Mikor a hópehely gyengélkedik

Valami bűzlik Angliában a huszonévesekkel?

Kezdjünk egy felütéssel: senki, tényleg, egyikünk sem volt olyan talpraesett, elbűvölő faszagyerek 20 éves korában, mint amilyennek egy-két évtizeddel később arra emlékszünk. Nem-a! Nyeglébbek voltunk, tapasztalatlanabbak és igen, talán arrogánsabbak is, mint ami a megengedett határérték. Ilyen az ifjúság, s jobb esetben hamar kinőjük: munkába állunk, magunkra maradunk, és benyalunk pár makarenkói tockost a realitástól. Így van ez jól.

Ezzel remélhetőleg ma is tisztáztuk, hogy nem egy megkeseredett harmincas fogja ócsárolni a gerletiszta ifjúságot. A LondonBudapestMetro múltkor már írt a a Hópelyheknek csúfolt nemzedékről s mivel naponta látja testközelből a siserehad kevésbé megnyerő tagjait is... muszáj megint írnia (egy egyetem orvosi rendelőjéről van szó). Legyen ez csak naplószerű élménybeszámoló szórakoztatásra kávé mellé, tunkolni vagy elrettentésre, hogy ne neveljük a gyerekünk.

Ne felejtsük, ez a generáció nem a semmiből sarjadzott ki, tökéletes folytatása és eredménye a szüleiknek, tehát nem fer rájuk kenni mindent. Aki 40-es, 50-es népekkel dolgozik, az tudja, mi fuckon terem az attitűd. Minden nemzedéknek megvan a maga sajátossága, háttere és a változás tempója brutális (social media tíz évvel ezelőtt még rugdalózóban alig volt), de itt 5-10 év korkülönbségről beszélünk s esküszöm, mintha más bolygóról származnék. Nem értem ezeket a mai fiatalokat, Mariska!

  • Sokan nem tanultak meg beszélni. Ismétlem, egy nívós egyetem diákjairól van szó, tehát azt hinnénk, hogy valamilyen szintet azért elérnek. Lószart, mama. Egy sajnos nagyon típikus telefonbeszélgetés a következő: recepciós belecsicsereg a vonalba majd erre jön az intro (nem színezek, eskü!): ,,Hi, .err... I received a text...and now..you know...like...I don’t know...like...errr...so yeah...” Ami dekódolva az, hogy kaptak tőlünk egy sms-t, hogy hívják a rendelőt és most érdeklődnének, mi a tosz van. Itt ez a sok telefon és még mindig izgulnak a kerek mondatokban beszéléstől? Ez a mellékhatása a textelésnek és emojiknak: se a nyelvet, se a non-verbális kommunikáció csínját-bínját nem gyakorolják. Ez külön pikáns a Kommunikáció-Média / Angol szakosoktól.

 

  • Vagy amikor úgy szólnak be a telefonba köszönés gyanánt, hogy ,,Fáj a fejem”. 

 

  • Azok akik pedig tudnak beszélni, néha valami bicskacsattintóan hadarnak és flegmán direkt elnyelik a szavakat, mintha a kis seggükből rántanák ki az embert. Megfigyeltem, hogy a bölcsészkaros nőkre jellemzőbb ez az arcoskodás és nagyon hálás vagyok hogy nem recepciózok, mert az egészségemre menne.

 

  • Az 1995 után születetteknél is észrevettünk egy tendenciát. Ugye fel kell tenni néhány alap kérdést amivel megtalálunk valakit a rendszerben:

- Születési dátumod?

- Május 2.

- ... és az év?

- Ja! 1997.

- Oké. S hogy hívnak?

- Mary.

- Mary mi??!! Most szopatsz? – De ezt már csak gondolni szabad.

Generation Facebook. Egy profil az egész ember. Mary, akit május 2-án köszönts fel, jelenleg Londonban jelentkezett be és ha ingerenciát talál érezni a hangodban, kioszt a twitteren.

  • Talán én vagyok technofób, de szerintem az okostelefonokat a Sátán küldte ránk vagy a Saruman. Nyomkodják ha beszélnek hozzád, nyomkodják amíg várnak és némelyik még a zenéjét is bedugja a fülébe, nehogy meghallja ha szólítják, világuk nem tudják annyira nézik, s előrántják mihelyst az orvos leveszi róluk a szemét. Totális függőség ami esetleg egy másik tünetet is előidézett:

 

  • Mégpedig azt, hogy mintha nem alakulna ki a problémamegoldó képesség sem, hogy A és B között meglássák az összefüggést és leessen a tantusz. Példa: hányszor de hányszor előfordul, hogy beutaljuk őket a kórházba. Na most az NHS az ő végtelen bölcsességében és tobzódó költségvetésében 2018-ban még mindig postai úton értesíti a betegeket az időpontról – e levél néha napokkal az időpont után érkezik meg, sebaj, kicsi, savanyú, de a miénk. Az orvos mondja a páciensnek, hogy ,,majd értesítenek, figyeld a postát és a hívásokat!”. Jó, jó, jó! Ajtó becsuk, telefon elő, transzban távoznak. Majd mi kapjuk a levelet, hogy nem mentek el az időpontjukra. És miért? ,,Jaa, én már régóta nem azon a címen élek és más a számom!”.

De pirospont jár azért, hogy a virtuális generáció a technológia áldásait ilyen simulékonyan használja; például havi átlag 16 óra ,,recepciós időt” spórolunk meg azzal, hogy az ifjak az online szolgáltatásokat veszik igénybe. Rengeteget számít, csak így tovább!

 

  • Az is aranyos, mikor megkapják a regisztrációs paksamétát, 4-5 lap összegémkapcsozva, majd két perc múlva ragyogó arccal hozzák vissza, hogy kész vannak. Igen, a fedőlap (majdnem) hiánytalanul kitöltve. És akkor ha most lapozol és az alatta lévő hármat is, ott, a sok kérdést... Nem fordul elő gyakran, de értesítenénk azt aki évi 9,000 fontot (vagy többet, ha külföldi diák) kicsenget utánuk tandíjnak, mert jobb ám mostantól szemmel tartani a befektetést. De legalább mosolyognak, na.

 

  • Aztán ezek a csibék tudják ám a jogaik és hogy úgyis megkapják amit akarnak, s sokan vissza is élnek ezzel. Az egyetem hímestojásai, mert ezért a könnyfakasztó tandíjért ugyebár a vevőnek mindig igaza van s nem tehetjük őket helyre egy dorgáló anyai pillantással. Ezúton szeretnék kérni mindenkit, hogy ne várja meg, amíg elfogy a gyógyszere, időben kérjen új receptet. Rendre akkor követelik az új dózist, mikor már három napja elfogyott a pirula és ezt előszeretettel játszák meg péntek délutánonként. A gond azzal van, hogy valamit nem adhatunk ki csak úgy automatikusan, be kell jönni kivizsgálásra. ,,De nekem nagyonnagyon kell, már az utolsót beszedtem, muszáj!” – olyan hangon, amivel valszeg a szüleiktől kihisztizhették a nyaralást, de az orvos nem boldog, hogy este 8-ig benn ülhet és írogathatja a bogyókat.

 

  • Már másodgenerációs beidegződés a tomboló nárcizmus és hypochondria: volt hogy egy kislány teljeskörű kivizsgálást akart, mert Marokkóban megsimogatott egy kóbor kutyát. Kérdjük, megharapott, megkarmolt, vannak tüneteid? Nem, de azért a biztonság kedvéért... Vagy mert köhögnek. Vagy napok óta hánynak, és aztán kiderül, hogy nem koplalják ki piritóssal-teával ahogy anyánk tanította, hanem mihelyst kicsit jobban vannak, nekiesnek a hűtőnek. Vagy - a kedvencem – mikor egyikük a Sürgősségire elment azzal, hogy piros a pénisze, de megjegyezte, hogy talán azért mert napok óta nem fürdött. Mosdatlan vagy, begyullad a ropi és ezzel foglalod a drága helyet?! Megsértődnek, ha nem kapnak ingyen sebtapaszt, ha a 25 pennys fájdalomcsillapítóra nem adunk ,,ingyen” receptet (mert ez esetben az adófizetőknek nem 25 pennybe kerül, hanem jóval többe. Ilyen a rendszer) és ha nem mi rohangálunk intézni nekik a kórházi időpontjukat. ,,De én olyan elfogalt vagyok a vizsgáimmal!” és hasonló nevetséges királylány követelések. Nemigen csatlakoztak a Segíts magadon mozgalomhoz és nem látom esélyét, hogy ezeket a srácokat valaki gatyába rázza, mert rendre visszaputyujgatják őket a kényelmes kis világukba.

 

  • Olvasni a hírekben, hogy milyen sok a mental health, azaz mentális egészség beteg, és persze megy a mutogatás, kinek a hibája: a kormányé, az oktatási intézményeké, a social mediáé, a divatlapoké, nagyjából mindenki kókler, csak a szülők nem. Arról is írtunk már, hogy mennyit gyógyszerezik maguk a fiatalok és a legijesztőbb az a dologban, hogy tulajdonképpen semmi nagyobb bajuk nincs, csak így menekülnek a felelősség elől. A dokik padlót fognak, mikor a betegük követeli, igen, ő mondja meg hogy milyen gyógyszert akar és márpedig neki ilyen meg olyan diagnózisa van (az ADHD, a figyelemhiányos hiperaktívitás-zavar most nagy sztár), aztán meg van sértődve, hogy nem kapja meg. Nagyüzemben nyomtatjuk az orvosi igazolásokat amit aztán a tanárjaiknak lobogtatnak, hogy miért nem tudták időben beadni az esszét és ők ,,pánikbetegek” és különleges elbánást kívánnak vizsgaidőszak alatt.

 Nem kívánom elbagatelizálni a valóban betegeket, de ennek a zöme hiszti. És ez a jövő. Na most ha valaki szerez egy diplomát mondjuk angolból vagy Business management-ből, akkor a munkáltató joggal hiheti, hogy a diplomával a vizsgák okozta nyomást is megtanulták managelni. A diploma tulajdonképpen erről szól, bizonyítvány komplex készségekről. Ki fog nekik dolgozóként orvosi igazolásokat írogatni és simikézni a lelkük, ha nem bírják a gyűrődést? Ideggondozni megint csak a bölcsészeket kell nagyobb számban (igen, számolom), ööö, csak a matekszakosok tudják előre, hogy seggelni-izzadni kell majd öt évig?

 

  • Kényes téma, de csapjunk bele: a gender identity, illetve nemünk megváltoztatása. Na most én nagyon értékelem Angliában, hogy mindenkinek megadják ezt a szabadságot – vannak akiket az Anyatermészet másként huzalozott, ha nem azonosul azzal amit a tükörben lát, uccu. Ámde: ez nagyon újkeletű dolog és a jelenlegi angol jogalkotásnak még mindig gőze sincs, hogy álljon hozzá. Ellentmondásos instrukciókat kapunk: semmit sem szabad megváltoztatni a páciens orvosi feljegyzéseiben DE a feljegyzések nem árulhatják el, hogy történt egy csavar a sztoriban. He? Aki érintett és ezzel kokettál, az kérem értse meg: muszáj tudnunk, hogy nemet váltott (ilyenkor kapnak egy új TAJ számot és nincs visszaút). Én hívathatom magam Sanyinak holnaptól de attól még a méhnyakrák szűrésre el kell mennem. Fogantatás óta női hormonokat termel a testem és az orvosoknak ezt tudniuk kell, mert csúnyán más eredményt hozhat a rossz diagnózis. A fiatalok meg mint tót a vadkörtének, nekiesnek buzgón, de én nem tartom etikusnak, hogy a fejüket azzal a szarsággal tömik, hogy az vagy akinek érzed magad, mert a biológiai tények visszavágnak. Szóval csak óvatosan.

 

  • Amúgy meg nagyon érdekes látni a világ minden tájáról az ifjúságot. Sok a kínai diák, ők nyugiban elvannak és bár néha nehéz megtalálni a közös hangot (pláne mert pocsék az angoljuk, de legalább igyekeznek), viszont egész udvariasak. Vicces mikor mohón belemarkolnak a kitett ingyen kotonba, lám, apró ember nagy étkű. A múltkor egy kínai leányzó echte kínai névvel mondta, hogy elküldené ő az oltási papírjait, de Magyarországról jött, senki nem értené. Születési hely: Budapest, Hungary. Ilyet is csak Londonban! Bőven akad indiai, ők minden részleten elszőröznek millió kérdéssel, s nem kifejezetten kedvenceink az amerikaiak, mert elég nagy az az arc. I know my rights. Én nagyon csípem az ausztrálokat, dél-amerikaiakat, s a németekkel-skandinávokkal is könnyebb dűlőre jutni.

Furcsa, hogy itt tanulnak minimum egy évig és sokan nem vesznek egy eldobható telefont UK telefonszámmal potom összegért, hanem elvárják, hogy majd az NHS fizesse a külföldi hívást ha keressük őket. A múltkor egy spanyol gyerek húzta a száját, hogy van neki angol száma, de a hazait jobban szereti használni. A spanyolokra elég jellemző, hogy állandóan kritizálva megjegyzik: mert nálunk otthon így meg úgy szoktuk csinálni... És ki nem sz@rja le? Most Angliában vagy barátom, de kösz az építő jellegű kritikát.

Mondom, néha csak nézek, mi van velük. Sajnos azt már nem látjuk közelről, mi válik egy-egy ,,sikertörténetből” mert elszállnak a madárkák diplomázás után, de a folytatást lehet az utcán nézelődve is követni. S még hagy jegyezzük meg, hogy sok mindenre a fentiekből a finom, burzsuj entellektüellek tűnnek fogékonynak, mert ott a két 22 éves tenyeres-talpas recepciós kiscsaj, na nekik nincs idegösszeomlásuk és szorongásuk ha állni kell a sarat és kenyeret keresni. Egy korosztály és mintha két bolygóról származna páciens és gyógyító.