az is furcsa, hogy ezek az ,,összeomlott” fiatalok nyugodtan besétálnak a recepcióhoz, a telefonjuk baszkurálása közben kijelentik, hogy az imént pánikrohamuk volt és látniuk kell egy orvost. Oké, egy óra múlva tud majd hívni, telefonos konzultáció, jó? Nem, az nem jó, akkor órájuk van. Amakkor is elfoglaltak. Nem, akkor sem tudnak jönni. Most akkor beteg vagy b’zmeg vagy nem??!! Ami összeomlást én személy szerint otthon láttam vagy átéltem, az bizony kurvára nem így szokott kinézni. Nem szégyen segítséget kérni, sőt, menni kell, de nagyon alacsonyra tették a mércét, hogy mihez is kell istápolás.

Az igazi kiborulást a beérkező kórházi zárójelentésekből ismerjük meg: öngyilkossági kísérletek, gyerekkori bántalmazások, napokig nem evés, komplex bélbetegség, ilyenek. Nem szívmelengető. Sajnos nem ők szoktak heti négyszer betelefonálni, pedig nekik kéne a legnagyobb segítség.

Sok a kínai diák is. Ők mintha kevésbé lennének mentális nyomás alatt, vagy legalábbis nem mutatják. Szerintem azért, mert a kínai gyerekeket szívósabbra, ellenállóbbra nevelik, ott fegyelem van és szorgalom. Nagyon igaz, hogy sok minden a fejben dől el: mennyi múlik azon, hogy viszonyolunk az élet kátyúihoz. Pedig rajtuk nem csodálkoznék, ha kidőlnek: belecsöppenek egy vadidegen kultúrába, a család meg  messze van. Messze messze, nem London-Budapest messze.

Annyit még a Hópelyhekről, hogy nem szeretik, ha így hívják őket: ,,negatívan hat a mentális egészségünkre”. Azokat a sztorikat, amikor megsértődnek, ha nem kapnak ingyen sebtapaszt a vízhólyagukra, kóbor kutyát simogatnak Marokkóban és most teljeskörű kivizsgálást akarnak a biztonság kedvéért, vagy mikor leülnek a váróban és bedugják a zenét a fülükbe hogy véletlenül se hallják, mikor az orvos szólítja őket, majd legközelebb meséljük el.

Addigra nem lesz hó, csak latyak, de már hozzászoktunk.