London Budapest Metro

Giles Coren cikke - Ezt lájkoltuk

Ilyen hőségben ellustul az ember! Ne tessék kinevetni minket, Londonban 28-30 fok már soknak számít, ilyenkor lusta vasárnapokon egy hideg cider mellett csak olvasgat és mélázik a dolgozó nép.

A LondonBudapestMetro így bukkant rá a The Times online kiadásában egyik kedvenc szerzője, Giles Coren cikkére s most nem általlik egyszerűen bemásolni ezt ebbe a posztba. Velősen megfogalmazva nagyon érzékeny pontra tapintott, ugyanis. A fickó szerintem jobb pillanataiban zseniális, viperanyelvét gyakran köszörüli hálás témákon; állítólag a tévében is majomkodott és amúgy étteremkritikus, de azok még kánikulában is hidegen hagynak.

Aki azt mondja, hogy ez az egész social media lájkolósdi kritka már régi lemez és miért lep meg, az szerintem vagy nem itt él, vagy nem esett le neki, mennyire elburjánzott és aktuális a probléma. Szövegértési problémákkal küzdőknek megsúgom hogy a cikk NEM a fészbukra föltett nyaralós képek kifigurázásáról szól. Nem elemzem miről, aki nem érti, szar ügy, aki igen, annak váljék épülésére. Az utolsó résszel ugyan nem értek egyet, lehet, hogy addigra már kifogyott a spirituszból de még hiányzott a karakterszám, vagy az asszony elkészült az ebéddel és csak összecsapta a befejezést, de azért ez nem ront az összképen.

 

Giles Coren

"A former Facebook boss who helped to create its “like” button — and thus the like button on Twitter, Instagram, YouTube, your blog, the “recommend” button on comments below this column and for all I know the jam-splodge approval knob on your granny’s homemade jam tart website — has admitted that she herself became addicted to the sense of “validation” that being “liked” could provide.

In the end, Leah Pearlman told a Panorama programme called “Smartphones: The Dark Side”, the very social media platform she spent five years helping to develop destroyed her self-esteem.

“I noticed that I would post something that I used to post and the like count would be way lower than it used to be,” Ms Pearlman recalled. “Suddenly I saw — uh-oh — I’m actually addicted to the feedback . . . that’s when I started to realise I wasn’t sure that having this number over which somebody else was in control . . . was healthy.”

No, Leah. It’s not. It’s absolutely disastrous. Because what the “like” button has done is to take the extremely complex business of human popularity, which is the opposite of “loneliness”, which is the cause of most human anxiety, and make it into a game. Fun, fun, ha, ha, likey, likey, whoops, I just destroyed the very fabric of human society. Nice one, Leah.

Obviously there are lots of positive things about social media. I don’t know what they are, I’m just saying that so that you “like” me and don’t think I’m going to go on and threaten the online life that is all you have left in the world. But an undeniable downside is the way that they have commodified positive feelings, simplified them down to a single emotion called “like” and made that the only possible way of responding to an image or utterance.

You see a photo online of your mate’s new car, your niece’s baby rabbit, a political protest in Myanmar, your slightly older niece’s new bikini, Kyle Walker with cramp after the Colombia match, Kim Kardashian naked in a hotel mirror, your boss’s lunch, Mount Fuji at dawn, a raccoon on a bicycle or a politician choking on a bacon sandwich and you are implored to “like” it. Or you could ignore it, which hurts people’s feelings. Like or ignore. Like or ignore. That’s less of an emotional range than is offered to a chimpanzee in one of those “can animals talk?” experiments. Or a dog. Or a rat.

So it’s no wonder that we so crave a “like” on our posts (as a dog craves a pat) and that we so suffer when it is denied. To avoid that feeling of rejection, we post exclusively things that people might “like”. There is no point soliciting any other response. And the guaranteed way to get likes on, say, Twitter, is to tweet things that people will want to be seen to “like”. And the way to do that is to tweet what you think a really nice person might think about something, regardless of what you think yourself.

So you wish the NHS a happy birthday (sorry, but *vomit*), you go big on Grenfell, #MeToo, trans issues, literally anything to do with equality, sling up an #RIP whenever anyone popular dies, retweet missing persons, say how such and such a story “made me cry”, big up any old charity bullshit, oh, and have a pop at Brexit and Donald Trump. Always have a pop at Donald Trump, everyone wants to be seen to be liking that (I once got myself 12,000 likes and 1,000 new followers for tweeting, quite cynically and without really meaning it, that he was “a thick c***”).

But it achieves nothing. Brings no one back from the dead, creates no new hospital beds, saves no political unions, changes nothing at the White House. All it does is drive traffic through sites built to monetise the “like” addiction and makes a handful of wonks in white trainers even richer than they were. In that regard, the internet generation has been sold a massive pup. Probably on eBay.

I also abhor the way it has spread offline to affect columnists and commentators. I hate the way they increasingly seem to have sat down at their computer and thought, “now, what would the nicest person in the world think about this?” It makes them popular, swells their social figures, but it isn’t the route to truth.

Take the immigration debate that flared briefly when some toddlers washed up on beaches but petered out when there were more “likes” to be had out of Eurovision. At its height, it was mostly just everyone hashtagging away, swapping photos of dead babies, and commentators saying what the nicest person in the world would think, which is, obviously, “open all the borders to everyone, come and stay in my house, have some heirloom tomatoes and burrata and my old Balenciaga hoodie. . .” Because that’s what gets you 10,000 likes and retweets from JK Rowling and Ed Miliband. But it never saved a single life.

Liking is the weakest of all human responses. It is some way down from love and just up from “don’t care”. And the people who try to inspire it in us usually turn out to be wrong ’uns. Everyone liked Tony Blair and David Cameron, for example. It was being likeable that got them elected. But now they are the most hated of all prime ministers. They are blamed for everything. And the reason you hate them so much is because you “liked” them so much before. But nobody ever liked John Major or Gordon Brown. So now, in their dotage, we’re cool with them. They didn’t fool us with smiles and pop songs. They never betrayed our liking.

We need less liking in this world. And less pandering to liking. It makes us weak and deluded and impotent as a race. Much as religion once did. You do see the parallel? People on social media (which is pretty much everyone) believe in the interconnectedness of all things. An invisible organising force. A higher consciousness that can see us at all times and knows what we’re thinking. So we’d better be “good”. We’d better “like” stuff and, in turn, do stuff that is “liked” by others. We believe that by hashtagging the bejesus out of something we can make it happen, with all the credulousness of faith.

The “like” of the current century serves the function of prayer in centuries gone by. It is a lazy nod of acquiescence to the prevailing wind. But prayer didn’t stop wars or famine or holocaust or death. And nor will this."

 

Mikor Anglia túltolja

,,Túl sok a jóból néha isteni lehet”, szól Mae West örökzöldje. Hogy ezt mennyire éri meg szabatosan alkalmazni, arra kedvenc Angliánk az élő példa, ahol is a lehető legnagyobb jószándékkal igencsak túltoltak ezt-azt. Tessék-tessék némi ízelítő, hol szaladt el a szekér s palotahintó egy kicsit:

 

Period poverty

Ez az a jelenség illetve az ellene folyó kampány, mikor is mélyszegénységben élő nők nem tudnak menstruációs termékeket venni s emiatt megszégyenülés, kirekesztés s akár tanulmányaik félbeszakítása a sorsuk. Nos, a farba az, hogy itt az Egyesült Királyságban 10 nőből 1 nem engedheti meg magának az intimbetétet. Az egyik alapítvány weboldalán a második bekezdésben a menekültkérelmesekkel példálóznak, tehát mintha mégsem a liverpool-i Stacie-kről szólna a történet, hanem olyan kultúrák lányairól, asszonyairól ahol a nők a háztartási gép/szülőcsatorna szerepet töltik be, nemhogy valakik lennének akik önállóan elmehetnek a Saversbe venni 89 pennyért egy tasak olvéjzultrát.

Ennek fényében az Ohlala cukrászda előrukkolt egy period poverty kampányt támogató édességgel: ,,bloody good period macarons”, egy doboz véres tampon alakú habcsók, £24.50 nyolc darab, minden egyes eladott doboz után 10 fontot kap a nemes cél.

macar.jpg

Nem kérdés, hogy a LondonBudapestMetro édesszájú szerzője abszolúte támogatja, hogy ez a természettől ránkszakadt lottóötös ne legyen tabu és egyáltalán nem feszeng a témától, de azért ez a gyomorforgató és az abberált mezsgyéjén van. Mint ahogy az is, mikor egy buzgó girl power élharcos a vérzése alatt futotta le a London Maratont mindenféle nedvszívó berendezés nélkül, így a végére térdig átázott tornanaciban képviselte a női nemet. Vajon szóltak neki, hogy a vér, ürülék s egyéb testnedvek betegséghordozók és az evolúció túlélésünk segítésére ültette belénk a tőlük való undort?

A jódolgombanmitcsináljak felsőközéposztály megint fölkarol egy témát, amit aztán csak addig kapirgál a kamerák előtt amíg komoly ellenállásba/mentális erőfeszítésbe nem ütközik. A gazdasági okok leküzdése mellett a period poverty probléma megoldása sokat köszönhetne annak, ha a hősnőstények elmagyaráznák a harmadik világ kultúráinak, hogy egy 13 éves menstruáló kislányt nem kell háziőrizetbe zárni vagy gyorsan férjhez adni három kecskéért, csak azért mert ivarérett lett, nem fog a szűzessége és vele együtt a család becsülete megtipródni. Ja, az kevésbé élvezetes, mint a macaron szopogatás.

Újdonsült hercegnénk, Meghan Sparkle Markle is szárnya alá vette a betétet ügyet, drukkolok, hogy sikerüljön sok pénzecskét összegyűjtenie, terjessze a felvilágosodást és istápolja Afrika leányait. Külön szép jelenség lesz, ahogy a 2,000 fontos szerkóiban megy világot váltani, rosszmájú kolumnisták majd ezentúl tamponban fogják számolni a ruhatára értékét.

 

Health&Safety

Anglia rettegésben él. Nem a dzsihádistáktól vagy a felmelegedéstől, hanem az elcsúszásoktól, fejsérülésektől, bokaficamoktól, füstmérgezésektől és úgy általában, a kárvallott pereskedésektől. Ezért ha a fontos dolgokban nem is, de a részletekben él a jobb félni mint megijedni elvével, s gondoskodó Anyaállamként óvja polgárait mindennemű gondolkodástól és körültekintéstől.

Aki beült mostanában előadásra, továbbképzésre vagy értekezletre, az biztos megfigyelte, hogy a legelején ledarálják a kötelező szöveget: ,,Előre szólunk, ma nem terveztünk tűzvédelmi gyakorlatot tehát ha megszólal a riasztó, akkor az igazi és tessék kivonulni. Jó? Jó. Akkor teaszünet 11-kor és ...”

Persze megéri föltenni ezt a lemezt hátha egyszer emberéletet menthetünk meg vele egy éles helyzetben, de ilyenkor eszembe jut tűzoltó oktatónk sztorija. Még a lekvársűrű füstös irodában is mindig akad valaki aki visszasurran, mert a töltőn felejtette az iPhone-ját. Nincs az a fejtágítás ami a hülyéket megmentheti saját maguktól.

A Health&Safety égisze alatt a gyerekek már csak bukósisakban rollerezhetnek anyu-apu kéztördelése közepette, az iskolás kirándulások neonzöld totyogósok folyama mert minden kiskrampó láthatósági mellényt visel ami majd varázserővel lepattintja róluk a hetvennel száguldó, zenét bömböltető vadbarmot, s ha megnyitjuk kis üzletünk, legyen az fodrászat, fogászat vagy könyvesbolt, az egész kócerájt be kell (kéne) hogy borítsa a figyelmeztető táblácskák, matricák, bóják és rendszabályok dömpingje. A személyzet pedig lényegében úgyis olvasatlanul ikszelgeti be a rubrikákat, hogy igen, tisztában vagyok, hol a vészkijárat.

A Hónap idiótái címet tőlem rendre a tfl (BKV) nyeri el. A terrorelhárító plakátok még egy dolog (See it, say it. Sorted. Jelentsd, ha gyanúsat látsz), de az, hogy csepergő esőnél is percenként rádrecsegnek a hangszóróból, hogy ,,Az időjárási körülményekre tekintettel kérjük legyen külön óvatos a peronon!”, na az elrúgja a pöttyös labdát. Csapadék Angliában, hallatlan légköri jelenség! És az a nedves izé csúszós is, most már így tudjuk!

A politkorrekt nyelvezet mellett szerintem a Health&Safety sterilizálja ki a szart is a mindennapi életből, de néha mókás látványt nyújtanak. Mint ez a defibrillátor és az arra mutató, fához szögezett tábla egy istenhátamögötti templomkerti temetőben:

defib.jpg

A háttérben a defibrillátor – ne legyen meg az Úr akarata

 

Az allergének

Nehéz manapság vendégeket látni vagy éttermet vezetni. Pár éve betoppant néhány hóbortos vegetáriánus s nekik (-ünk) tányérra csaptak némi rántottsajtot/humuszt, de a háziasszony reménykedett, hogy úgyis inkább majd hígitatlan szesszel lakik jól a különutas. Aztán jöttek a vegák s bonyolódott a cselekmény, de még mindig megoldható volt kis furfanggal. Nem úgy most. Most mindenki allergiás és érzékeny valamire és vesszen a fő, ha nem gondolunk rájuk is a menü összeállításánál! Ez elment lisztérzékenynek, az a sárgabaracktól bőrkiütéses lesz, az a magvakra, amaz a laktózra, de a gyerek mindenképp mogyoró-garnélarák-patisszon-petrezselyem (de csak a levél nem a szár) - csicseripempő allergiás.

Így mi házigazdák a közérteket járjuk valami speckó ételért, a pincérek meg nem győzik memorizálni, hogy nyomokban mi gyilkos összetevőt tartalmazhat az à la carte. Néha az az érzésem, hogy ez olyan Borsószem királykisasszony dolog jobb körökben, aki nem kifinomult és érzékeny valami alaptápanyagra, az csak egy stramm paraszt. Vállalom.

Két dolog: először is azért van most annyi mogyoró allergiás, mert a szülők úgy féltették a kisgyereket tőle, hogy nem is tudott kialakulni az immunreakció. Másodszor, ha megálljuk ivás nélkül egy buliban, akkor tudjuk, hogy a nagy allergia addig tart, amíg alaposan be nem b**ik a ,,gyomorbeteg” és végignézhetjük, ahogy nyolc tequila után kéjesen tolja a szezámos sajtrudat ketreces disznó baconbe csavarva.

Persze senki boltját nem akarom rontani, ne éhezzenek az allergén tesztelő magánklinikák tulajai, de a mentes ételek megszaladt árainak az igazi vesztesei a gluténtől valóban murai ló módra fosók. Remélem, Anglia egyszer visszatalál minden kaják ősanyjához, a fish&chipshez, az ám a superfood!

jesus.jpg

Májusköszöntő

Itt van május elseje, énekszó és ... vagyis csak volt, de a muzsika el nem hallgatott. A tavasz hangjai szólnak, madárcsicser és bagzó macskák, nem lehet nem imádni, sem aludni tőlük! A LondonBudapestMetro téltől kicsit Ropi-Bohóc-a-kulisszák-mögött fejet vágó szerzőjének kedvenc hónapja ez, s a boldog D-vitamin termelésből még a nyári ruhák felpróbálása okozta szájlebiggyedés sem zökkenti ki. Elvégre június végéig még bele lehet fogyni az 1910-es évek legmerészebb fürdőruháiba is. Talán kipróbálom a fényevést, úgyis itt a  szezonja.

Kérem szépen, zöld Angliánkban ma piros betűs ünnepnap, Bank Holiday van. Mifelénk nem a május elseje a szabadnap s kíváncsi voltam, miért nem szeretnek megemlékezni a chicagói munkásokról. Leginkább arra gondoltam, hogy talán azért, mert az túl bolsevik szagú lenne a Monarchiának, s a Guardian napilapot leszámítva, ahol a törzsolvasók addig szeretnék egymás vállára dőlve zengeni az Internacionálét amíg rá nem jönnek, hogy ha nekik jár avokádós teljeskiőrlésű piritós, akkor mindenkinek jár és ezt az ő magánvagyonukból vonnák le, szóval rajtuk kívül valóban nem nagyon erőltetik a munkásosztály küzdelmeit. Pont ezért ha van valamilyen antikapitalista, antiglobalizációs tömegmegmozdulás, azt május 1-ére teszik – idén pláne kegyes a naptár, mert 5-én volt Marx 200-ik születésnapja, lesz is banzáj a Highgate Temetőben tizedikén, csütörtökön a Mester nyughelyénél.

Anglia különutas. A Munka Ünnepe helyett 1978 óta a hónap első hétfője a munkaszüneti nap (már akinek), May Day-nek hívják - nem összetévesztendő azzal, amikor egybeírva üvöltik, hogy Mayday, Mayday, na akkor helyzet van. Leírások szerint pogány ünnep az eredete, Flóra római istennő dicsőségére alapították. Majálisfával, tánccal – Morris Dancing, Május Királynő - egy fehérbe öltözött, virágkoszorút viselő leányzó – választással, s feltehetően tetemes mennyiségű fermentált ital elfogyasztásával vígadunk. Hagyomány szerint ekkorra már megtörtént a vetés és pihenéssel, mulatással köszöntötték a nyár első napját; ezt tudván már érthetőbb, miért hívják Szent Iván éjét Nyárközepe/Midsummer’s Night-nak, még ha azóta az első napot hivatalosan át is tették június 1-ére. 1649 és 1660 között a puritánok betiltották a Május Ünnepét, egyszerűen nem bírták élvezni az életet, ám II. Károly trónralépésével a nép ismét lecövekelhette a majálispóznát.

dsc_0393.JPG

Igen, a május a életöröm diadala és nagyon ecetesnek kell lenni, hogy ne vegyük észre a szépséget még a nagyvárosban is. Egy biztos, az angolok tudnak gazolni, édibédi kertészetben messzi időzónában nincs párjuk. Itt köztereken valahogy úgy dugdossák a gumókat, magokat, hogy amint az egyik virág, például a nárcisz elnyílik, már bújik is ki a soros növényke, s így hónapokig élvezhetjük a színek és illatok tarkaságát. Egyelőre tulipám amíg a szem ellát:

tulipanok.jpg

Május ajándéka a May tree avagy common hawthorn, magyarul a Wiki szerint egybibés galagonya a neve de attól még tényleg szép virág, illetve abszolút kedvenceim, az orgona és a bazsarózsa – mindkettő csupán 2-3 hétig kényeztet minket, de az akkor érzékszervi orgia. Még mindig nyílik a bluebell, az Angol Kékcsengő, állítólag a kései fagyok egy hónappal eltolták a virágzását. A Regent’s Park különösen elbűvölő, a tavasz bokrait hamarosan a Queen Mary rózsakert hihetetlen palettája váltja fel.

 collage_viragok.jpg

Zöldégekből is lassan de biztosan kaphatunk olyat is, ami érintette Európa talaját (=nem perui import), jön a spárgaszezon, a rebarbara (idén már tényleg kipróbálom, milyen sütni vele), a pikáns újhagyma, fish&chipsben elzsibbadt nyelvünk magára talál a friss ízektől.

Mindennek fényében a májust köszönteni kell! Itt az ideje egy rendes pedikűrnek, az utcán zsűrizhetjük a szürrealista tetoválás remekeket, s ne feledjük, elvileg kibuliztuk a napi 8 órás munkaidőt míg gyerekeink iskolában lehetnek, nem pedig a gyárszalag nyeli be a fél karjukat. Most orgona kerül a vázába s szól a Májusköszöntő, keleti gyerek lévén. Aki pedig egzotikusabbra vágyik, annak szóljon egy lengyel munkásnóta, hagy kezdjük új lendülettel a hetet:

https://www.youtube.com/watch?v=sVSiY7TV1bY

Mikor a hópehely gyengélkedik

Valami bűzlik Angliában a huszonévesekkel?

Kezdjünk egy felütéssel: senki, tényleg, egyikünk sem volt olyan talpraesett, elbűvölő faszagyerek 20 éves korában, mint amilyennek egy-két évtizeddel később arra emlékszünk. Nem-a! Nyeglébbek voltunk, tapasztalatlanabbak és igen, talán arrogánsabbak is, mint ami a megengedett határérték. Ilyen az ifjúság, s jobb esetben hamar kinőjük: munkába állunk, magunkra maradunk, és benyalunk pár makarenkói tockost a realitástól. Így van ez jól.

Ezzel remélhetőleg ma is tisztáztuk, hogy nem egy megkeseredett harmincas fogja ócsárolni a gerletiszta ifjúságot. A LondonBudapestMetro múltkor már írt a a Hópelyheknek csúfolt nemzedékről s mivel naponta látja testközelből a siserehad kevésbé megnyerő tagjait is... muszáj megint írnia (egy egyetem orvosi rendelőjéről van szó). Legyen ez csak naplószerű élménybeszámoló szórakoztatásra kávé mellé, tunkolni vagy elrettentésre, hogy ne neveljük a gyerekünk.

Ne felejtsük, ez a generáció nem a semmiből sarjadzott ki, tökéletes folytatása és eredménye a szüleiknek, tehát nem fer rájuk kenni mindent. Aki 40-es, 50-es népekkel dolgozik, az tudja, mi fuckon terem az attitűd. Minden nemzedéknek megvan a maga sajátossága, háttere és a változás tempója brutális (social media tíz évvel ezelőtt még rugdalózóban alig volt), de itt 5-10 év korkülönbségről beszélünk s esküszöm, mintha más bolygóról származnék. Nem értem ezeket a mai fiatalokat, Mariska!

  • Sokan nem tanultak meg beszélni. Ismétlem, egy nívós egyetem diákjairól van szó, tehát azt hinnénk, hogy valamilyen szintet azért elérnek. Lószart, mama. Egy sajnos nagyon típikus telefonbeszélgetés a következő: recepciós belecsicsereg a vonalba majd erre jön az intro (nem színezek, eskü!): ,,Hi, .err... I received a text...and now..you know...like...I don’t know...like...errr...so yeah...” Ami dekódolva az, hogy kaptak tőlünk egy sms-t, hogy hívják a rendelőt és most érdeklődnének, mi a tosz van. Itt ez a sok telefon és még mindig izgulnak a kerek mondatokban beszéléstől? Ez a mellékhatása a textelésnek és emojiknak: se a nyelvet, se a non-verbális kommunikáció csínját-bínját nem gyakorolják. Ez külön pikáns a Kommunikáció-Média / Angol szakosoktól.

 

  • Vagy amikor úgy szólnak be a telefonba köszönés gyanánt, hogy ,,Fáj a fejem”. 

 

  • Azok akik pedig tudnak beszélni, néha valami bicskacsattintóan hadarnak és flegmán direkt elnyelik a szavakat, mintha a kis seggükből rántanák ki az embert. Megfigyeltem, hogy a bölcsészkaros nőkre jellemzőbb ez az arcoskodás és nagyon hálás vagyok hogy nem recepciózok, mert az egészségemre menne.

 

  • Az 1995 után születetteknél is észrevettünk egy tendenciát. Ugye fel kell tenni néhány alap kérdést amivel megtalálunk valakit a rendszerben:

- Születési dátumod?

- Május 2.

- ... és az év?

- Ja! 1997.

- Oké. S hogy hívnak?

- Mary.

- Mary mi??!! Most szopatsz? – De ezt már csak gondolni szabad.

Generation Facebook. Egy profil az egész ember. Mary, akit május 2-án köszönts fel, jelenleg Londonban jelentkezett be és ha ingerenciát talál érezni a hangodban, kioszt a twitteren.

  • Talán én vagyok technofób, de szerintem az okostelefonokat a Sátán küldte ránk vagy a Saruman. Nyomkodják ha beszélnek hozzád, nyomkodják amíg várnak és némelyik még a zenéjét is bedugja a fülébe, nehogy meghallja ha szólítják, világuk nem tudják annyira nézik, s előrántják mihelyst az orvos leveszi róluk a szemét. Totális függőség ami esetleg egy másik tünetet is előidézett:

 

  • Mégpedig azt, hogy mintha nem alakulna ki a problémamegoldó képesség sem, hogy A és B között meglássák az összefüggést és leessen a tantusz. Példa: hányszor de hányszor előfordul, hogy beutaljuk őket a kórházba. Na most az NHS az ő végtelen bölcsességében és tobzódó költségvetésében 2018-ban még mindig postai úton értesíti a betegeket az időpontról – e levél néha napokkal az időpont után érkezik meg, sebaj, kicsi, savanyú, de a miénk. Az orvos mondja a páciensnek, hogy ,,majd értesítenek, figyeld a postát és a hívásokat!”. Jó, jó, jó! Ajtó becsuk, telefon elő, transzban távoznak. Majd mi kapjuk a levelet, hogy nem mentek el az időpontjukra. És miért? ,,Jaa, én már régóta nem azon a címen élek és más a számom!”.

De pirospont jár azért, hogy a virtuális generáció a technológia áldásait ilyen simulékonyan használja; például havi átlag 16 óra ,,recepciós időt” spórolunk meg azzal, hogy az ifjak az online szolgáltatásokat veszik igénybe. Rengeteget számít, csak így tovább!

 

  • Az is aranyos, mikor megkapják a regisztrációs paksamétát, 4-5 lap összegémkapcsozva, majd két perc múlva ragyogó arccal hozzák vissza, hogy kész vannak. Igen, a fedőlap (majdnem) hiánytalanul kitöltve. És akkor ha most lapozol és az alatta lévő hármat is, ott, a sok kérdést... Nem fordul elő gyakran, de értesítenénk azt aki évi 9,000 fontot (vagy többet, ha külföldi diák) kicsenget utánuk tandíjnak, mert jobb ám mostantól szemmel tartani a befektetést. De legalább mosolyognak, na.

 

  • Aztán ezek a csibék tudják ám a jogaik és hogy úgyis megkapják amit akarnak, s sokan vissza is élnek ezzel. Az egyetem hímestojásai, mert ezért a könnyfakasztó tandíjért ugyebár a vevőnek mindig igaza van s nem tehetjük őket helyre egy dorgáló anyai pillantással. Ezúton szeretnék kérni mindenkit, hogy ne várja meg, amíg elfogy a gyógyszere, időben kérjen új receptet. Rendre akkor követelik az új dózist, mikor már három napja elfogyott a pirula és ezt előszeretettel játszák meg péntek délutánonként. A gond azzal van, hogy valamit nem adhatunk ki csak úgy automatikusan, be kell jönni kivizsgálásra. ,,De nekem nagyonnagyon kell, már az utolsót beszedtem, muszáj!” – olyan hangon, amivel valszeg a szüleiktől kihisztizhették a nyaralást, de az orvos nem boldog, hogy este 8-ig benn ülhet és írogathatja a bogyókat.

 

  • Már másodgenerációs beidegződés a tomboló nárcizmus és hypochondria: volt hogy egy kislány teljeskörű kivizsgálást akart, mert Marokkóban megsimogatott egy kóbor kutyát. Kérdjük, megharapott, megkarmolt, vannak tüneteid? Nem, de azért a biztonság kedvéért... Vagy mert köhögnek. Vagy napok óta hánynak, és aztán kiderül, hogy nem koplalják ki piritóssal-teával ahogy anyánk tanította, hanem mihelyst kicsit jobban vannak, nekiesnek a hűtőnek. Vagy - a kedvencem – mikor egyikük a Sürgősségire elment azzal, hogy piros a pénisze, de megjegyezte, hogy talán azért mert napok óta nem fürdött. Mosdatlan vagy, begyullad a ropi és ezzel foglalod a drága helyet?! Megsértődnek, ha nem kapnak ingyen sebtapaszt, ha a 25 pennys fájdalomcsillapítóra nem adunk ,,ingyen” receptet (mert ez esetben az adófizetőknek nem 25 pennybe kerül, hanem jóval többe. Ilyen a rendszer) és ha nem mi rohangálunk intézni nekik a kórházi időpontjukat. ,,De én olyan elfogalt vagyok a vizsgáimmal!” és hasonló nevetséges királylány követelések. Nemigen csatlakoztak a Segíts magadon mozgalomhoz és nem látom esélyét, hogy ezeket a srácokat valaki gatyába rázza, mert rendre visszaputyujgatják őket a kényelmes kis világukba.

 

  • Olvasni a hírekben, hogy milyen sok a mental health, azaz mentális egészség beteg, és persze megy a mutogatás, kinek a hibája: a kormányé, az oktatási intézményeké, a social mediáé, a divatlapoké, nagyjából mindenki kókler, csak a szülők nem. Arról is írtunk már, hogy mennyit gyógyszerezik maguk a fiatalok és a legijesztőbb az a dologban, hogy tulajdonképpen semmi nagyobb bajuk nincs, csak így menekülnek a felelősség elől. A dokik padlót fognak, mikor a betegük követeli, igen, ő mondja meg hogy milyen gyógyszert akar és márpedig neki ilyen meg olyan diagnózisa van (az ADHD, a figyelemhiányos hiperaktívitás-zavar most nagy sztár), aztán meg van sértődve, hogy nem kapja meg. Nagyüzemben nyomtatjuk az orvosi igazolásokat amit aztán a tanárjaiknak lobogtatnak, hogy miért nem tudták időben beadni az esszét és ők ,,pánikbetegek” és különleges elbánást kívánnak vizsgaidőszak alatt.

 Nem kívánom elbagatelizálni a valóban betegeket, de ennek a zöme hiszti. És ez a jövő. Na most ha valaki szerez egy diplomát mondjuk angolból vagy Business management-ből, akkor a munkáltató joggal hiheti, hogy a diplomával a vizsgák okozta nyomást is megtanulták managelni. A diploma tulajdonképpen erről szól, bizonyítvány komplex készségekről. Ki fog nekik dolgozóként orvosi igazolásokat írogatni és simikézni a lelkük, ha nem bírják a gyűrődést? Ideggondozni megint csak a bölcsészeket kell nagyobb számban (igen, számolom), ööö, csak a matekszakosok tudják előre, hogy seggelni-izzadni kell majd öt évig?

 

  • Kényes téma, de csapjunk bele: a gender identity, illetve nemünk megváltoztatása. Na most én nagyon értékelem Angliában, hogy mindenkinek megadják ezt a szabadságot – vannak akiket az Anyatermészet másként huzalozott, ha nem azonosul azzal amit a tükörben lát, uccu. Ámde: ez nagyon újkeletű dolog és a jelenlegi angol jogalkotásnak még mindig gőze sincs, hogy álljon hozzá. Ellentmondásos instrukciókat kapunk: semmit sem szabad megváltoztatni a páciens orvosi feljegyzéseiben DE a feljegyzések nem árulhatják el, hogy történt egy csavar a sztoriban. He? Aki érintett és ezzel kokettál, az kérem értse meg: muszáj tudnunk, hogy nemet váltott (ilyenkor kapnak egy új TAJ számot és nincs visszaút). Én hívathatom magam Sanyinak holnaptól de attól még a méhnyakrák szűrésre el kell mennem. Fogantatás óta női hormonokat termel a testem és az orvosoknak ezt tudniuk kell, mert csúnyán más eredményt hozhat a rossz diagnózis. A fiatalok meg mint tót a vadkörtének, nekiesnek buzgón, de én nem tartom etikusnak, hogy a fejüket azzal a szarsággal tömik, hogy az vagy akinek érzed magad, mert a biológiai tények visszavágnak. Szóval csak óvatosan.

 

  • Amúgy meg nagyon érdekes látni a világ minden tájáról az ifjúságot. Sok a kínai diák, ők nyugiban elvannak és bár néha nehéz megtalálni a közös hangot (pláne mert pocsék az angoljuk, de legalább igyekeznek), viszont egész udvariasak. Vicces mikor mohón belemarkolnak a kitett ingyen kotonba, lám, apró ember nagy étkű. A múltkor egy kínai leányzó echte kínai névvel mondta, hogy elküldené ő az oltási papírjait, de Magyarországról jött, senki nem értené. Születési hely: Budapest, Hungary. Ilyet is csak Londonban! Bőven akad indiai, ők minden részleten elszőröznek millió kérdéssel, s nem kifejezetten kedvenceink az amerikaiak, mert elég nagy az az arc. I know my rights. Én nagyon csípem az ausztrálokat, dél-amerikaiakat, s a németekkel-skandinávokkal is könnyebb dűlőre jutni.

Furcsa, hogy itt tanulnak minimum egy évig és sokan nem vesznek egy eldobható telefont UK telefonszámmal potom összegért, hanem elvárják, hogy majd az NHS fizesse a külföldi hívást ha keressük őket. A múltkor egy spanyol gyerek húzta a száját, hogy van neki angol száma, de a hazait jobban szereti használni. A spanyolokra elég jellemző, hogy állandóan kritizálva megjegyzik: mert nálunk otthon így meg úgy szoktuk csinálni... És ki nem sz@rja le? Most Angliában vagy barátom, de kösz az építő jellegű kritikát.

Mondom, néha csak nézek, mi van velük. Sajnos azt már nem látjuk közelről, mi válik egy-egy ,,sikertörténetből” mert elszállnak a madárkák diplomázás után, de a folytatást lehet az utcán nézelődve is követni. S még hagy jegyezzük meg, hogy sok mindenre a fentiekből a finom, burzsuj entellektüellek tűnnek fogékonynak, mert ott a két 22 éves tenyeres-talpas recepciós kiscsaj, na nekik nincs idegösszeomlásuk és szorongásuk ha állni kell a sarat és kenyeret keresni. Egy korosztály és mintha két bolygóról származna páciens és gyógyító.

Variációk a London Eye-ra

Londonra magasról..

... rálátni. Mert azt is kell néha, nem csak a földalattiról szagolni az ibolyát.

Előre szólunk, hogy a panorámában gyönyörködésünk egy dolog mételyezheti meg: a híres időjárásuk. Süthet a Nap hétágra míg a cipőnk fűzzük otthon, ám mire kilátónkhoz érünk pont annyi szmogos ködfelhő ereszkedik a városra, hogy elmenjen a kedvünk az egésztől.

Persze mit rohamoz meg az erre tévedt nép, ha nem a város egyik jelképét, a híres forgókereket, a London Eye-t. Öreg hiba! Kérem szépen, aki inkább szeretne valami élményt is szerezni azon kívül, hogy 45 percen keresztül egy kapszulába zárva unja pimpósra az agyát 24 fontért per fő (10% kedvezmény, ha online foglalunk), annak a LondonBudapestMetro a következő alternatívákat tudja javasolni:

  • Walkie Talkie buildingSkygarden. Leánykori neve 20 Fenchurch street, e cím alatt található ugyanis, ám a népnyelv átkeresztelte valami eredetibbre; furcsa formája egy hordozható rádió adó-vevőre emlékeztet. 35 emelet magasról élvezhetjük a város körpanorámáját teljesen ingyen: belépődíj nincs, viszont online kell jegyet foglalni; résen kell lennünk, mert csak egy-két hétre előre nyitják meg a naptárat s a legnépszerűbb időpontok hamar elkelnek. Állítólag van csak úgy besétálós szakasza is a napnak, de szerintem megéri előre lepacsizni. A weboldala szerint egy, az üvegkupolában kialakított botanikus kert is megcsodálható itt, ennek ne dőljünk be – van pár páfrány és egyéb zöld biszbasz, de a Kertbarátok egyesület egy karalábé veteményest magasabbra pontozna. Én legalábbis vártam némi párát és mohaszagot. Természetesen kávézó és bár is ki van alakítva, ha valaki dafke költeni szeretné a pénzét.

 

walkietalkie.jpg

  • The Shard. Azaz ,,szilánk”, alias Szauron tornya a Tolkien rajongóknak. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió jelenleg legmagasabb épülete, mely nem egyszer jelentette az iránytűt nekem, mikor kicsit eltévedtem a városban. Meglepően légies, elegáns jelenség, nem zsugorodunk előtte úgy össze az áhítattól, mint például a Lomonoszov Egyetem előtt. Fölmehetünk a fizetős kilátó részbe (69-72-ik emelet. £31 ha aznap vesszük meg, £19 ha előre foglalunk), vagy ha már úgyis a zsebünkbe nyúlunk, nyúljunk egy kicsit mélyebbre. Számos étterem és bár található különböző emeleteken szétszórva, fúziós, orientál, meseszép koktélos, s nagyon népszerű benevezni egy reggeli menübe. Nem vág földhöz az ára, s ugyan asztalunktól nem nézhetünk 360 fokba körbe a városon, ám az étel kárpótol. Itt adnám a tippet, miszerint érdemes mééég mélyebben bányászni a zsebben és vacsoraidőben, napnyugta után megjelenni, ugyanis a kivilágított, éjszakai London látképe az igazán pofás. Én a reggelizős bulit próbáltam és igen, pont azon a márciusi reggelen volt olyan nyákos-szürke az egész város, hogy olyan érzésem volt, mintha egy reptér VIP részlegén tápolnék kora hajnalban. Szóval menjenek este.

shard2013-xl2.jpg

  • Ha pedig a folyó túloldalán járunk és valami perverzió okán szeretjük a biznisz szagát a felhőkarcolók árnyékában, liftezzünk föl a Canary Wharf Novotel hoteljének 38-ik emeletére és zsibbadjunk le sikkesen isteni jó koktéloktól. A Bokan bár-étterem kilátása nekem kicsit ingerszegény (bazinagy acél épületek körös-körül), de ez nem mondható el az italjaikról. Alkoholmentes kreálmány £7,5, alkoholos £13-15, nyelvcsettintően finomak és elegánsak. Egy emelettel lejjebb étterem van, eggyel följebb pedig a kertterasz. Nem snassz és nem volt tele yuppie-val, ízléses az enteriőr, szóval ennyi pénzt igazán megér. Hogy miért az alkoholmentessel fárasztottam magam aznap este, csak pillanatnyi elmeháborodottságnak tudható be... 

     bokan.jpg

    • Emirates Air Line libegő. Csalok, mert ezt még nem próbáltam, de mindenképpen a listán van. Egy, 2012-ben átadott, folyót átszelő drótkötélpályás légivillamos Greenwich és London keleti része között. Kritikusai szerint olcsóbb és praktikusabb lett volna gyalogos-kerékpáros hídat építeni helyette, ám azt a tériszonyos rokonság nem tudná olyan szépen összehányni, ha bekötött szemű meglepetés túrára visszük őket. Oyster (pittyentős BKV) kártyával mehetünk 3 font 50 buznyákért, de max 10 főre akár privát ki is bérelhetjük egy menettérti kirándulásra potom 90 fontért. 
    • Primrose Hill, a Regent’s Park fölött. Ez utóbbiban a rózsakert megtekintése kötelező, punktum, s onnan fölgyalogolhatunk a dombra, ami lényegében csak egy … domb, gyeppel a talpunk alatt. Nem mellesleg burzsuj környéken járunk, így ha szép az idő, sétálhatunk egyet London Rózsadombján bámészkodni egy sort a villák között.

    primrose_hill.jpg

    • A Trafalgar Square Nelson szobra, 51 méter, egyenest föl. Ugyan tilos fölmászni, de mint az elején mondottam: aki némi élményre is vágyik a panorámán kívül…

       

      Jó nézelődést!

    Hópehely nemzedék

    Most hogy ilyen szépen hull a hó Londonunkban (nagy nedves pelyhek ami meg nem marad de legalább átázik tőle az irhakabát) a LBM írójának eszébe jutott, hogy az általa ismert kinti magyarok eddig nem hallottak egy, az angol nyelvben nagyon elterjedt kifejezésről. S mivel pedagógiai hajlama nem csak a fodrásznál pletykálásban merül ki hanem szívesen terjeszti az újangol finomságait minden idetévedt olvasónak, következzék egy rövid eszmefuttatás a Hópehely Nemzedékől – Generation Snowflake.

    Nyitányként annyit, hogy ez nem egy generációs szemétkedés lesz valakitől, aki már a 25 túlsó oldalán van, s természetesen igazságtalan azt állítani, hogy az ifjúság minden tagjára érvényes a kritika. A LondonBudapestMetro nem kíván görény módon általánosítani és a poszt írása alatt egy állatnak vagy szobanövénynek sem esett bántódása. Tessék, letudtuk a kötelező jogi nyilatkozatot azok kedvéért akik állandóan a megsértődés felfűtött lelkiállapotában leledzenek, mostantól nyugodtan olvashatnak tovább a véleményükkel nem egyező gondolatokat befogadni képtelenek is. Róluk szól a bejegyzés.

    A kifejezés Amerikából származik. A Harcosok Klubja szerzője magának tulajdonítja az eredetét (Brad Pitt monológja: ,,You are not a beautiful and unique snowflake”), ám állítólag már korábban megszületett e fogalom. Azokra a tizen-, huszonévesekre használják nem épp hízelgően, akik  érzékenyebbnek, törékenyebbnek mutatkoznak az előző nemzedéknél és alapbeállítottságuk, hogy minden csippcsupp ügyön, amihez vagy nem is értenek vagy máshogy éreznek iránta (nem gondolkoznak, ma érezni kell az univerzum igazságát) megsértődnek és szapora Twitter ostrom mellett rohannak tüntetni a jogaikért.

    Nos, ez így elég sarkos. De igaz. Aki követi az angolszász híreket, az biztos olvasott az amerikai, angol egyetemeken elburjánzó safe space vagy trigger warning hullámról. Az előbbi olyan platform, közeg ahol semmi olyasmi nem hangozhat el, ami kirekesztő, sértő, felzaklató lenne a diákságnak. Vagyis tulajdonképpen semmi értelmes ha úgy vesszük, hogy az egyetem egyik fő dolga az, hogy buborékunkból kiszakítva provokáljon, gondolkodni tanítson minket és megnyisson egy másik világot előttünk. Így esett, hogy a hisztérikus diáktömeg lincshangulat közepette megakadályozta híres feministák, tudósok vendégszerepléseit (Cardiff Egyetem, Berkeley), mivel szerintük lázító-kirekesztő-transzfób-mittoménmi a tartalom. A szólásszabadság kapott egy seggberúgást az ,,OMG, nincs wifi!” slepptől.

    A trigger warning pedig amikor előre szólnak a publikumnak, hogy a következő film, színmű, könyv vagy beszéd ,,potenciálisan felzaklató témákat” érinthet, valahogy úgy, mint amikor online fénykép összeállítás előtt felugrik egy kisablak, hogy ,,felkavaró látvány következik, kattintson ha biztos akarja látni” – ami igen furcsa, mikor világháborúkról vagy bányarobbanásokról riportálnak; mégis mire számít aki megnézi?! Ennek fényében A nagy Gatsby vagy Shakespeare Titus Andronicus műve előtt is jelezték, hogy ebben bizony ,,szexuális erőszak” lesz, ezért akinek ez érzékeny téma az kerülje vagy legalábbis kérdezze meg pszichológusát, gyógyszerészét. Eredetileg azért, hogy ha neadjég ül a sorok között olyan akit épp a múlt hónapban erőszakoltak meg vagy diagnosztizált szuicid hajlama van, annak ne súlyosbodjon az állapota. A klasszikus irodalom már csak ilyen sunyi.

    A szándék nagyon derék, de rosszul sült el az egész. Egyesek a szülőkre mutogatnak mondván, hogy félrenevelték a gyerekeiket: a túlzott óvással kombinált egekik felpumpált önérzet életképtelen nyávogókat produkált. Hát, ööö, hmm, nem vagyok szociológus, de osztom a véleményt. Nagy divat most Angliában a Mental Health, azaz mentális egészség. Felkarolta a két herceg is (a Vili és a Vörös), mert hát az édesanyjuk Diana is, ugye, depresszió meg bulémia... Ezt is nagyon támogatom, itt nem bezárják Lipótmezőt és kiba**ák a betegeket, hanem van egy rakás terápia, ami nyújthat némi segítséget, ha nagy a baj.

    Ámde: akit sosem neveltek az életre viszont határtalan nárcizmusban nőtt fel, az hajlamos visszaélni a rendszerrel. Elmondanám, hogy elég riasztó dolgokat látok most, hogy egy körzeti orvosnál dolgozom (a helyi egyetem diákjai a betegkör. Ismétlem, tört részét látjuk csak a populációnak tehát csak óvatosan a skatulyázással, de minden klappol a munkán kívüli tapasztalataimmal).

    Elképesztő sok a mental health eset: pánikbetegség, hangulatingadozás, szorongás. Rendszeresen hívogatják az orvost, néha zárás előtt 10 perccel is, hogy beszélniük kell, mert megint pánikrohamuk volt. Nem bírják a stresszt, kivannak a vizsgáktól, a nyomástól, a követelményektől, aggódnak a nagymama állapota miatt is és épp szakítottak a szerelmükkel (előszeretettel s laikus érdeklődéssel olvasgatom az orvosok bejegyzéseit). Pszichiáter sem vagyok ezért nem tudnám megállapítani, hogy ebből mennyi a betegség és mennyi az elkényeztetett jóléti hiszti, de azt mondja már meg valaki nekem, hogy mégis mi a ferde kukit vártak ezek a srácok az egyetemi élettől? Rajzold le, mit álmodtál az éjszaka? És még nem is (csak) az orvostanhallgatók vagy építészmérnökök buknak ki, akiknek kutya nehéz a tananyaguk, hanem az összehasonlító irodalom szakosok! Úgy dobálják be az antidepresszánst, nyugtatókat, altatókat 20-22 évesek, mintha gumimaci lenne. Ez az egyik eredménye annak, hogy

    • 18 éves korukig az iskolai elvárások nem túl masszívak, felhígult a felvételi rendszer, oszt’ most van pofáncsapás
    • Az angol diákélet híres az alkohol- és keménydrog fogyasztásáról amik nem tesznek túl jót a közérzetnek (volt egy junior orvos betegünk. Huszonpár évesen szívrohama volt kábszertúladagolástól. Most nagyon vigyáz magára, igen jóképű fiatalember, de kell is az egészséges életmód mert azóta HIV pozitív lett, nem tudom, mi úton. Brutál élettörténetek vannak)
    • Anyu-apu egész eddig putyujgatta őket, s most a maguk lábára kell állni. Nehezen megy. Vannak cukorbeteg, asztmás pácienseink akik leszarják a gyógykezelésük. Ha mama nem intézi el nekik vagy az orvos nem cseszegeti őket, az első rohamig nem veszik komolyan a betegségük.

    Továbbá az is furcsa, hogy ezek az ,,összeomlott” fiatalok nyugodtan besétálnak a recepcióhoz, a telefonjuk baszkurálása közben kijelentik, hogy az imént pánikrohamuk volt és látniuk kell egy orvost. Oké, egy óra múlva tud majd hívni, telefonos konzultáció, jó? Nem, az nem jó, akkor órájuk van. Amakkor is elfoglaltak. Nem, akkor sem tudnak jönni. Most akkor beteg vagy b’zmeg vagy nem??!! Ami összeomlást én személy szerint otthon láttam vagy átéltem, az bizony kurvára nem így szokott kinézni. Nem szégyen segítséget kérni, sőt, menni kell, de nagyon alacsonyra tették a mércét, hogy mihez is kell istápolás.

    Az igazi kiborulást a beérkező kórházi zárójelentésekből ismerjük meg: öngyilkossági kísérletek, gyerekkori bántalmazások, napokig nem evés, komplex bélbetegség, ilyenek. Nem szívmelengető. Sajnos nem ők szoktak heti négyszer betelefonálni, pedig nekik kéne a legnagyobb segítség.

    Sok a kínai diák is. Ők mintha kevésbé lennének mentális nyomás alatt, vagy legalábbis nem mutatják. Szerintem azért, mert a kínai gyerekeket szívósabbra, ellenállóbbra nevelik, ott fegyelem van és szorgalom. Nagyon igaz, hogy sok minden a fejben dől el: mennyi múlik azon, hogy viszonyolunk az élet kátyúihoz. Pedig rajtuk nem csodálkoznék, ha kidőlnek: belecsöppenek egy vadidegen kultúrába, a család meg  messze van. Messze messze, nem London-Budapest messze.

    Annyit még a Hópelyhekről, hogy nem szeretik, ha így hívják őket: ,,negatívan hat a mentális egészségünkre”. Azokat a sztorikat, amikor megsértődnek, ha nem kapnak ingyen sebtapaszt a vízhólyagukra, kóbor kutyát simogatnak Marokkóban és most teljeskörű kivizsgálást akarnak a biztonság kedvéért, vagy mikor leülnek a váróban és bedugják a zenét a fülükbe hogy véletlenül se hallják, mikor az orvos szólítja őket, majd legközelebb meséljük el.

    Addigra nem lesz hó, csak latyak, de már hozzászoktunk.

    Gyúrjunk vazze! – Karácsonyi kondi candy Londonból

    Ha valaki négy éve azt mondja nekem, hogy egyszer a konditermekben szerzett élményeimről fogok írni, azt feleltem volna, hogy egy Hillary Clinton – Topless rúdtánc haladóknak önéletrajzi album megjelenésére nagyobb esélyt látok. És lám, ki nem találják, mi következik! Londonba költözésemmel kénytelen voltam új, addig szájízemtől szokatlan testedzési módokat találni, elsirattam hát otthon hagyott Schwinn-Csepel kerékpárom és beiratkoztam a környék egyik edzőtermébe. Következzék egy rövid beszámoló, kéretik bejglit majszolva olvasni.

    Vannak teljesen magánkézen lévő edzőtermek és vannak az önkormányzat tulajdonában lévő, de a működtetést megtendereztető komplexumok. Én az utóbbival kezdtem, egy Everyone Active nevű lánchoz csatlakoztam. NHS dolgozóknak adnak kedvezményt, havi 34 fontért formálhattam habtestem bármelyik termükben. A környéken kettő is volt, az egyikbe az uszoda és a csoportos torna miatt jártam, a másikba pedig kardiogépezni, mert ez utóbbi hely úgy általában gusztusosabbnak és tisztábbnak tűnt, csecse kilátással.

    A csoportos foglalkozásokat morcos természetemből adódóan rühellem. Nem bírom elviselni a falkaszellemet, hogy a zenét túlüvöltő instruktor buzdító utasításait kell követnem izzadt nőstényszag közepette. ,,Hú, jee, ez az, gyerünk lányok, és tíz és kilenc és magasabbra!” és én meg azt gondolom, hogy oh, bugger off, megyek és otthon keverek egy gintonikot. De mivel hatásosak az órák, jól esik a mozgás és különben sem szeretnék alkoholista lenni nyugdíjig, morcos szám befog, szinkronban ugrálok. Van itt mindenféle tornaóra, zumba, total body conditioning, meg ilyen fantázia elnevezések, az órarenden melléírják, hogy ez pörgős vagy csak inkább Body&Mind; mindenki találhat szimpatikusat. Érdemes online helyet foglalni, a népszerűek hamar betelnek, s a betelt alatt csordultig túlzsúfolt tornaterem értendő.

    Kezdő Londonlakók figyelmébe: Az üzemeltetők sajnos nem nyomatékosítják az alapvető tisztasági követelményeket, az embereknek meg maguktól nem esik le. A rendelkezésünkre álló tornaszerek járványügyi csemegék, soha senki nem törölgeti át őket vagy visz törülközőt, hogy arra izzadjon rá, ne a polifoam matracra. Egyszer voltam Pilatesen és 60 percen át próbáltam nem odanézni a mellettem nyújtózó, mezítláb tapicskoló kínai csávó gombás körmére.

    Nem kötelező a váltócipő sem. Sokan otthon beöltöznek tornadresszbe, ledzsalnak mozogni egy kicsit (jobb esetben a szekrényben hagyják a nagykabátot, de gyakran csak ledobják a gép mellé a földre), majd átizzadva kabát fölvesz és így mennek haza. Nem egyszer söpörgethettem a matracról a sarat és a kavicsdarabkákat amiket voltak szívesek a népek behordani, s mivel a mikroorganizmusokat, úgysmint kutyaguano-, vizelet-, hányás komponensek nem látja a szemem, inkább áttörölgetem a placcomat olyan alkoholos kendővel, amit a rendelőben használunk (3-4 font egy tekercs, a lelket is kifertőtleníti mindenből. Imádom).

    Bár ki van írva, de még nem sok embert láttam a gépéről letörölni az izzadtságot, úgy hagy mindenki ott mindent, mint eb a szarát. Amúgy elég klassz gépek vannak, 8-10 futópad, elliptikus trénerek, lépegetők, sima- és ülőbiciklik, stb, s nem emlékszem, hogy valaha is sokat kellett volna várjak, míg egy fölszabadul.

    Ellenben a matracokra gyorsan le kell csapni, ha üresedés van. Gondolom van egy kimondatlan szabály, hogy meddig illik befoglalni egy helyet, de ezt örülnék, ha írásba adnák azoknak akik befészkelnek egyre, majd nekiállnak játszani a telefonjukkal, hogy száradna le a kloákájuk. Sokan az időmérős alkalmazásokat használják, azok tényleg hasznosak, a telefonon beszélgetésért azonban hálégnek szól a személyzet.

    Amúgy sem jó ötlet a futógépen föltárcsázni barátnőnk; egyszer volt egy nagyon dagi lány aki derekasan kocogott és közben a telefonján ötyézett, de mivel a figyelme nem a szalagon volt teljesen, véletlenül félrelépett és esett egy orbitálisat. Mutatta a Richter-skála. Szegény olyan nagy darab volt, hogy nem tudott fölállni, valahogy beszorult a gépbe mint a Micimackó és aztán már csak ijedten visítozott. Szóval tessék figyelni és éccel lenni.

    Minden konditeremben elszánt harc folyik a személyi edzők között, a falon kint van a fényképük, bemutatkozással. Aki szeretne, benevezhet egyalkalmas szeánszba, egyszer kifizetünk 20-30 fontot, eltöltünk egy órát a personal trainer-rel, elmondjuk hogy mit szeretnénk (fogyni, szálkásítani, brazil feneket, stb), s ennek megfelelően veszünk át pár edzésprogramot, amit aztán az edző emailben is elküld.

    A gyúrda részlegre nem mentem még be, részint mert azok a gépek és izomfejlesztések nem érdekelnek, részben mert penetráns ammóniaszag terjeng amit ilyen koncentrációban nem találok afrodiziákumnak. Forrásom szerint a súlyokat nem divat visszatenni a helyükre s sajnos nem egy jómadár itt is facebook profil frissítéssel foglalja el a gépet, míg koszos lábát ott pihenteti, ahová más ráfekszik. Állítólag egész szép ,,barátságok” is köttetnek néha, azaz rokonlelkek elbeszélgetnek, tippeket adnak egymásnak és számolják a másik kinyomásait, mindezt úgy, hogy sosem tudják meg a másik nevét.

    Az edzőruha divatot valszeg a környékbeli Dechatlon diktálja. Most trend a lányoknál a szembántó mintás tapinadrág (csókoltatom a Sweaty Betty-t), ám a fekete töretlenül dominál mindkét nemnél. Újévi fogadalmaim közé tartozik, hogy kizárólag Powerpuff Girls-ös meg Snoopy-s tiritarka ruhákban edzek, csak hogy megtöressék ez a székrekedéses, chic minimáldízájn hangulat.

    A falon ki van téve a Member of the Month táblácska valamelyik törzstag zavart mosolyával. Member of the Month  - kujon gondolat, mi van, ha egyszer egy fallosz fényképét kalózkodjuk oda?

    A női öltöző elég kulturált, legalábbis még nem találtam borotválkozás maradékot vagy használt tampont a sarokba csúlva. A férfiak részlegén állítólag van pár fazon, aki kihangosítja a zenéjét és aztán elhúz tusolni, de összeségében betartatik az etikett. Lakatot vagy egyfontos érmét vigyünk, azzal zárhatjuk a szekrényt.

    Az egy helyben futásnál jobban szeretek úszni, ám sajnos az itt Londonban nem olyan élvezetes, mint Pesten, ahová jártam. A council uszodában mindig sokan vannak és a felhívás ellenére páran még a sminkjüket sem mossák le, csorog le a fekete szemfesték a képükön, tisztára mint egy Tim Burton mesefigura. Úszósapka használata is csak egy szép elmélet; külön élmény most indiai környéken lakni, mert a víz alatt nézelődve a szokásos hullámcsatt és ragtapasz felhozatal mellett vastag, életerős fekete hajszálak is ellebegnek szemünk előtt. Most átpártoltam egy nem-önkormányzati kondiba, ez £75/hó, s valamennyivel igényesebb az egész kóceráj. Feszített a víztükör így nincs körbe fekete koszcsík bordűr. Figyelem, a balra tarts szabály az uszodára is érvényes, órajárásának megfelelően követjük egymást a sávban. A fő bánatom, hogy túl meleg a víz, nem frissen hűvös, mint odahaza. Most már arra is figyelek, hogy ne akkor menjek, mikor Aqua Babies van: ilyenkor még jobban felfűtik a medencét a porontyoknak. 6-12 hónapos gyerekeket pancsoltatnak, egyik szülő bemegy velük a vízbe, de aztán nem ám a víz alatt úsznak mint a baba a Nirvana borítón, hanem csak úgy tunkolgatják a szerencsétleneket és huhúznak nekik. Csórikáim nem tűnnek túl boldognak az egész procedúra alatt.

    A hőmérsékletért azonban kárpótol minket, hogy a környékbeliek nem szeretnek mozogni. Abból áll az ,,úszás”, hogy lenyomnak két hosszt majd elhúznak szaunázni. Megint tesznek két kört (így jó lemosni a szauna izzadságát, m-mm!), ismét el gőzölni. Legtöbbször miénk a sáv! Kevés embert láttam huzamosabb ideig faltól-falig úszni, s azok is leggyakrabban nők vagy az idősebb korosztály.

    A hely emeltebb színvonalát mutatja az is, hogy a büfében lehet gyümölcsöt is kapni, nem csak kitesznek egy automatát az előtérbe, amiből magvak és cukormentes nasik helyett drazsék, csokik és gumimacik dömpingje potyog ki. Hiába, Anglia a vércukorszintről szól.

    Természetesen a tagsági díjak határa számomra ismeretlen egekig ér, a Virginbe havi £100 körül kezdődnek a beugrók, állítólag Canary Wharfon is vannak gyönyörűek százharmincért, bekészített samponnal-krémmel, az igazán állkapocs kiakasztók pedig a Kensington/Chelsea-féle nyomornegyedek villáiban bújnak meg, 4-6000+ fontos éves díjért izzadhatjuk ki a kaviárt és köthetjük meg következő milliós üzletünk a spa-ban. NHS dolgozók akciósan csodálhatják meg kívülről.

    London tíz szépséghibája

    Mivel a múltkor összegyűjtöttünk tíz derék dolgot Londonról/Angliáról, most következzék egy tizes lista arról, ami nem szívünk csücske a Szigetországban s fővárosában. Milyen furcsa, a jót pontokba felsorolva ledarálja az ember, a rosszat meg szinte kénytelen bő lére eresztve kifejteni. Ez nem azt jelenti, hogy a mérleg a negatív oldalra billen, épp csak pletykálni jobban esik, mint áradozni. Jöjjön hát!

     

    Tömeg

    Egyszerű – k’va sok az ember. 8,5 millió, közel Magyarországnyi lakos liheg egymás nyakába. Mindenhol ott vannak. Őrjítő tud néha lenni. Ebből következik, hogy ami amúgy is kényes pont az életben, azt itt pöcenégyzetre emelve kapjuk: lakhatási körülmények, közlekedés, iskolaválasztás, köztisztaság, stb.

     

    Szemét

    Sehol máshol nem látam, hogy ennyi hulladékot dobáljanak el a népek. Állandóan elvitelre zabálunk, szörpizünk, csomagoltatunk, aminek maradékát aztán vagy elvisszük egy kukáig, vagy letosszuk az első ajtólépcsőre. A város úszik a szemétben, pláne átbulizott éjszakák után. Egész egyszerűen szégyen- és felelősségérzet nélkül esik ki a kezükből a taknyos zsepi a buszon. Sajnos a munkahelyi és otthoni termelés is masszív. A szelektív gyűjtés sokaknak még mindig idegen fogalom, bár az önkormányzatok aktívan támogatják; már van külön kuka ételmaradéknak és kapunk speckó zacsit is a szárazanyaghoz.

     

    Higiénia

    Persze miért lenne más a város, ha sok lakosa igénytelen? Nem mondom, Pesten is felszalad a szemöldök, nyitottam én már rá a vécéajtót a Sport uszodában reggel 7-kor egy akkora kupac lehuzatlan szarra, ami akár bébi Jabba is lehett volna. Londonban valamiért azt várná a naív ember, hogy ilyen jómód meg felvilágosult oktatás mellett azért elér egy szintet a banda. Egy túróst.

    Mániájuk a padlószőnyeg, még a fürdőszobában is, ami nem alkot jó párost azzal a szokással, hogy cipővel trappolnak be a lakásba. Jól öltözött emberek is felrakják a lábuk a szemközti metróülésre. A konditeremben senki le nem törölné maga után a szétizzadt gépet. Néha elnézem az iskolás uniformisba bújtatott gyerekeket, és nem egy kölök ápolatlan, korpás fejű, szakadt a ruhája és bennfentesként tudom, hogy a szájhigiéniájuk is csapnivaló. Na most ez nem pénz kérdése, mert szó szerint fillérekért lehet piperecikkeket kapni. Ez nemzeteket átölelő igénytelenség.

    Egyes etnikumoknak itt-ott van egy karakteres ájere: az indiai/pakisztáni emberek gyakran curry-hónaljszagúak, a kínaiaknál a fogínysorvadásos lehellet a mumus (állítólag a szójaszószban van valami), a fekete-afrikaiakból (pl. Nigéria) pedig valami istentelen büdös kiizzadt fűszerkeverék árad. A kelet-európaiakra, a látványosan kétkezi munkásokra legalábbis, sajnos az állott bagószag jellemző.

    Itt készételt is kanalaznak tömegközlekedésen, baromi gyomorforgató az emberszagba belevegyült hagymásrizs bukéja. Az eddigi legvágyölőbb látvány az volt, mikor egy kiscsaj a metrón befejezte a chipszevést, majd nekiállt leszopogatni az ujjairól a morzsákat, de nem ám csak úgy a begyekről cupp-cupp-cupp, hanem egyenként bekapta az egész ujjat, be tövig, majd húzta ki a szájából, ahogy a profik a Private Goldon. Aztán persze megfogja a kapaszkodót, kezet ráz veled, stb.

     

    Tömegetikett

    Az arctalan tömegek viselkedése szerintem szépen visszatükrözi a metropolisz idegenségét, a túlzott liberalizmust s a kulturális elszigeteltséget. Más le van szarva, miér’ ne szabadna, ő nem az enyéim közül van. Beállnak az út közepére a telefonjukkal pettingelni. A gyerekek a rollerükkel zúznak mint az állat, te meg kerülgesd őket. Üzletekben szétszórnak mindent, ledobálják a ruhákat, belekenik a sminkjük, és az eladókat gyakran egy Hö, te! megszólításra sem méltatják.  Az utcán rendre én ugrálgatok félre, mert a sok tahó csak vonul - ebben külön élen járnak a fekete és muszlim asszonyok, egyik sem húzná be a hasát egy kicsit vagy mozdulna arrább 5 centit.

     decathlon_kupi.jpg

    Visszatenni büdös

     

    Édes élet

    Nem tudom, miért, de Angliában állandóan nasizabálhatnékom van, pedig az édességek színvonala épp hogy hármas alá. Vagy a brilliáns marketing, vagy a szürke idő teszi, de nehéz ellenállni a kekszeknek, csokiknak, étbevonóba mártott magvaknak. A kedvencem a Bendicks mentolos csokitallér és a Marks&Spencer sajtos scone-ja. Budapesten ritkábban kívántam az édességet, és olyankor vagy magam sütöttem valami fáin sütit, vagy elmentem egy jobb cukrászdába kielégülni. Itt meg egyre az édesipari gagyikon jár a szemem. Szerintem részben azért, mert nincs rendes, átlagember piaca ahol a szemem és gyomrom jóllakna friss, helyi zöldséggel, gyümölccsel.

     

    Osztályrendszer-viselkedés

    Szerintem eltűnőben van, de még mindig nagyon érezni a hatását és következményeit. Írtó furcsa nekem az angol társadalmi berendezkedés. Nagyon meglepett, hogy a lakosság egy része, még az igen jól kereső rétegek is, nem tud gusztusosan enni, kézzel tunkol és csámcsog hozzá, télikabátban ül az operában mert lusta leadni a ruhatárba, és kivakart bugris módjára beszél a másikkal. Az iskolából kizúduló gyerekek mint valami kis vadállatok. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint amit én kiskoromban ,,tisztes polgári családnak” láttam, elképzeltem, pedig itt megvan hozzá a pénz. Mint az ősemberek. Nincs bennük finomság. A jövedelem kialakított egy középosztályt, de kultúrában vadak maradtak. Természetesen találkoztam olyan angollal is aki erősen blue collar, kétkezi munkás volt, de tündéri kellemmel, jó modorral volt megáldva (nevelve).

    Nemrég beszélgettem egy svéd fickóval aki megjegyezte, hogy neki az a benyomása, hogy a kelet-, közép-európai népeknél az úgymond ,,egyszerűbb” embereknek is, minden rossz szándék nélkül mondva, kifinomultabb stílusuk van, udvariasabbak, kulturáltabbak. Nem tudom, hogy alakult ki (a szocialista népművelés egyik áldásos hatása?), hogy nálunk a fodrász, az ács képes artikuláltan, szépen beszélni, étteremben viselkedni, az ,,osztálya” nem egyenlő a műveletlen taplósággal (és szomorúan látom, hogy fordul a trend).

     

    Mummy!!! I wanna, I wanna, I WANNA!!

    A gyerekek. Kb. 80%-uk a Sátán elkényeztetett kis betyárkörtéje, akiket egy összetekert újsággal csapna le az ember. Neveletlenek, akaratosak, a pökhendiség szó szerint el tudja torzítani már egy négyéves vonásait is. Aki nem hiszi, üljön be egy átlagos étterembe, menjen múzeumba, vagy nézelődjön pár órát egy orvosi rendelőben: lebarmolják a berendezést és megállás nélkül visítanak. Ha felizgulnak, ha figyelmet akarnak, ha valami cuccot kívánnak meg, ha a testvérük akarják túlszerepelni. Felemelő volt tapasztalni, hogy Pesten, Rigában, lengyeleknél..figyelj...normálisan elvannak a kölykök! Csak úgy...vannak. Még aranyosak is. Beszélnek, járkálnak, játszanak, de nem róluk szól az univerzum. Mert épelméjűek a szüleik.

     

    Utcai énekesek

    Engem nem érdekel, ki milyen legális megélhetési formát választ magának. Csak ne kínozzon vele. Utcai énekes körökben valamiért elterjedt egy bizonyos zsáner. Nem tudom, hogy hívják, de ilyen nyálas, plöttysemmilyen hangzása van (vegetatív country?), és én Temzének tudok tőle rohanni. Pláne mert nemcsak úgy eldanolgatnak a gitárjukkal, hanem mindezt erősítővel teszik, hagy hallja az egész kerület, ahogy az összetört szívükről nyávognak mielőtt átkapcsolnak Adele-style fejhang vonyításba. Férfiaktól kifejezetten hervasztó. Nem tudom, miért divatos az ,,akkor van jó hangom, ha túlordítom a négyhuszas pekingi járatot”, de most ilyen világot élünk. Pár hete a Waterloo pályaudvaron érzelgett hangfalaival egy ilyen szerencsecsomag és nem lehetett hallani tőle a hangosbemondót. Veszélyes terület a Covent Garden, a London Eye partszakasza és pár metróállomás. Részemről csak azoknak dobok pénzt akik kizárólag instrumentális muzsikát játszanak, elektrikdemó nélkül.

     

    Okostelefonok

    Persze mindehol nagyon elterjedt, de Londonban elburjánzott. Szerintem elkeserítő kép, ahogy a metróvagon fele a képernyőbe merül, s én arcátlanul belekukkantok, mit csinálnak: valami gügye játék, fészbuk, instagram. A munkahelyen elvonási tüneteket produkálnak, ha nem csekkolhatják le óránként (és ezek a tré kifogások! ,,A gyerek miatt, hátha keres az iskola”; akkor az iskola hívja a vonalas számunkat, bébi, azt biztos fölvesszük). Az utcán belegyógyulva világuk nem tudják, s valami elmerobbant felvetette, hogy az úttest előtt a földre kéne jelzőfényeket szerelni, hogy lássák, piros van. Persze adófizetők pénzéből. Nehogy elüsse szegénykéket a tzúnya autó. De hát ez a darwini szelekció, hagyjuk az Anyatermészetet dolgozni!

    Azt hiszik, az otthoni helyzet durva? Dehogy. Egy példa: úgy másfél éve édesanyámmal ettünk egy pesti étteremben. Olyan étterem hangulata volt, az asztaloknál beszélgettek, a pincérek járkáltak, jól megvoltunk. Akkor tűnt fel, hogy valami más mint Londonban, mikor bejött négy külföldi srác, leadták a rendelést, majd csend lett. Lazán lesüllyedtek-görnyedtek a székükben, mind a négy szinkronban kapta elő a telót és kezdett el magába fordulva szörfözni. A szociális készségek evolúciós kipusztulás előtt állnak.

     

    Vezetés

    Na, azt nem nagyon tudnak. A buszsofőrök Sandra Bullock-nak képzelik maguk és negyvennel közelítik meg a megállót, csak hogy aztán satufékkel álljanak meg. Az index és a fenyőlégfrissítő itt extraként járhatnak az autóhoz, az új tulaj meg inkább a wunderbaumot választja. Most hogy esett kicsit a hó lehetett látni, mennyire elveszettek. Az, hogy téligumijuk nincs max. hópehelymintás óvszerként, az érthető, ez nem egy havas klíma. De szerintem a fizika alapjait sem tanítják meg autósiskolában, mert azért még én sem (és ez nagy szó) próbálnék csutkáig fölpörgetett motorral elindulni a csúszós latyakban. Tegnap az ablakból néztük, ahogy egy szerencsétlen nő már a sírás határán küszködött a domboldal alján. Semmi nem ment neki, végül egy jótét kutyasétáltató tolta be egy parkolóba, hagy szedje össze magát.

    Megdobálhatnak, de akkor is kimondom: a bőr színéből elég jól meg lehet saccolni a vezetési stílust. Persze mit várunk, ha valaki Bombayben meg Kairóban gyakorolta a helyi KRESZ-nek nevezett szájhagyományt. Szerintem az egyik legmeredekebb típus az ázsiai nő, fingjuk nincs semmiről. Egy filippinó kolleginám gyújtás rákapcsolása előtt mindig imádkozik, s hát rá is fér az Úr kegyelme, mert egyszer útközben valamit olyan viccesnek talált, hogy behunyta a szemét és a volánra rádőlve kacagott. Mi meg kiabáltunk, hogy állj meg, balkézszabály, jönnek! Addig viszont elég szépen haladt a szaggatott vonal fölött. De hogy ne legyek annyira rosszmájú, itt szeretném dícsérni a női buszsofőröket, mert tapasztalatom szerint ők kiegyensúlyozottabban lavíroznak a gépjárművel.

    Ennyi lett volna mára, köszönjük a figyelmet.

    Mit nekünk házasság?

    Ójesszum, mi lesz itt jövő májusban?! Meg az odáig vezető hónapokban. Aki lemaradt volna a legeslegfontosabb angliai eseményekről, annak felhívjuk kedves figyelmét az év fordulatára: Harry herceg eljegyezte Miss Marple-t, Merkelt, Markle-t, amerikai kedvesét, s jövő tavasszal konganak a harangok. Addig a napi média 23.89%-át fogják csak elfoglalni a lagzi előkészületei, az ara ruhatára és a virágnyelven írt cikkek, miszerint egy félvér színésznőcske fog belerondítani a királyi vérvonal azúrtisztaságába (nem először a történelemben!). Egyetlen reménysugara a dolgozó népnek, hogy talán a jeles napot megkapjuk fizetett ünnepnapnak.

    A Monarchia így mulat(t), az alattvalók pedig morzsolják tovább életük, természetesen egész másképpen. Például mintha kevésbé izgulnának föl a saját házasságuk gondolatára. A LondonBudapestMetro mai töprengő-ötpercese a következő: van-e jövője a házasságnak? Furcsa, az ötletet pont a minapi angol vitaműsor adta, amiben az új, válást megkönnyítő és fölgyorsító törvényhozást ekézték.

    Bevallom, egy ideig én is köpködtem a házasságot, a víz vert a gondolatától. Úgy voltam vele, hogy ha két ember komoly és elkötelezett, a csinradatta nélkül is ellesznek életük végéig. Írjunk alá egy szerződést amivel a jogi kérdések tisztázódnak – végtére is erről szól a házasság, kőkemény vagyon- és felelősség elosztásról, nem a rózsaszín szerelemszirupról -, ’oszt  hajrá. Aztán részben rájöttem, hogy inkább a nyálas esküvőket utálom én igazán, élükön az ,,el ne merjétek kúrni a Nagy Napom” menyasszonyhisztivel, részben pedig látom a környezetemben, hogy van még létjogosultsága a hagyományos frigynek.

    Az Office for National Statistics (ONS) weblapján lehet nagyokat mazsolázni a számokból: Angliában csökkent a házasságot kötők száma, s nőtt az alternatív családformát választóké. A Család fogalma az ONS szerint: házas, bejegyzett élettárs vagy élettársi kapcsolatban élő, gyermekes vagy gyermektelen pár, illetve egyedülálló szülő legalább egy, azonos cím alatt élő gyerekkel. 2017-ben 19 millió családot számoltak, amiből 12,9 millió házas/bejegyzett élettárs, 3,3 millió élettárs és 2,8 millió egyedülálló szülő (többnyire nők).

    Egyre többen választják az élettársi felállást s némileg csökkent az egyedülálló szülők száma, reméljük, ez utóbbi tendencia folytatódik. Ha valóban megreformálják a válás folyamatát, talán még nyerhetünk is vele. Nos, a modern kor valóban sok változást hozott s én bármennyire is pártolom a rugalmas, egyenlő szerepleosztást kínáló kapcsolatokat, a realitás azt mutatja, van mit csiszolni a nagy ötleteken.

    Statisztikák szerint a gyermekes bejegyzett élettárs párok 27%-a válik el mire 5 éves a gyerek. Ez házasok esetében 9%. Hogy pusztán csak azért, mert nehéz keresztülverni a válást és ez visszatartó erő, vagy netán tényleg jobban működik egy kapcsolat jeggyűrűvel az ujjunkon, nem tudni, de jó kérdés. Elég masszív a kutatóirodalom azon témában, hogy a gyermekek pszichikai fejlődését hogy befolyásolja a szülők különélése – hát elég cefetül. Igen, van mindenféle tényező és mindenki tud példát az ellenkezőjére, de a statisztikában ez a gyönyörű: az átlagról, a nagy számokról szól, nem az egyéni sikertörténetekről. Az NHS-ben eltöltött éveimben látottak alapján azt mondom, hogy jóval kiegyensúlyozottabbnak tűntek azok a lurkók, ahol az anya Mrs-ként mutatkozott be.

    Gazdaságilag az érvek a házasság mellett szólnak, és igen, ez lehet az egyik alappillére eme intézménynek: két ember gürizik s segíti egymást érzelmileg-anyagilag, hogy sikeresen fölneveljék az utódokat. S milyen ez az ördögi kör: amerikai adatok szerint a lakosság legtanultabb, s ergo legszilárdabb pénzügyi lábakon álló rétege az, aki az első gyerek születése előtt megházasodik. Most nagy mantra, hogy egy nő egyedülálló anyaként is lehet sikeres – igen, ha a képzett felső krémbe tartozik, akinek van pénze gyerekcsőszre, egészségügyi ellátásra és lakásra. A boldogság megint más kérdés. Ezzel a nők fejét tömik, a férfiakat pedig mint családfenntartókat, családfőket száműzték a kispadra annak ellenére, hogy egy 2012-es  British Social Attitudes felmérés szerint a nők 68%-a mondta, hogy szíve szerint ő maradna otthon gyereket nevelni, a férfi pedig hozza haza a húst. Elég tradició szagú, nem? Én jó ötletnek tartom mind az apasági gyest, mind a dolgozó anya koncepcióját, de mellette az elburjánzásokat kéne visszametszeni.

    Miért is hozná haza a férfi a húst? A házasság tekintélyének romlásával pont a szegényebb népek szívnak, és ha ők szívnak, a jóléti állam mindenki mást is maga elé térdeltet. Férj-Apa nincs. Férfiak generációja nőtt és nő úgy fel, hogy nem tartatik felelősnek az összepaskolt gyerekek iránt. 2,8 millió egyedülálló család!! Abból kevés ám az üzletasszony. Ex-kolléganőimen és a pulyáikon láttam: biológiai aty néha megjelenik, ha megjelenik, de leginkább nagy ívben szarik a csemetékre. Anyagi támogatás szinte nuku, csóri gyerekek meg baromi zűrösek (szerintem az egyiknek már dedikáltak egy cellát valahol). Ráadásul ezek a nők alkalmazhatatlanok. Nem csak mert esetleg tyúkeszűek/képzetlenek, hanem mert állandóan beteget jelentenek, ha baj van a gyerekkel. És mindegyik részmunkaidőt tud csak vállalni, azzal meg kitörölheti a seggét a munkáltató. Na és ki állja a cechet a végén? Az adófizető. Mert ezeknek a büszke anyukáknak szoclakás kell és gyereksegély és rugalmas munkavállalás és persze nyaralás. Ellenben ott volt a zimbabwei kollegina, házas, később szült, sőt még van kis gyülekezeti közössége is, szóval gondolom ők is tudnak segíteni a kölkökkel – két és fél év alatt asszem egyszer nem tudott bejönni a kisfia miatt. Egyszer!

    A házassággal jobb esetben jön hozományként az após-anyós, netán a kiterjedt família, akik hatalmas segítség lehetnek gyereknevelésben, anyagi támogatásban, a jó kosztról nem is beszélve. Ám itt a modern család már más: ,,az exem anyjának az élettársa vigyáz most a fiúkra, de amúgy az apjuk öccsének a másodnővére viszi őket edzésre keddenként”. Mint egy hippi kommuna.

    Elcseszett a segélyrendszer, mert nem a tartós, egy fedél alatt lakó párkapcsolatokat támogatja, hanem kimondottan elrettenti a feleket, hogy összebútorozzanak. Anya több pénzt és juttatást kap az államtól, ha egyedül fetreng egy önkormányzati lakásban, mintha van bejelentett, keresettel rendelkező élettársa. Bravo.

    Ha a házasság azt jelenti, hogy gondold meg kétszer is mit csinálsz mert követezményei lesznek, legyél nő vagy férfi, hát engem meggyőztek! Olvasmánynak tudom ajánlani ezt. Van aki szerint úgy lenne ideális, ha a házasságba nehéz bekerülni, de könnyű kiszállni belőle. Ebben is lehet valami.

    Aztán ott van a pszichológiai tényező. Sokan megjegyezték, hogy a házasságból mint gyermeknevelési csapatmunkából mára lifestyle choice lett, azaz a közös célba vetett erőfeszítések helyett mindkét oldal az egyéni igényeinek kielégítését várja a frigytől. Azt hiszem, ez korunk individualista mellékterméke. S azon gondolkodom, hogy vajon a házasság nem kapcsol-e be valamit pszichésen bennünk, amit a leglelkesebb élettársi szerződés sem képes? Dan Ariely pszichológia professzor a ,,mögöttünk bezárt ajtók” hasonlatával élt: házassággal megszűnik vagy legalábbis elítélendő lesz a további lehetőségek utáni nézelődés és futkározás. Az ajtók záródnak, mi meg elfogadjuk, ami van. Tudom ajánlani a fickó könyveit és videóit.           .

    Nem kéne-e ezt az elkötelezettséget bátorítani és támogatni? Nem csak törvényileg, mint adóvisszatérítés vagy flexibilis GYES, hanem morálisan is. Angliában a heteroszexuális bejegyzett élettársakat nem illetik meg azon jogok, mint a házasokat (ellenben az egynemű élettárs/házasokkal), emiatt volt is balhé kb. egy éve. Van aki erre azt mondja: ha írtózol a házasságtól, mert az különben is csak egy darab papír, akkor miért várod el az egyenjogúságot? Lehurrogod, de ami tetszik belőle, kimazsoláznád? Ha csak egy papír, uccu, írd alá. Szerintem van benne valami, nem csak ebben a konkrét esetben, hanem az egész logikában. Akik ezzel érvelnek, azok általában fölhozzák az értékek szót, és nekem úgy tűnik, hogy Londonban ez egyenértékű a fasisztakriptonácinőgyűlölőpederaszta kifejezéssel. Hogy lehet valaki ennyire gyöpös és kirekesztő (egy másik mumus szó), hogy holmi értékeket, horrible dictu, saját értékeit preferálja?

    Végezetül azt hiszem, aláássa az intézmény népszerűségét, hogy a nyugati ember mindenképp napnyugtáig tartó orgazmikus boldogságot követel a házasságtól. Nem is nyomorúságot, persze, de kicsit másképp fest a dolog, mint amit az idióta filmek, az esküvőkatalógusok és a Celine Dion hangaláfestés sugallnak. Valószínűleg eleve irreálisak az elvárásaink, s inkább bele sem kezdünk.

    Jonathan Haidt (ő is szuper olvasmány!) írta, hogy a nyugati párok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy szerelemittasan az oltárba csapnak. A szerelem kémia, hamar alábbhagy a vegyülethullám. Ahogy egy szerződés érvénytelen, ha ittasan írjuk alá, úgy az a házasság sem vehető komolyan, ahol pár hónap turbék után rohannak az anyakönyvvezetőhöz.

    Ismét csak Ariely mesélt arról a kutatásról, amiben a szabad kontra szervezett házasságokat elemezték. Kiderült, hogy a két formában élő párok boldogságszintje kb. 3 év után találkozott: a szabad választásosoké megcsappant, míg az összeboltolt páré nőtt. Arról nem szól a fáma, hogy 10-20 év múlva hogy érzik maguk a szervezett frigy tagjai, némi gyanúval élek, hogy a megszokás nagy úr törvénye alapján leginkább elkérődznek egymás mellett. Az emberek alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, de ezt én k’rvabiztos hogy ki nem próbálom.

    Egy példa, hogy milyen értékalternatívák vannak Angliában a házasság nyélbeütésére: volt itt egy nagyon rendes muszlim srác. Tanult, dolgozott, esténként meg otthon nézte a béna sorozatait. 26 évesen odaállt az anyja elé, hogy na, ideje házasodnia, mire a mama elkezdett körbeérdeklődni az eladósorban lévő lányok házánál. Sorra járták a sráccal a családokat, méregették egymást a fiatalok, s aztán ahol erős volt a szimpátia, még egyszer fölmentek teázni. Harmadszorra már négyszemközt beszélhettek a gerlicék, azaz egy kávézóban, amíg a lány nőrokona a szomszédos asztalnál kakaózott és figyelt az erkölcsre. Pár hónapra rá összeesküdtek. Náluk ez jobb helyeken így megy. Boldogtalanok? Dehogy! Fölszalad a szemöldökünk, de kérdés: ugyan honnan tudjuk, hogy 40 év múlva nem néznek vissza elégedettebben az életükre, mint mi, a csakisszerelemből rózsaszínt látók?

    Szerintem mindkét verziónak vannak hátulütői s mindenképp nagyra értékelem, hogy Európában van szabad választása az embereknek, hogy kívánnak élni, de ha tárgyilagosan nézzük az egészet, mi itt nyugaton a házasság társadalmi, praktikus funkcióját vesztettük szem elől, miközben a nemkívánatos mellékhatásoktól próbáltunk – néhol nagyon helyesen – megszabadulni. Nem tudni, szigorodnak-e a házassággal kapcsolatos elvárások vagy ez idejétmúlt intézmény, de jelenleg több érv szól mellette, mint ellene.

    Most hirtelen Gábor Zsazsa és a kilenc férje jutott eszembe valamiért...

    Na mindegy. Május még messze van. Addig Fülöp herceg megemésztheti, hogy az unokája nem egy távoli rokont vesz el nőül, ahogy a családban eddig szokás volt.

    diana_charles.jpg

    Akiknek nem jött össze. Hülye okokból hülye házasságok születnek.

    Ezt becsüljük meg Londonban!

    Londonra lehet morogni és menekülni innen. Nem egyszer én is megteszem, de nem születhetett volna meg ez a blog, ha ez a város nem lenne mégis egy kimeríthetetlen ihletforrás jó időben, rossz kedvünkben, bármikor. Ha lajstromoznom kell, hogy mi teszi ezt a túlnépesedett, túlárazott, szemétben úszó és penészes várost mégis élhetővé, íme-lá pár ötlet!

    • A helyi BKV (TFL, Transport for London) vicces. Persze itt mindenben van humor, csak tegyenek bele egy-két dilis angolt. Külön mókás, ahogy a hangszóróban kommandírozzák a népet és pirítanak ránk: ,,Emberek, egy kis gesztussal tegyük szebbé a világot és engedjük el a leszállókat” vagy ,,Hangjelzés után kérjük ne szálljanak fel, az a szép sípjel külön e célra lett kitalálva…” vagy ,,This is your Piccadilly line service to Cockfosters. We’re now entering the tunnel of love, so put your phones away and spread the love!”. A plakátjaik is klasszak.

     

    • Mert a buszon a leszállók néha elkurjantják maguk, hogy Thank you driver! Biztos jól esik a sofőrnek. Gyakran még vissza is köszönnek.

     

    • Mert Londonban, s az egész országban, nem szégyen továbbtanulni, karriert váltani, idősebb fejjel beülni az iskolapadba. Life-long learning. Nem néznek ki, nem lohasztják le a kedved, hogy Ilyen idősen hová tanulsz? Mire akarod vinni? 25 éves vagy, már tudnod kéne, és hasonló echte ungarische savanyúpofa vágás és pitiánerség. Gondolom, azért vannak gyakorlati nehézségei mindennek, de a lényeg: itt lehetnek álmaid, terveid, csak keményen kell dolgozni érte. A Financial Times egyik kolumnistája 57 évesen hagyta ott az egészet, fölcsapott matektanárnak egy iskolában. Imádja. Tegnap egy lengyel nő áradozott nekem, hogy ugyan ő tanár, de benevezett egy színészképzőbe, ráment a gatyája is és nincs szabadideje, de boldog. Bol-dog.

     

    • A pub. Már írtam róla. Bemész, abrakolsz valamit, nézel ki az arcodból és senki nem piszkál.

     

    • A lakosság, pláne az idősebbek, gyakran szólítanak úgy, hogy love, hun (honey) vagy doll. Cukik.

      

    • Senkit nem érdekel anyád neve. Pesten egyszer nyitottam bankszámlát. Bemutattam minden okmányt, aláírtam az aláírandót, remek. Másnap vissza kellett mennem valamiért, mire kérdi a biggyedtszájú buláta: lakcímkártya? Hát, mondom, azt momentán most nem hoztam el, de itt a személyim és a friss szerződés az autogrammommal. Lakcímkártya?! Anyám születési neve? Londonban a meglevő ügyféltől a pöcs sem kérdi, hogy anyjaneve. Ez valami olyan bürokratikus, agyatlan idiótaság, amit a szoci időkből még nem tudtunk levedleni. Mi a szart számít anyám neve mikor már ujjlenyomattal és köpettel azonosítanak be?

     

    • Charity: adományboltok, jótékonysági séták, piacok, kalapozás. Tudom, nagy lóvé van az adomány businessben, de szerintem akkor is számít az üzenet, hogy segíteni kell egymásnak, közösséget teremteni, figyelni a másikra.

     

    • Békén hagynak. Ritkán cöcögnek, nem húzzák a szájuk, nem esik a képednek a sok önérzetes, meg nem értett zseni, ha nem ért egyet valamiben. Nagy baromnak kell lenni, hogy odajöjjennek hozzád lecsendesíteni. Igen, azt hiszem, ez a tolerancia.

     

    • A közterek padjain elhunyt szeretteinknek állíthatunk pici emléktáblát. Vannak nagyon szépek s vannak szimplán őszinték: XY emlékére, aki utálta ezt a parkot és benne mindenkit.

     

    • Van az angolokban egy jó adag képmutatás, kétségtelen. De mégis őszinték. Például nem tagadják, hogy az állatokat jobban szeretik, mint az embereket. Így kutyákat például sok helyre be lehet vinni, van nekik kitéve vizestál is és nem jön a KÖJÁL büntetni. A tömegbe becibált kutyusokat én momentán sajnálom, de aki már egyszer látott blökit metrón, az betekinthet az angol lélekbe: rámosolyognak, cuppogni kezdenek neki, elnézik, ha az út közepén bolhászik. Sokat elárul, hogy előbb alakult királyi társulat az állatok védelmére, mint a gyerekekére.

     

    • Customer service: hihetetlen, de itt nem húzzák a szájuk, ha munkaidőben zavarod őket. Se a butikoslány, se a pincér, sokszor még a hivatalnokok is meglepnek. Segítőkészek, udvariasak, ha nem is túl kompetensek néha. Ki lett adva az ukáz, hogy a vevő az első és punktum.

     

    És persze van nekünk Királynőnk aki 70 éve hallgatja férje, Fülöp állatságait lefekvés előtt. Sok boldogságot nekik!