A Brexit és a Szex

Az most csalódni fog aki bedőlt a clickbait-nek, de kérem olvassanak csak tovább!

 

London belvárosa szerelemittas volt a hétvégén. Amerre néztél, ragyogó mosolyú emberek tartották orcájuk a Nap sugarai felé, szemükben a buzgalom tüze lángolt, s párok smároltak olyan hevesen, mintha az egyiküket épp most hívták volna be a frontra harcolni. Nem, nem csak a tavasz illata bizsergeti a nép vérét, hanem a szezonális anti-Brexit tüntetést tartották a Hyde Park – Westminster környékén. Több százezren. Rendezők szerint egymillió.  Jaj annak, aki erről megfeledkezett és sétálhatta körbe a fél várost, hogy hazavergődjek.

Ha a kilépésre szavazókat általában fehér, sörhasas, vörös képű, nem túl művelt, konzerv paradicsomos babot hidegen zabáló xenofóbokként szokás beskatulyázni (lehet benne igazság), akkor engedjék meg, hogy a Remainer arctalan tömegről én is alkossak egy skiccet: lenőtt hajfestékű szuperanyuk és újrahasznosított szövettáskát lobogtató apukák csordája akik alig várják, hogy a probiotikus cipőbetétükről kelepelhessenek a szülői munkaközösségben. Persze ez csak egy szubjektív benyomás.

Miért a szülőket pécéztem ki? Mert láhatóan ők voltak ,,A hónap Darwin-díjas kreténjei” verseny vitathatatlan nyertesei. Sosem értettem, hogy tömegmegmozdulásokra hogy jut valakinek eszébe elvinni a gyerekét? Volt itt minden korosztály, 3 hónapos csecsemőtől fölfele, kiskocsiban, kerékpáron, gyalogosan. Nos, ha bármi bárgyú ok miatt kitör a tömegpánik és elkezdenek rohanni a népek, a kis Sashkia és Oliver lesznek az elsők akiket a nyáj beletapos az aszfaltba. Jó puha gyerkőchusi. Természetesen azt is a Brexitre fogják majd, de hát az az ügy már olyan döglött, hogy mindent elbír.

 

                Az utóbbi három hét alatt volt szerencsém négyszer becsekkolni, átvilágíttatni, megtorpanni mikor már végre beterelnek minket az utolsó lépcsőfordulóba, majd tudomást nem venni a fedélzeti duty free-s parfümökről. 15 évesen repültem először, az akkor még ,,szárnyaló” Malévval. Emlékszem, nagy dologként éltem meg, szépen felöltöztem hozzá, kitágult pupillákkal bámultam végig az utat és roppant úri módon éreztem magam. Egy ideig meg is tartottam azt a márkajelzett csokit amit az ebédhez kaptunk.

Mára élőállatszállítás lett a repülés, még a nívósabb légitársaságokkal is, esett az utasközönség színvonala, mint a légnyomás. Zavar a földre szétdobált szemét látványa, de egy valamit még jobban hiányolok a régi időkből: mikor az utasok megtapsolták a pilótát landolás után. Pláne mikor hányózacskó megpakoló léglökések közepette raknak le minket épségben. Sosem éreztem rá az ízére, hogy mikor kell tapsolni (mikor zöttyenünk? Vagy mikor már lelassulunk?), de valaki rázendített és a többi követte. Utóbbi időkben már csak orosz gépeken láttam ilyet, ők a tapsvihar mellett a keresztet is vetik buzgón; gondolom értékelik a pilótákat de mégiscsak az Égi Nagyfőnökön múlik a lelki üdvük. Én inkább reménykedem a mérnöki tudásban de talán túlságosan is elkényelmesedtünk mára és nem értékeljük, hogy az emberállat nem természetes állapota, ha egy csőben ülünk 10.000 méter magasan a föld felett. Ezért itt ezt a sort minden pilóta kinyomtathatja és elteheti a mellényzsebébe emlékbe:

 ,,A LondonBudapestMetro szerzője ki*@&£!ul gratulál és megköszön minden felszállást és földetérést amivel nem kerül be a nyolcórás hírekbe és az erzsébetvárosi kerületi újság nekrológjába!

 

                Mi Angliából hoztuk a Lánchídunk s most London vesz valamit át tőlünk a maga módján. Akit manapság reggelente a Waterloo Bridge-en át visz a dolga, az a hányáspocsolya-szlalom és szemét-gátugrás közben megtekintheti, sőt, apróért még selfie-zhet is, a hídfőknél mindkét oldalon gubbasztó kéregetőkkel; pont úgy négyen dekorálják a szerkezetet, mint a pesti nyelvnélküli oroszlánok. Ha már nyelv, az egyikük tuti angol (mindig le-gorgeous-ozza a nőket), a másik három vagy némán tartja maga elé a papírtábláját, vagy ütemesen darálják hogy plíz-plíz-plíz, csak nem olyan átéléssel, mint James Brown.

Visszatérő bulvárlap téma, hogy Londonban világát éli a koldusmaffia. Állítólag napi 100-200 fontot is megkereshet a teljes munkaidős, ha nem bedolgozóként nyomja, az azért nem rossz. Rengetegen vannak Romániából és bolgároktól, de bőven akad nemzeti álhajléktalan is; őket gyakrabban látni valamilyen pitbull-szerű kutyával kéregetni. Nekem úgy tűnik, az utóbbi időben nagyon megszaporodtak és nem csak a belvárosban. A Waterloo környékén minimum három Big Issue (az itteni Fedél Nélkül) áruson kell átverekedni magunk munkába, ezt megspékeli a négy oroszlán majd elszórva az utcán a konkurencia, s ha a Strand-ről levágunk egy kis utcába a National Gallery felé, rálelünk a londoni vadkemping állományra is: színes sátrak sorakoznak a vizelettől bűzlő utcában, közöttük meg dobozos sört nyakaló fiatalok pihenik ki a kalapozás fáradalmait. Mielőtt a széplelkek szíve kivérezne szólok: ezek nem a 2008-as válság ittmaradt áldozatai. Kábszeresek, alkeszek, az aki 10 perce még törökülésben rázta az aprós poharat, az most a sarki McDonald’s biztonsági őrével üvölt mint a sakál, magából kifordulva. Londonban van bőven munka amivel csövezés helyett üthetjük a napot. Fizikai, szar munka, de munka. Igaz, nem £100/műszak.

               

                Végezetül pedig hagy osztom meg a ,,Hónap legsikamlósabban félreérthető bankreklámja” díj különhelyezettjét. Így fiskális év vége felé úton-útszélen belefutunk az ISA-ba – Individual Savings Account. Na, egyik nap bejelentkeznék a bankomba mikor a torkomon akad a kakaó:

,,Ha van, rakd bele Anisa-ba”, olvasom, és nézem a nő arcán a pre- vagy post coitus mosolyát. Gondoltam, meghekkelték a bank weboldalát, de nem, csak nem tiszta a betűszedés.

Nem tudom, van-e ilyen női név, de most valószínűleg többet szívják ezzel a vérét a haverok, mint a ,,Köszönjük, Emese” áldozatainak. A legjobb double entendre amit egy kínosan politkorrekt bank valaha ellőhetett.