London Budapest Metro

Miniszterelnök. Apa. Vezér. Legenda.

Mikor már sírni tudnák a helyzettől, csak várjuk a kormánytanácsot, hogy a sírás gyengíti vagy erősíti az immunrendszert.

Addig pálinkával visszatartjuk.

Hatévesek lettünk

Copyright Milne. Felhasználható amíg a ,,woke" másképp nem mondja

A LondonBudapestMetro szigetországi telepese ugyan mindig talál elfoglaltságot – pláne ha esik, ilyenkor elemében van -, de mivel manapság a fő testmozgása a hitetlen fejcsóválásban merül ki, akkor már csak rászán némi időt, hogy megossza a nyak aerobik kiváltó okainak szemelvényeit. Különben is, holnap, augusztus 20-án lesz hat éves Albionban, igen-igen-igen, legyen ez szülinapi ajándék magának ha már az ünnepi vegán fudge-dzsal úgy járt, mint a paleo szaloncukorral: olyan svunggal landol a cucc kukában, mint a k’rvaélet. Persze úgy kell nekem, miért veszek ilyen new age moslékot normális étel helyett.

  • Aki az angol állampolgárság útjára lépne, annak pár óra felkészülés és 50 font leperkálása után le kell tennie a Life in the UK vizsgát. 24 kérdés minden országok legdicsőségesebbének történelméről, szokásairól, online lehet rá gyakorolni. A Henrikek és olimpikonok tippelgetése között leledzik az a kérdés is, hogy mi az egyik alapfeltétele annak, hogy itt valaki állampolgárrá váljék? A jó válasz az, hogy tudni kell angolul írni-olvasni. Nos, Anglia tutira megy, hogy a bolygó crème de la crème rétege is biztosan átmenjen, mert nem egy ilyen felkészülős weboldalon a kérdések vagy másfél tucat idegen nyelvre lefordítva is szerepelnek. Azok közül egy, ismétlem 1 európait láttam, a lengyelt, a többi opció nem olyan náció nyelve volt, akik enyhe túlzásssal is EU-kompatibilis kultúrával bírnak. Nem is hiszem, hogy túl sok norvéggal vagy svájcival fogom én megosztani a vizsgapadot.

 

  • Csak javallani tudom, hogy a Magyarországon forgalomban lévő angol nyelvtankönyvek némi revízión essenek át, hogy hitelesen tükrözhessék a modern, progresszív időket. Például a ,,Pontos idő kifejezése” fejezet mindössze annyiból kell álljon, hogy ,,lapozz a tőszámokhoz oszt’ olvassad föl”. Ugyanis tapasztalatom szerint a 25 éven aluliak, akár angol, akár külföldi, nem értik az olyan gezemicéket, hogy quarter to four vagy ten past five. ,,He?” a válasz. Nekünk ezt anno a Project English 1 elején megtanították, a Z generációnak azonban föl kell olvasni a számokat, ahogy azt a telefonja kijelzőjén látja. Tizenöt negyvenöt, tizenhét tíz. Ez persze kiváló, ha a gyerek pályaudvari élő hangosbemondónak megy – a genderszakosok jobb esetben megcsípnek egy ilyen tisztes munkát, már ha nem izgatja föl túlzottan a safe space-ük az az éles sípszó a vágányok felől -, de szerintem csak egyik tünete annak, hogy az emoji/szövegesüzenet nemzedéke nem tudja vizualizálni vagy átfordítani az agyában a kicsit is absztrakt mondatokat. A ,,pálcika-pálcika-fordított szék-hóember” vicc jutott róla eszembe, amit angolra átdolgozva a kollégák értékeltek is.

 

  • Kezd túl hosszú lenni a lista, hogy melyik gyártót, márkát bojkottálom valamelyik agyament ideológia üleplefetyelése miatt. Ott van a Gilette ami a (fehér) férfiakat ócsárolja, a Ben&Jerry’s jégkrém aki szerint a fehér bőröm miatt automatice utolsó rasszista vagyok és nézzek má’ magamba, s most illusztris, bár csak érzelmi ,,shitlist” helyre került a Sainsbury’s közért is. A nemzet egyik legrégebbi élelmiszercége sajnos épp úgy mint Angliában más vállalat, képtelen vért ereszteni a pucájába, a sarkára állni és elküldeni a figyelemkeselyű, erőszakoskodó lobbistákat a lókolbász boldogabbik végére. Történt ugyanis, hogy a polcokra került egy bögre, ami Roald Dahl Matildájából ábrázolt illetve idézett egy részletet. Potom £5.50:

 _methode_times_prod_web_bin_bc468f76-e205-11ea-9a3a-c45f6db42dc9.jpg

Az idézet pedig az vala, hogy ,,A brilliant idea hit her”, utalva arra, mikor a kislány kiötlötte, mint intézze el az iskola szadista igazgatónőjét mindenféle varázzsal és furfanggal. Erre lecsapott valami eddig ismeretlen jótékonysági szervezet, hogy márpedig ez felhívás családon belüli erőszakra és követelik, ők kö-ve-te-lik!, hogy a Sainsbury’s távolítsa el a bögrét s  - a legédesebb csavar a fagyiban – juttasson bőkezű adományt egy nők elleni erőszak szervezetnek. A bögre pedig eltávolíttatott, a bocsánat elrebegtetett, nekünk épelméjű többségnek meg már elképesztően elegünk van, hogy megannyi valós gond közepette ezek a zsebgestapó mentalisták kapják a figyelmet és támogatást.

Mindeközben Kínában besárgafolyózzák maguk a röhögéstől, hogy a Nyugat mennyire megkönnyíti a helyzetük. Asszongyák, nem kell ezeket ostromolni, kicsinálják saját maguk.

 

  • Aztán mi történt még az elmúlt hetekben? Látogatás történt Budapestre és egy napra Bécsbe is, s utána ha valamelyik londoni kollega felszínesen érdeklődött, hogy na milyen volt a nyaralás, nem tudtam nem kéretlen részletekkel boldogítani.

Mondom, mennyire jó volt, hogy egyik városban sem ugrálnak el előled roppant látványosan a maszkos neurotikusok, ha jesszumnehagyjel 1.9 méterre megközelíted őket. Pedig hihetetlen, ott is vannak idős emberek. Meg betegek. A ideggyenge középosztály – már ami nálunk nyomokban maradt belőle – hiányzik, aminek itt Londonban az Ebay és fair trade mandula latte vákumban kiüresedett életében most a Covid pánikja betöltheti a tátongó űrt.

Mondom, mennyire tetszett, hogy Bécsben sokkal kevesebb a hirdetőplakát és ami van, az nem olyan képedbenyomulós, mint itt. Pedig mikor utoljára megnéztem, az osztrák is kapitalista, fogyasztói társadalom volt. Az angol hirdetésekről már beszéltem szuperlatívuszokban, vizuálisan és szóviccekben verhetetlenek, de... de már a háta közepére kívánja az ember ezt a sok erőszakos tukmált szart.

Mondom, az apró esztétika sokat jelent, föltöltöttem a házipatikát, nem azért mert Londonban nem lehet ugyanezt megvenni, hanem mert Pesten egy átlag gyógyszertár gusztusos, csendes, patika illatú, valamelyik még a régimódi berendezést is megtartotta, fapolcok, mozsarak meg üvegcsék latin szavakkal, ilyenek. A pult másik oldalán álló asszistens is valahogy bizalomgerjesztőbb, nincs olyan érzésem, hogy egy kétórás intenzív betanítás után tették ki benyomkodni a számítógépbe amit kérek tőle. Vagy ha igen, jól játsza a szerepet. Londonban az egyik fő gyógyszertár a Boots lánc, mára drogéria lett belőle, leginkább sminket és glitteres tusfürdőt lehet vásárolni, a patikát meg besuvasztják az egyik sarokba, a szendvicshűtő után. 

Mondom úszni is elmentem. Kétszer is. Igen, hűvös a víz, olyan jólesően, de nem, nem sérti az emberi jogok európai egyezményét. Nem, nem találtam még Snickers csomagolópapírt a pesti medence alján. Hát mert ott nem szokás a medencetérben enni. De igen, ez jó mert így a gyerekek sem okádnak bele  a vízbe, mert felfordul a gyomruk.

Csak úgy mondom: hat év írtó hamar elrepül. Isten áldja a Királynőt!

Covidiotizmus és desszert erkölcs Londonból

Bemelegítésként kezdjünk valami aranyossal, ahogy a youtube-on böngészve is vicces cicás videókon olvadozunk mielőtt a következő ajánlott klipp mitadég, öcsénket mutatja ahogy az ISIS-nek toboroz. Ilyen nehéz időkben – ahogy illendő mondani, de amit a LondonBudapestMetro mégis élvez, mert az embertömeg nélkül végre lehet látni Londont – jól esik az a híres angol humor. Már írtunk arról, milyen nagy rajongói vagyunk a helyi reklámhúzásoknak, nos a lenti kis plakát bár most nem sok ember szeme ragad rajta, de egy kuncogást kicsal az arra járóból. A Lola’s cupcake (süteményeslánc, metróaluljárókban kis standokból árulnak tiritarka minitortákat) új húzása (lett volna, ha nem szippantja be a vásárlókat a szobafogság) a ,,Mezítelen torta”:

torta.jpg

,,Kilátszik a piskótám?”

Jó, jó, nem egy Monty Python klasszikus de akkor is cuki. Külön húrokat pendít meg savanyú kis fekete lelkünkben a gondolat, hogy a piskótához legalább nem kell élesztő, amit hetek óta sehol nem kapni, hogy dagasszuk meg!

 

Ha jó a kedved, üsd a tenyered!

A LBM albioni tudósítója critical worker lévén él a Kormány által ráruházott jogával és láriflári kritikus hangnemmel illeti azt a már vallásos révületbe emelt NHS kultuszt ami ebben az országban elharapódzott. Már negyedik hete minden csütörtök este 8-kor arra riad tavaszi mélázásából, hogy ha a lélekharang nem is szól, de az utca széplelkei kiállnak az erkélyre és huhúzva tapsikolnak/rázzák a csörgődobot és gratulálnak az egészségügyi dolgozóknak. Feltehetőleg úgy gondolják, ezzel morális támogatást nyújtanak nekünk, ami persze nem az igazi, ha nem látja az egész lakótelep.

Egyet kérnék: ne! Fáj. Kínos. Idétlen. Erényvillogtató középosztálybeli majomkodás, rohadtul nem illik az angol karakterre és minden eü-s tudja, tudja!, hogy békeidőben valszeg ugyanezek a kretének egy jó része

  • Sír receptért péntek este 6-kor ,,mert már két napja elfogyott a gyógyszer és nagggyon kell”
  • Kell nekik hónapokig könyörögni, hogy jöjjenek már az éves asztma vizitre amit természetesen ugatnak megtenni, csak akkor jut eszükbe hogy kényes hörgőik vannak, mikor - ezt a véletlent – légzésterminátor vírusról szólnak a hírek
  • Fejezi ki aggályát, hogy a DIPERTE vakcina okoz-e autizmust csecsemőjükben és nincsenek ám ők meggyőződve a védőoltások biztonságáról
  • Hagy anonim panaszt a Google Reviews-on, hogy mennyire boldogtalan a rendelő/kórház szolgáltatásaival (biztos nem kapta meg a gyógyszerét záróra előtt 3 perccel)
  • Szarja le magasról azon dolgozók ezreit akik jelenleg fenntartják a civilizációt, azaz oda nem dobna egy font jattot az áruházhozszállítónak vagy értékelné milyen antiszociális bedrogozott állatokkal küzd meg a csóró teszkós biztonsági őr vagy szedné föl a melléesett szemetét a kuka mellől.

A szürke hétköznapokban mutatott civilizált magatartás többre tartatik, mint egy perc szirupos műháladömping, értem? Holnap azért kiállok visszaintegetni, mint Mussolini, szenkjú, szenkjú!

 

BAME, ez nem jó statisztika!

Cikkeztek arról, hogy ez a vírus aránytalanul nagyobb százalékban szedi áldozatait a BAME, azaz Black, Asian and minority ethnic (fekete, ázsiai, és etnikai kisebbség. Ez utóbbi előtt értetlenkedve állok, hogy ők meg kik lehetnek?? Lengyelek? Kínaiak százezrei? Kellékesek és egyéb stáb kategória?) közösségekben. Bár az angol Covid halálozási számok nem megbízhatóak – nem tesztelnek minden statisztikába bekerült halottat, ellenben zsigerből Covidot írnak minden jelentésre, ahol az elhunyt krákogott kettőt eltávozása előtt. Tragikomikus -, bizonyos tények valóban rosszabb kártyákat osztanak ki a harmadik világbelieknek. Igaz, náluk elterjedtebb a többgenerációs együttélés, így a nagyszülő szagolhatja a cseppfertőzést. Igaz, sok olyan alacsony fizetésű állást ahol most is személyesen kell tartani a frontot ők töltenek be. Kasszások, rakodók, nővérek, buszsofőrök, vadászszezon a mikroorganizmusnak.

De lehet itt egy jó adag kulturális különbség is amiről a sajtó nem szeret írni-sírni mert belerondít a multikulti népmesébe, viszont szembe kéne nézni vele. Egy bangladesi kollegina mesélte, hogy az anyja a méhnyakrákszűrést ,,undorítónak” titulálja. A szomáliai munkatárs kísérgetheti a mamát minden orvosi időpontra, mert az évtizedek után sem beszél angolul. Vagyis nem beszélt, szegény, légzési komplikációkban egy hete meghalt. Bizonyos kultúrákban nem úgy viszonyulnak a testükhöz ahogy jelenleg mi európaiak, nem ápolandó barátként, szépség, humor vagy erotika edényeként tekintenek rájuk amit tisztelni kell és bizalommal néha a tudomány kezébe adni. Nem tekintik túlélési eszköznek a befogadó világba való idomulást, nem nyitottak a nüanszokra, miért élnek bizonyos országokban jobban az emberek. Ez most nem a GDP/főre értendő, mindez nem feltétlenül pénz kérdése, olcsón is lehet vitaminhoz jutni, a lélegző pamutruha, a mosószer nem illegális, tornázni meg millió módon lehet otthon is, mint azt most sokan gyakorolhatjuk. Mentalitásbeli eltérések vannak ami ezeket az embereket a közegészségügyi nyilvántartás pechesebb rovatába tereli. Az esélyegyenlőségi élharcosok legközelebb ezt is igazán napirendre tűzhetnék.

Állati jövedelmező terápia – az Emotional Support Animal hajnala Angliában

Mindig izgalmas – és ritkán tudatosul – mikor egy új hullám születésének és kivirágzásának lehetünk szemtanúi. Általában már csak utána állunk értetlenkedve, hogy ,,ez meg hogy a bánatba nőtt így a fejünkre?és természetesen ,,valaki miért nem fojtotta el csírájában ezt a baromságot?, de késő, ó akkor már késő! Nos, Albiont górcsővel figyelő barátaink, a történelem most kegyes hozzánk és megadatott testközelből figyelni a nyugati kultúra betegnaplójának egy új bejegyzését.

Trump megválasztása után szóltak a hírek – médiabeállítottság szerint elérzékenyülve vagy röhögve – arról, hogy még neves amerikai egyetemeken is elárasztotta a campust a síró, hajtépő diáksereg, akik The Donald győzelmét lövészárok-traumaként élték meg. Papírzsepin, csoportos ölelkezésen és forró kakaón kívűl vittek nekik labrador kiskutyákat, hogy a cuki puha bundás simikézése érzelmi támogatást nyújtson világfájdalmukban. Ezt addig gondoltam amerikai pihentek hóbortjának, amíg el nem kezdtek az angol újságok is cikkezni a repülő utasterébe felcipelt emotional support animal-okról (ESA) és az ebből adódó súrlódásokról: megharapott utasok, összebrunyált kárpit, civakodás. Az út végére a stewardesseknek valószínűleg jól esett egy emotional support Gin&Tonic.

Aztán egy szép nap kis diákunk várt a sorára a váróteremben egy láthatósági mellénykébe bújtatott King Charles spániellel a lábánál, kezében meg a papír, hogy milyen igazolást szeretne az orvostól, hogy neki szüksége van egy betrénelt emotional support kutyára, mert - aki eddig követte a LondonBudapestMetro kedvenc diagnozis lajstromát az most tudja, mi jön – igen, mentális egészség problémái vannak amin az eb a következőképp segíthet: csinál valamit ha a gazda sír (Pacsit ad? Megszoptatja?), odahozza a gyógyszerét (gazdi járóképes), és valami amit pressure therapy-nak neveznek és eddig azt hittem, hogy űrhajóskiképzésen használják vagy akupunktúrában, ha elfogytak a tűk, de nem, parasztnyelven ez ölelést jelent, mert közismert, hogy a gyengéd fizikai kontaktus gyógyító hatással bír, bár az LBM szerzője hogy-hogy nem, de nem érzi a gyógyítást mikor a tömött reggeli metróban érintgeti egymást ő meg harminc idegen.

Na már most: négylábú/tollas/hasított patás barátaink felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak egyeseknek. Vannak kutyák epilepsziásoknak meg vakvezetők, és néha a megözvegyült nagyinak is kerít a rokonság egy tacskót/miskárolt cicát, hogy legyen társasága. Ez mind derék, sok beteg vagy magányos ember lel gyógyírre egy állatban (az őrölt rinocéroszhere potencianövelő más tészta!!). Meg is értem, a legtöbb homo sapiens-nél egy elkent pók társasága is jobb.  Az is érthető, ha érzelmi sebeik behegedésére karolnak föl egy kutyát, mint az ugandai kezdeményezés (The BigFix Uganda). De ember, Ugandában polgárháború volt, kegyetlenség és mélynyomor a mindennapokban, nem éppen ugyanaz, mint amikor egy neurotikus önsajnálatban fetrengő, jóltáplált nyugati szontyolodik el, milyen tzúnya nehéz ez az Élet és cipel magával egy szerencsétlen állatot a legalkalmatlanabb helyekre is.

S lássátok, a mag el lett vetve a jótékonysági szervezetek trágyagazdag talajában s szárra szökkentek az első angol ESA avagy comfort animal weblapok. Egyelőre nagyon amatőrök, valami sablonmaszlag bemutatkozónak de a legtöbb link amerikai webboldalakra visz minket, például értheteten módon Wisconsin állam honlapjára. De alakul ez, 1-2 év és ami még ma kiscserkész nonprofit kezdeményezés, az hamarosan parlamenti napirenden lesz mint alapvető emberjogi követelés és egy egész hónapot szentelünk majd az ESA gazdik méltóságának ünneplésére.

Jaj, mit nem mondok, non-profit?! Annyira az mint a legzsírosabb Wall Street-i cápaúsztató. A világ legjobb biznisze a humanitárius jószándék égisze alatt alapíttatott támogató/jogvédő/érdekképviselő tevékenység, ami  lassú víz partot mos elv alapján perisztaltikus mozgással csak beküzdi magát a közéletbe.

Ugye úgy kezdődik, hogy ők szeretnének to raise awareness, tudatosítani a közérdeműt mondanivalójuk abszolút fontosságáról (az awareness egy másik szó ami a LBM bullshit-szó gyűjteményének egyik alapítótagja). Aztán jön a pénzbehajtás az általuk képviselt ,,áldozatoktól”: az www.esaorguk.com például évi 50 font és egy önbevallás alapján kiállított orvosi félcédula fejében regisztrál minket mint ESA-ra rászorulókat, s akkor bajunk ,,világszerte hivatalos” mert hiszen mi tagok vagyunk egy olyan, valami tyúkólból működtetett szervezetben ami önmagát kiáltja ki törvényes revizornak de miért ne lenne az, hisz tagjai vannak… Tiszta, nem? Brilliáns logikai kör!

Aztán lassacskán találnak annyi önérzetest aki ennek bedől, kitűzi a mellére a mozgalmi plecsnit és saját hadjáratának lesz Szent Johannája, s előbb-utóbb állami pénzek is kezdenek befolydogálni, mert egy tücsökpolitikus sem meri őket elhajtani, hogy nézzenek már igazi munka után, mert akkor szétkapják a médiában, hogy szívtelen rohadék aki biztos jól föl is rúgná a beteg embereket.

,,Így megy ez”.

Tehát élő közvetítésben élvezhetjük az ESA térhódítását. Szó szerint: repülőkre, mint már említék, elkezdték fölcipelni az állatot ami nélkül élni sem tudnak. A Ryanair és EasyJet csak kutyát enged föl, de ugyan ki meri megmondani, hogy kinek mi a pszichétutujgató állatkája: túzok, varánusz, komondor, hangyafarm? Érdekes, hogy a mogyorót mint allergénreakció-gyilkost lassan mindenhonnan kitiltják, de a sziámi szőr okés mert valakinek csak Cirmi segít a kis lelkin.

A jövő progresszív utasszállítóját Noé bárkája tours-nak fogják hívni és utasélményünk nagyon hasonlít majd egy harmadik világbeli busz zötyögéshez: csirke az ölben, üvöltő gyerekek mindkét mellen, a fél háztartás besuvasztva az ülés alá a kupleráj közepette. Aztán jön az étterem, színház, kórház várója, minden olyan helyiség, ahol az épelméjű többség nem szeretne állatkertet szagolni, mert közegészségügyi córesz van belőle.

Bíztató hír, az amerikaiakkal ellenétben a dublini egyetem nem enged be ESA-t a területére (pont az ürülék, allergia és tulajdonrongálás miatt) s az ír törvények sem ismerik el ezt a comfort animal dolgot. Egyelőre. Nagyon ne örüljünk hogy Európa nyomokban még tartalmaz józan észt, a ,,nehogy sértsük egymás érzelmeit” diktatúra meglepően sokra tudja vinni az inklúzívitás nevében. Akinek ebből már most elege van, annak a LondonBudapestMetro örömmel ajánlja magát emotional support blognak. Vény és tagsági díj nélkül.

Lappozzunk! – Finnisben vagyunk

London néha olyan mint egy exkluzív privát party – az emberek remegnek, hogy bejussanak aztán mikor befészkelték maguk, szájhúzva nézik, hogy szabadulhatnának ki innen. Így hát e turbulens hét végén – Borisunk kulcsrakészen megkapta Number 10-t és rekordmeleg pácolta a metró ingázóit – a LondonBudapestMetro is hűtlen híve lesz a Birodalom fővárosának és nem szégyel szerelmes levélben turisztikai striciként keríteni egy idegen tájnak:

Finnország, te drága!

De legalábbis nem olcsó és ennek igazán nagy előnye az, hogy elkerülik a tarisznyás, fél-flipflopom-eladom–egy-buszjegy-áráért, fillérekből csövezni akaró Insta életművészek. Nem célország sem a legény-, leánybúcsú alakzatot fölvevő benyomott bölénycsordának, sem az angol segélyből balkézről született gyerekeit all inclusive nyaraltató egyedülálló anyukáknak. Az LBM írójának már csak ilyen luxus ízlése van, régen ezt ,,igényesnek” hívták, de mivel ez a szó indexre került a nagy egyenlőségben, nevezzük a helyet csak ,,nyugodtnak”.

Mindezek ellenére pénz beszél, kultúra hallgat, a finnek idegenforgalmi GDP-jének alapjait a módos kínai és egyéb, feltörő harmadik világbeli turisták rakják le. Reptér vagy belváros, ázsiai és poszt-szovjet tömegek lassú örvényei kavarognak bevásárlószatyor zizegés háttérzenéjére. A gyors meggazdagodás nem járt az európai sztenderd elsajátításával, így a finnek kénytelenek vizuális tananyagot mellékelni a nyilvános illemhelyeken arról, hogy mifelénk hogy dívik:

 wc.jpg

 

Oroszország közelsége vitathatatlanul egybeforr a finn történelemmel. Az LBM tiszteletét nem csak az vívta ki, hogy az ország földgáz és kőolaj nélkül húzta ki magát pár évtized alatt a mélyszegénységből, hanem hogy fegyverzet- és létszámbeli hátrányuk ellenére rendesen elpi*ázták a szovjeteket a Téli Háború alatt, hogy csak úgy füstölt a szoljankafing. Érdemes ellátogatni a Hadtörténeti Múzeumba (a Suomenlinna szigetcsoport erődítményen található). Férfiaknak a sorkatonaság 18 éves kortól kötelező, különböző időtartamú kiképzésekkel, nők 1995-től önkéntesen léphetnek be. Nem tudom, manapság hogy van, de egy 90-es évekbeli fényképen a barakk sorvécéin nem volt ajtó, sok szőke buksi somolygott letolt gatyával a sajtónak. A bakák szerint az ajtók hiányának igazi oka a magányos répázás megelőzése volt – elképzelésem sincs, ez hogy rombolhatná a harci morált, de várom az ötleteket.

Érzékeny fölvilágosultak ne nézzenek rá a finn légierő régi zászlajára, nehogy rosszat álmodjanak: kék horogkereszt virít rajta. 1918-tól díszitették vele, finneknél (is) ez a jó szerencse szimbóluma volt; mára lecserélték egy sárga madárra, a kanárinak jobb hírneve van.

Vissza az oroszokhoz: finn kolléganőm szerint országuk poltikája a függetlenség után a ,,Térddel kelet, arccal nyugat felé” volt, hisz tudták, mennyire érdekük a nagy szomszéddal jóban lenni. Kérdésemre, hogy hogy kerülték el a kommunista eszmék és helyi agitátorok hatalomra kerülését a 20-ik század elején teája fölött vállat rántott: ,,Megöltük őket”.

Érdekes, hogy sok olyan könnyebb fizikai munkát amiben Angliában vagy Magyarországon férfiakat látni, finneknél fiatal lányok (is) végeznek: közterület fűnyírás, karbantartás, lapátolással és szuszogással járó rendfenntartás. Ez van, ha tényleg egyenlőnek nevelik a két nemet és nincs annyi félillegális bevándorolt, akire rá lehetne sózni az ,,alja kétkezi” melót. Valószínűleg ezért is állt fent említett kollegina kezében a Black&Decker olyan természetesen, mint a mi lányaink kezében a hajvasaló és én nem tudom nem imádni őket ezért.

Ha már gyereknevelés. Ez akkor tűnik fel nagyon, ha olyan helyen élünk ahol a nevelés hiánya teszi pokollá az életünk - Anglia, csókoltassék. Nem tudom, a finnek hogy csinálják, de egy hétig nem hallottam kölyökvisítozást, hisztirohamot, nem rohangálnak mint egy amfetaminos flippergolyó, nem barmolják le az étterem berendezését vagy csurog a képükről a nutella. Normális hangnemben beszélgetnek a szüleikkel, fel vannak rendesen öltözve, ha 12 fokok repkednek és bevert kisujj sem jár látványos drámával aminek a végén anyu az ölében ringatja a haldokló tízévest. A titok nyitja talán az, hogy a felnőttek sem üvöltöznek és neurotikusak, alles zusammen nyugodt idegzet és visszafogottság légköre érződik.

Miért éri meg Finnországba látogatni? Ezért:

tavak.jpg

Mert London tökéletes ellentéte: alacsony népsűrűség hatalmas területen elosztva. Tudom ajánlani Lappeenrantát, Helsinkitől 2 óra vonatozás (15 euro), a Dél-Karéliák egyik legnépszerűbb kisvárosa, az orosz határtól nem messze. Nagyon sok minden nincs, árulkodó, ha a városka egyik fő látványossága a helyi homokszobrászat remekei, de kitűnő kiindulási pont, hogy felfedezzük a természetet. Kerékpárt lehet bérelni (25 euró volt egész napra. Bukósisak nem kötelező, itt a Health & Safety a következő jótanácsban foglalható össze: ,,Ésszel”), de lehet, hogy szállodánknak is van egy kis bicajflottája, amit elvihetünk egy körre. Gyalog is bejárható a környék, a sok kis sziget össze van kötve s bebarangolhatjuk az eldugott finn nyaralók erdőit. Idilli békesség honol a tóparti kis piros faházak között, fenyőillat és lágy hullámtörés moraja amerre járunk.

Mivel a természet tobozos öle (értsd: végtelen fenyves körös-körül) a küszöbüktől 10 centire kezdődik, állítólag kiskorukban tanulnak olyan fontos és gyakorlatias dolgokat is, mint hogy ,,Mit tegyünk, ha szembe jön velünk egy medve?”. A választ nem tudom, de gondolom nem próbálnak hazavinni egy cuki bocsot, különben futhatnak mint Nurmi az életükért.

Benevezhetünk sétahajókázásba, két óra alatt megcsodáljuk a fedélzetről a batárnagy helyi papírgyárat, a csatornahálózat zsilipremekét (szinteltérésnél két kapu közé zárják a hajót és kiszivattyúzzák a vizet alólunk. Alacsonyabbról magasabb felé haladva meg föltöltik a medencét. Kábé 10 percig tart amíg süllyedünk-emelkedünk továbbhaladás előtt), és megtudjuk, hogy a nagyon ritka helyi fókafaj pont úgy szokott napozni, mint a helyi finn emberfaj: a másik személyes terét tiszteletben tartva kellő távolságra egymástól.

A szabadstrand szabad, se kerítés, de napágybérlő kartell, se büdös hekkes. Van pár öltözőkabin, aztán holminkat a parton hagyva magunkévá tehetjük a tiszta tóvizet – ez 15 fokban is jó móka, pár másodperc után visszatér a lélegzetünk, eskü.

Nyáron vigyünk magunkkal alvómaszkot, mert a fehér éjszakák átszivárognak minden sötétítőfüggönyön. Éjfélkor ugyan már féllángon pislákol a közvilágítás, de még elég világos van ahhoz, hogy kibetűzzük a kocsma menüjét.

Hogy mit csinálhatnak a finnek az ilyen álmos kisvárosokban, nem tudom. Az üzletek belül félhomályba burkolóznak, itt-ott téblábol vevő, a tóparti büfések egy része is csak tuti jóidőben nyit ki. Élet leginkább a piac körül van, tombol az eper- és borsószezon, ahol az 50+ korosztály kávézgat a fröccsöntött székekbe kapaszkodva.

Talán muzsikálnak. Mert azt könnyű űzni a hat hónapos sötétségben is s nem jár népességszaporulattal. A svéd/finn könnyűzene igen nívós repertoárral van jelen a világ élvonalában s hogy vérükben van a c-moll azt az is mutatja, hogy Helsinki utcáin egymástól tisztes távolságra csellóval, hegedűvel, fúvóssal művelik a népet visszafogott demóra. A butiksor koronaékszere egy orosz mulatósokat bömbölő fazon volt, de ő másnapra eltűnt – vagy fölfedezték, vagy hazatoloncolták. Mindenesetre a londoni dobhártyagyilkos mikrofonbohócok után felüdülés normális zenét hallgatni.

dsc_0631.JPG

Korabeli fényképeken Helsinki a 19-ik század elején-közepén még fakalyibák pöttyözte stratégiai falu volt. A cári uralom alatt kezdtek nagyszabású építkezésbe és egy gyönyörű főváros nőtt ki a sárból. E kései születés miatt megkímélte a barokk és rokokó giccse, s a klasszicizmus se tombolhatta nagyon ki magát, ellenben az art nouveau (avagy jugendstil ahogy itt hívják) és art deco pazar formavilága virágzik mindenhol ötvözve a stílus elemeit a népi romanticizmus jegyeivel. Aki az építészet csodálója, annak Helsinki kis osztrigafalat lesz. Egy nap alatt bejárható a belváros csak győzzünk nyakgörcs nélkül felfelé tekintgetni. Van modern meg poszt-modern meg poszt-négyfal műremek is, azt is lehet nézegetni ha valakinek ez jön be.

helsinki_k.jpg

S ha már praktikus formatervezés, morzsoljunk el egy valamilyen cseppet a városi nyilvános vécék zsenialitása előtt. Először is ingyenesek és mindig jó helyen lettek instalálva. Aztán az egész rozsdamentes acél, a padló rácsos, hogy ne álljon bokáig a hűtővíz, maga a csésze pedig kíván némi kreatívitást: gombok nyomkodásával vagy az ülőke húzogatásával öblít a szörny majd a falból kitör a vízsugár hogy pössentés után ugyanaz a csésze szolgáljon kézmosókagylóként is. Leírásra undi, de remekül ki van ez találva, aki a francia vagy olasz klotyópoklot megjárta, ezért a kompakt csodáért hálát rebeg.

Hasonlóan ötletes az a zuhanyfej is, ami vonatbudiban s szálloda fürdőjében egyaránt ott van. Naívan alvázmosónak hittem de aztán a vécékefe hiánya rádöbbentett, hogy a cucc multifunkcionális – féknyom eltűntetésére és/vagy skandi popsizuhihoz alkotott célszerszám.

dsc_0618.JPG

Az iparművészet hívei találhatnak jobb időtöltést is, mint a Marimekko boltok böngészése, a híres finn dízájn az üveg- és porcelángyártásban is alkotott. A város keleti csücskében bújik meg az Iittala és Arabia cégek minimúzeuma és outlet üzlete, 20 perc villamos vagy 1 óra séta, csak érdekesebb, mint rénszarvas csipszet majszolni a Helsinki Eye-on.

Londoni lévén a Helsinki City Park-ot pedikűrözött gyepes kutyafuttatónak képzeltem el, de nem, mindenképp érdemes meglátogatni, mert egy méretes fenyőerdőről van szó, futóknak, kerékpárosoknak igazi paradicsom, közepén egy felparcellázott veteményeskertttel, hagy éljék ki maguk a lapp bálintgazdák, mielőtt mindent elvisz a fagy szeptember közepétől.

Enni igenis lehet nagyon jóízűeket: halat naná minden mennyiségben, bogyót is desztillálnak-lekvároznak-süteményeznek doszt, szerintem mennyei a rozskenyerük leipäjuusto-val (friss sajt) és kardamomos-fahéjas kalácsaik is elsőosztályúak.

Lehet, hogy mindez valakinek unalmasnak hangzik. Valóban, finnekhez nem vad szívdobogásért megy az ember, sem a brilliáns konyháért vagy hogy egy szívdöglesztő szécsipalival a karunkon térjünk haza, de nálam mégis vernek mindenkit: egy csodálatos ország Európa legvagányabb bandájával benépesítve.

Angol ötperces haladóknak - második felvonás

A közelgő Pedagógus Nap (amiről a LondonBudapestMetro írójának szintén lesz véleménye csak ahhoz még párszor le kell ugrani a közértbe citromért a dzsintonikhoz) miért, miért nem előhozza a tudatalatti bugyraiból a népnevelési ösztönt. A múltkor már írtunk pár szóról amivel jó tisztában lenni, hogy értsük a nüanszokat, ma pedig néhány gezemicét szeretnénk megosztani, ami a modern angol kommunikáció arzenáljának része.

  • Disgusting. Undorító. Persze gondolhatunk egy belvárosi kocsma viharedzett budijára, Kamilla hercegné tüllkalapkás megjelenésére, vagy azokra akik reggel a metrón adnak maguknak gyors elsősegélymanikűrt: körmöt rágcsál, megtekint, ismét körömágyat nyálaz, és ebbe belefeledkeznek hat megállón át. De nem, ízlelgessük a szót, ha sértett elégedetlenségünk szeretnénk kifejezni olyan szituációban, mikor baromira nincs igazunk de mindenki más farok és inkompetens, mi kifogytunk érvekből és nem bánjuk, ha hisztiző négyévesnek tartanak minket. Ilyenkor emeljük föl hangunk és koronázzuk meg szónoklatunk egy disgustinggal. This is disgusting! Igazán autentikus akkor lesz, ha kellően ráérzünk a szótagok megnyomására és a ritmusra. Dissssss-GUsting, s enyhén húzzuk föl felső ajkunk, Elvis Presley-style. Túl sok eredményt ne várjunk tőle, a vonal/pult/kassza másik oldalán ülő nem fog maga alá rottyantani, de ilyen fineszekkel demonstrálhatjuk asszimililációnk és az angol nyelv iránti tiszteletünk mértékét.

 

  • Ellenben ha el szeretnénk érni valamit és csípőből tüzelnénk egy adu ásszal, tudom javallani, hogy sírjuk el: It has an impact on my quality of life. Bár kapnék egy szem konyakos meggyet ahányszor ezt bevetni hallottam! Nos, ez igazán egészestés vita tárgya, hogy kinek mi a ,,minőségi élet”, mi az ami nincs valamilyen hatással életünkre, és nem-e rajtunk áll, hogy éljük ezt meg .... de ettől megfájdul a nép feje. Kinek a taposóaknák, kinek a töredező hajvég. Napjaink Londonában bármi ami nem szájunk íze szerint alakul és ehhez nekünk alkalmazkodni/kesztyűt fölvenni kellene, már hatással van életünk minőségére. Ilyenkor forduljunk orvosunkhoz, hogy ezt a diagnózist levélben igazolja, szipogjunk egy sort a HR-en, vagy csak simán pereljük be az első arrajárót.

 

Talán a legvagányabb gyakorlatba ültetése az volt, mikor egy diák azért kért felmentést a rossz vizsgaeredményeire, mert fél évvel azelőtt elöntötték a kollégiumát a pókok és ettől annyira kiborult és it had such an impact on his quality of life, hogy hónapokig nem tudott tanulni. Zseniális! Persze nem az a hülye aki megjátsza az esélyeit, hanem aki hagyja.

 

  • Engage. Hm. Ez egy olyan szó amire nem lehet igazán haragudni, s igen sokféle jelentése van, de mégis annyira agyonhasznált és a legócskább helyzetekben ránköntött szirupra emlékeztet, hogy listás lett. Mert ma már mindenki mindenkivel kell, hogy engage, és ilyenre hallatlan bunkóság nemet mondani. Ha valaki invitál, hogy munkahelyeden engage valami barom tréninggel vagy még idiótább csoporttal, akkor az cukorból készült pisztoly a fejedhez nyomva típusú Muszáj. Hasonló a cooperate is, a ,,Remélem, együtt tudunk működni” az a fajta doublespeak, ami megakad az ember torkán. Így aki híján van szókincsnek és szeretne a mosolygós PC kaszása lenni, bátran helyettesítsen minden második igét vele, főnökei igazán nem mondhatják, hogy nem csapatépítő vagy proaktív.

 

  • Nem túl felelős munkaköri beosztásban, de legalábbis ha ,,védett jellegzetességünk” van (protected characteristics) ami az érinthetetlenség védőpajzsát húzza körénk, ha nemtörődöm munkánk vagy csekély értelmű medvebocs mivoltunk palástolnánk, riposztunk legyen egy tömör I forgot. Úgy tudják itt ezt legkisebb szemrebbenés nélkül a főnök képébe mondani teljesen természetes ürügyként, mintha erre annak ezt kéne válaszolni: ”Ó. Jaaaa, hogy elfelejtetted! Az más! Így már értem!” Nos, vannak akik valóban megússzák ennyivel, de mint mondottam, átlagembernek nem éri meg szenilisnek lenni, hacsak nem szeretnénk előrébb jutni a karrierranglistán az unatkozó recepciós/butik security-s egzisztenciánkból.

 

  • Kakukktojásnak itt a like, amit, like, ugyan sok angol anyanyelvű is like használ, de külföldiek gyakran elkövetik azt a, like, hibát, hogy like orrba-szájba beletűzik a mondataikba szintax olajozónak, hogy ettől, like, roppant folyékony angolosnak tűnjenek. Élő példa erre a litván lakótársnőm aki értelmes némber létére egy egyszerű mondatot is háromszor összelájkol, amitől meg I’m like szájbacsapnám a Oxford nagyszótárral. A LBM nem kíván stilisztikai gestapót játszani, de ez a likey-like a magyar ööö és izé nyelvi igénytelenségek angol megfelelője, így csak tanácsolni tudja, hogy ha az idevándorolt komoly ember benyomását szeretné kelteni, akkor marhagyorsan csökkentse a like-kibocsátását. Fülszennyezést kerülendő.

 

Szolgáljon (le)épülésünkre!

Nyuszi hopp!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kíván a LondonBudapestMetro!

Kicsit kiugrottunk a rajtnál, de a Húsvét vasárnap és hétfő a kirándulás napja lesz, nem a sütőgetésé.

husvet.jpg

Kérem, nem Húsvét a Húsvét kedvenc orosz túrókrémem nélkül; balra a Pászha, idén megcsavarva egy kis csokoládéval. Ez lényegében egy édes túrómassza, mandulával, kandírozott naranccsal, egy éjszaján át kell formában, gézbe csomagolva lenyomni, utána sorsa kíméletlenül az emésztőnedveké. Oroszországban kapni hozzá külön dombormintás formát, itt nekem a tiszta virágcserép is megtette. Zenei aláfestésnek jobban illett volna Rachmaninov Vesper-e, de ehelyett a Smugljankát dúdoltam. Ez van, ha ilyen közel esik az ünnep a május 1-hez.

A kalács kardamomos, a tojás nem házi de azért van benne rum, a nárcisz pedig még időben visszakerült a vázába.

S hogy az angol csokoládétojásokhoz is meghozzam a gerjedelmet, hagy osszam meg a Royal Devon and Exeter kórház bábáinak zseniális ötletét, mely is a piac legismertebb desszerttojásaival illusztrálja a vajúdás alatti méhnyaktágulás mértékét. Ha elértük a tízcentis Cadbury tojást, ragadjuk meg az ágy szélét és nyomathatjuk. Vizuális típusoknak remek fogyókúra, harcos feministák meg háboroghatnak, hogy már megint tyúkokkal azonosítják a nőket. 

ce7607625cacf8ce0cd339befb1cb3dd.png

Jó pihenést és szégyenérzet nélküli zabálást mindenkinek!

 

 

 

Címkék: Húsvét London

A Brexit és a Szex

Az most csalódni fog aki bedőlt a clickbait-nek, de kérem olvassanak csak tovább!

 

London belvárosa szerelemittas volt a hétvégén. Amerre néztél, ragyogó mosolyú emberek tartották orcájuk a Nap sugarai felé, szemükben a buzgalom tüze lángolt, s párok smároltak olyan hevesen, mintha az egyiküket épp most hívták volna be a frontra harcolni. Nem, nem csak a tavasz illata bizsergeti a nép vérét, hanem a szezonális anti-Brexit tüntetést tartották a Hyde Park – Westminster környékén. Több százezren. Rendezők szerint egymillió.  Jaj annak, aki erről megfeledkezett és sétálhatta körbe a fél várost, hogy hazavergődjek.

Ha a kilépésre szavazókat általában fehér, sörhasas, vörös képű, nem túl művelt, konzerv paradicsomos babot hidegen zabáló xenofóbokként szokás beskatulyázni (lehet benne igazság), akkor engedjék meg, hogy a Remainer arctalan tömegről én is alkossak egy skiccet: lenőtt hajfestékű szuperanyuk és újrahasznosított szövettáskát lobogtató apukák csordája akik alig várják, hogy a probiotikus cipőbetétükről kelepelhessenek a szülői munkaközösségben. Persze ez csak egy szubjektív benyomás.

Miért a szülőket pécéztem ki? Mert láhatóan ők voltak ,,A hónap Darwin-díjas kreténjei” verseny vitathatatlan nyertesei. Sosem értettem, hogy tömegmegmozdulásokra hogy jut valakinek eszébe elvinni a gyerekét? Volt itt minden korosztály, 3 hónapos csecsemőtől fölfele, kiskocsiban, kerékpáron, gyalogosan. Nos, ha bármi bárgyú ok miatt kitör a tömegpánik és elkezdenek rohanni a népek, a kis Sashkia és Oliver lesznek az elsők akiket a nyáj beletapos az aszfaltba. Jó puha gyerkőchusi. Természetesen azt is a Brexitre fogják majd, de hát az az ügy már olyan döglött, hogy mindent elbír.

 

                Az utóbbi három hét alatt volt szerencsém négyszer becsekkolni, átvilágíttatni, megtorpanni mikor már végre beterelnek minket az utolsó lépcsőfordulóba, majd tudomást nem venni a fedélzeti duty free-s parfümökről. 15 évesen repültem először, az akkor még ,,szárnyaló” Malévval. Emlékszem, nagy dologként éltem meg, szépen felöltöztem hozzá, kitágult pupillákkal bámultam végig az utat és roppant úri módon éreztem magam. Egy ideig meg is tartottam azt a márkajelzett csokit amit az ebédhez kaptunk.

Mára élőállatszállítás lett a repülés, még a nívósabb légitársaságokkal is, esett az utasközönség színvonala, mint a légnyomás. Zavar a földre szétdobált szemét látványa, de egy valamit még jobban hiányolok a régi időkből: mikor az utasok megtapsolták a pilótát landolás után. Pláne mikor hányózacskó megpakoló léglökések közepette raknak le minket épségben. Sosem éreztem rá az ízére, hogy mikor kell tapsolni (mikor zöttyenünk? Vagy mikor már lelassulunk?), de valaki rázendített és a többi követte. Utóbbi időkben már csak orosz gépeken láttam ilyet, ők a tapsvihar mellett a keresztet is vetik buzgón; gondolom értékelik a pilótákat de mégiscsak az Égi Nagyfőnökön múlik a lelki üdvük. Én inkább reménykedem a mérnöki tudásban de talán túlságosan is elkényelmesedtünk mára és nem értékeljük, hogy az emberállat nem természetes állapota, ha egy csőben ülünk 10.000 méter magasan a föld felett. Ezért itt ezt a sort minden pilóta kinyomtathatja és elteheti a mellényzsebébe emlékbe:

 ,,A LondonBudapestMetro szerzője ki*@&£!ul gratulál és megköszön minden felszállást és földetérést amivel nem kerül be a nyolcórás hírekbe és az erzsébetvárosi kerületi újság nekrológjába!

 

                Mi Angliából hoztuk a Lánchídunk s most London vesz valamit át tőlünk a maga módján. Akit manapság reggelente a Waterloo Bridge-en át visz a dolga, az a hányáspocsolya-szlalom és szemét-gátugrás közben megtekintheti, sőt, apróért még selfie-zhet is, a hídfőknél mindkét oldalon gubbasztó kéregetőkkel; pont úgy négyen dekorálják a szerkezetet, mint a pesti nyelvnélküli oroszlánok. Ha már nyelv, az egyikük tuti angol (mindig le-gorgeous-ozza a nőket), a másik három vagy némán tartja maga elé a papírtábláját, vagy ütemesen darálják hogy plíz-plíz-plíz, csak nem olyan átéléssel, mint James Brown.

Visszatérő bulvárlap téma, hogy Londonban világát éli a koldusmaffia. Állítólag napi 100-200 fontot is megkereshet a teljes munkaidős, ha nem bedolgozóként nyomja, az azért nem rossz. Rengetegen vannak Romániából és bolgároktól, de bőven akad nemzeti álhajléktalan is; őket gyakrabban látni valamilyen pitbull-szerű kutyával kéregetni. Nekem úgy tűnik, az utóbbi időben nagyon megszaporodtak és nem csak a belvárosban. A Waterloo környékén minimum három Big Issue (az itteni Fedél Nélkül) áruson kell átverekedni magunk munkába, ezt megspékeli a négy oroszlán majd elszórva az utcán a konkurencia, s ha a Strand-ről levágunk egy kis utcába a National Gallery felé, rálelünk a londoni vadkemping állományra is: színes sátrak sorakoznak a vizelettől bűzlő utcában, közöttük meg dobozos sört nyakaló fiatalok pihenik ki a kalapozás fáradalmait. Mielőtt a széplelkek szíve kivérezne szólok: ezek nem a 2008-as válság ittmaradt áldozatai. Kábszeresek, alkeszek, az aki 10 perce még törökülésben rázta az aprós poharat, az most a sarki McDonald’s biztonsági őrével üvölt mint a sakál, magából kifordulva. Londonban van bőven munka amivel csövezés helyett üthetjük a napot. Fizikai, szar munka, de munka. Igaz, nem £100/műszak.

               

                Végezetül pedig hagy osztom meg a ,,Hónap legsikamlósabban félreérthető bankreklámja” díj különhelyezettjét. Így fiskális év vége felé úton-útszélen belefutunk az ISA-ba – Individual Savings Account. Na, egyik nap bejelentkeznék a bankomba mikor a torkomon akad a kakaó:

,,Ha van, rakd bele Anisa-ba”, olvasom, és nézem a nő arcán a pre- vagy post coitus mosolyát. Gondoltam, meghekkelték a bank weboldalát, de nem, csak nem tiszta a betűszedés.

Nem tudom, van-e ilyen női név, de most valószínűleg többet szívják ezzel a vérét a haverok, mint a ,,Köszönjük, Emese” áldozatainak. A legjobb double entendre amit egy kínosan politkorrekt bank valaha ellőhetett.

Állítsátok meg a világot!

A LondonBudapestMetro hosszas hallgatásának egyik oka, hogy szerzője valahol csendben ült egy faágon és megpróbálta kisilabizálni, hol és kik nyomták meg a világban az idiotizmus ketrecének kieresztőgombját. Aki engem meg tud győzni, hogy az emberi civilizáció egy része nem túl buta már a fennmaradáshoz, az megajándékoztatik egy üveg palackozott Eau de Temzével (csak tiszta forrásból) vagy megeheti a Mars csokim másik felét.

  • 70 éves lett idén az NHS s az össznépi szentimentális twitterszirup folyamában (,,hogy mentették meg a nagyim” és ,,I ♥ NHS”) senki nem kíváncsi, hogy milyen abszurditások közepette küzd egymással ápoló és beteg. Volt nálunk egy ifi páciens aki, a legutolsó divatot követve, ,,szorong és depressziós”. Egy szép nap leányka fölzaklatott lelkiállapotában magára varratott egy tetoválást amit aztán most takargathat a család elől, mert az az ilyet nem tolerálja. Aztán közölte a körzeti orvosunkkal, hogy ezt akkor most szeretné állami pénzen eltávolíttatni magáról, hisz ez neki jár. Némi érdeklődés után ki is derült, hogy a kórházi lézeres procedúra kb. 2,100-4,200 fontjába is belekerülhet a népnek. Ilyenkor ki kell töltenünk egy Individual Funding Request nevű dokumentumot hogy lobbizzunk a betegért, amit aztán az elbíráló bizottság hálégnek úgyis izomból visszadob. Az elkeserítő az, hogy egy orvos nem mondhatja őszintén, hogy Kisszívem, állj munkába és spórold össze a hülyeséged következményét, hanem teljesen komolyan pazarolnunk kell az időt csak hogy a Törődő NHS imázs ragyogjon.

 

Ugyan a számítógépes rendszert mintha három gimnazista eszkábálta volna össze még 1978-ban, az adminisztrációt egy falka kapucinus majom jobban megoldaná (pláne a managementet), s a sok részmunkaidős miatt a délutánosnak fingja sincs, mit művelt a délelőttös, sebaj, az NHS törődik.

 

  • Meggyőződésem, hogy a világ legismertebb angol szava nem a love vagy a selfie, hanem a free – ingyenes! Ezt mindenki tudja, aki épp most húzta be a bőröndjét a reptérről. A srácok akiket mi látunk olyan betegségekkel jelennek meg még meleg vízumpecséttel az útlevelükben, amit odahaza kellett volna már rég kikúrálni. Hogy Kínában rosszabb a színvonal, az USA-ban meg rohadt drága? Semmi probléma, az angol adófizető állja a cechet. Van nővér kolleginám aki nem titkolja, azért szavazott kilépésre a Brexitnél, mert látta a segélybevándorlást: idecsöppennek 6-7 hónapos terhesen, félillegalitásban kibekkelik a maradék időt, aztán nem csak a segélyt kapják a gyerek után, hanem ki se lehet őket tenni az országból. Kedvenc Angliámnak föl kéne kapcsolni a Szívtelen Genyó 2.0-ás verziójába (= józanelméjű) ha fönn akar maradni. Nem mintha idegen lenne tőlük az ilyen, ismerve történelmük.

 

  • Apropó, ki jön, ki megy. Nemrég az egészségügyi miniszter (nem érdemes már memorizálni a nevük, mert mire megjegyezzük, leváltódnak) küldött egy magasröptű levelet az NHS dolgozóknak (ugyan orvosokat és nővéreket említ de szerintem mindenkire értendő), miszerint No-deal Brexit esetén természetesen prioritást kapunk és nyugodjunk meg, nem is kérdés, hogy nem leszünk kipenderítve a szigetről. Na, így már mindjárt jobban alszom! Amellett hogy a terroristáikat nem tudják kivágni mint a fosós macskát vagy megakadályozni a hazatértük, nem értem, miért kell egy abszolút műhiszti keretében fricskázni az emberek orrát. Mintha végtelen bölcsességükben és szívességből megengednék, hogy tovább istápoljuk a lakosságot és még adózzunk is utána. Ez a nevetséges polit-mellénykedés persze nem képviseli a normális munkaadót aki nagyonis megbecsüli a dolgozni tudó és akaró európait (a 40 kilós főnöknőm szerintem a sztetoszkópjával fojtana meg bárkit aki a beosztottjait vegzálja), de olyan szájízt hagy bennem, hogy lassan de biztosan az angol állam szemében lesz annyi respektem és jogom, mint egy harmadikvilágbeli, félanalfabéta grand multiparának.

 

  • Azt amúgy tudták, hogy a hipó feltalálásáig vizelettel fehérítették a ruha- és ágyneműt? Az éjjeli bili tartalma egy svunggal ment a mosoda teknőjébe. Szolgálónak (is) pocsék lehetett lenni anno.

 

  • Van egy szervezet ami a méhnyakrák megelőzését igyekszik segíteni, fejtágítás mellett azzal is, hogy szűrés fontosságát hangsúlyozza. Egy ideig a nem túl kreatív de tömör ,,wellwoman” volt a kampány kis szlogenje amíg eszükbe nem jutott, vagy nem juttatta valami habzószájú a Twitteren, hogy a woman szó nem elég inklúzív, nem fogad be mindenkit. Tehát azt nem aki nőnek született, de most hormonterápia után hatnapos borostával jár neccharisnyában, hogy ő gendersemleges transzleszbikus unikornis lehessen. Ezért meggyúrták az angol nyelvet és hót komolyan le akarták cserélni a ,,nő”-t ,,mindenki akinek méhnyakja van”-ra. Mindjárt meghozza a kedvet hogy a kengyelbe vágjuk magunk, nem? Azt hiszem a végén inkább elhagyták a szlogent és maradtak a rózsaszín promó cuccoknál.

 

  • De sebaj Tóbiás, minden ilyen értetlenkedésért kárpótol a rideg statisztikai tény, hogy az NHS dolgozók ellen elkövetett s bejelentett testi sértések száma szépen araszol fölfelé. 2015-16-ban 51 447 ilyen esetet regisztráltak míg 2016-17-ben már 56 435-t. Az átlag napi 154 ,,Ha nem engedsz be, felgyújtom a rendelőt és eltöröm a lábad!” sikeres kivitelezése. Csak a rendőrök előznek meg minket. Kérem, szolgálunk, védünk, beöntünk.

 

love_nhs.jpg

Giles Coren cikke - Ezt lájkoltuk

Ilyen hőségben ellustul az ember! Ne tessék kinevetni minket, Londonban 28-30 fok már soknak számít, ilyenkor lusta vasárnapokon egy hideg cider mellett csak olvasgat és mélázik a dolgozó nép.

A LondonBudapestMetro így bukkant rá a The Times online kiadásában egyik kedvenc szerzője, Giles Coren cikkére s most nem általlik egyszerűen bemásolni ezt ebbe a posztba. Velősen megfogalmazva nagyon érzékeny pontra tapintott, ugyanis. A fickó szerintem jobb pillanataiban zseniális, viperanyelvét gyakran köszörüli hálás témákon; állítólag a tévében is majomkodott és amúgy étteremkritikus, de azok még kánikulában is hidegen hagynak.

Aki azt mondja, hogy ez az egész social media lájkolósdi kritka már régi lemez és miért lep meg, az szerintem vagy nem itt él, vagy nem esett le neki, mennyire elburjánzott és aktuális a probléma. Szövegértési problémákkal küzdőknek megsúgom hogy a cikk NEM a fészbukra föltett nyaralós képek kifigurázásáról szól. Nem elemzem miről, aki nem érti, szar ügy, aki igen, annak váljék épülésére. Az utolsó résszel ugyan nem értek egyet, lehet, hogy addigra már kifogyott a spirituszból de még hiányzott a karakterszám, vagy az asszony elkészült az ebéddel és csak összecsapta a befejezést, de azért ez nem ront az összképen.

 

Giles Coren

"A former Facebook boss who helped to create its “like” button — and thus the like button on Twitter, Instagram, YouTube, your blog, the “recommend” button on comments below this column and for all I know the jam-splodge approval knob on your granny’s homemade jam tart website — has admitted that she herself became addicted to the sense of “validation” that being “liked” could provide.

In the end, Leah Pearlman told a Panorama programme called “Smartphones: The Dark Side”, the very social media platform she spent five years helping to develop destroyed her self-esteem.

“I noticed that I would post something that I used to post and the like count would be way lower than it used to be,” Ms Pearlman recalled. “Suddenly I saw — uh-oh — I’m actually addicted to the feedback . . . that’s when I started to realise I wasn’t sure that having this number over which somebody else was in control . . . was healthy.”

No, Leah. It’s not. It’s absolutely disastrous. Because what the “like” button has done is to take the extremely complex business of human popularity, which is the opposite of “loneliness”, which is the cause of most human anxiety, and make it into a game. Fun, fun, ha, ha, likey, likey, whoops, I just destroyed the very fabric of human society. Nice one, Leah.

Obviously there are lots of positive things about social media. I don’t know what they are, I’m just saying that so that you “like” me and don’t think I’m going to go on and threaten the online life that is all you have left in the world. But an undeniable downside is the way that they have commodified positive feelings, simplified them down to a single emotion called “like” and made that the only possible way of responding to an image or utterance.

You see a photo online of your mate’s new car, your niece’s baby rabbit, a political protest in Myanmar, your slightly older niece’s new bikini, Kyle Walker with cramp after the Colombia match, Kim Kardashian naked in a hotel mirror, your boss’s lunch, Mount Fuji at dawn, a raccoon on a bicycle or a politician choking on a bacon sandwich and you are implored to “like” it. Or you could ignore it, which hurts people’s feelings. Like or ignore. Like or ignore. That’s less of an emotional range than is offered to a chimpanzee in one of those “can animals talk?” experiments. Or a dog. Or a rat.

So it’s no wonder that we so crave a “like” on our posts (as a dog craves a pat) and that we so suffer when it is denied. To avoid that feeling of rejection, we post exclusively things that people might “like”. There is no point soliciting any other response. And the guaranteed way to get likes on, say, Twitter, is to tweet things that people will want to be seen to “like”. And the way to do that is to tweet what you think a really nice person might think about something, regardless of what you think yourself.

So you wish the NHS a happy birthday (sorry, but *vomit*), you go big on Grenfell, #MeToo, trans issues, literally anything to do with equality, sling up an #RIP whenever anyone popular dies, retweet missing persons, say how such and such a story “made me cry”, big up any old charity bullshit, oh, and have a pop at Brexit and Donald Trump. Always have a pop at Donald Trump, everyone wants to be seen to be liking that (I once got myself 12,000 likes and 1,000 new followers for tweeting, quite cynically and without really meaning it, that he was “a thick c***”).

But it achieves nothing. Brings no one back from the dead, creates no new hospital beds, saves no political unions, changes nothing at the White House. All it does is drive traffic through sites built to monetise the “like” addiction and makes a handful of wonks in white trainers even richer than they were. In that regard, the internet generation has been sold a massive pup. Probably on eBay.

I also abhor the way it has spread offline to affect columnists and commentators. I hate the way they increasingly seem to have sat down at their computer and thought, “now, what would the nicest person in the world think about this?” It makes them popular, swells their social figures, but it isn’t the route to truth.

Take the immigration debate that flared briefly when some toddlers washed up on beaches but petered out when there were more “likes” to be had out of Eurovision. At its height, it was mostly just everyone hashtagging away, swapping photos of dead babies, and commentators saying what the nicest person in the world would think, which is, obviously, “open all the borders to everyone, come and stay in my house, have some heirloom tomatoes and burrata and my old Balenciaga hoodie. . .” Because that’s what gets you 10,000 likes and retweets from JK Rowling and Ed Miliband. But it never saved a single life.

Liking is the weakest of all human responses. It is some way down from love and just up from “don’t care”. And the people who try to inspire it in us usually turn out to be wrong ’uns. Everyone liked Tony Blair and David Cameron, for example. It was being likeable that got them elected. But now they are the most hated of all prime ministers. They are blamed for everything. And the reason you hate them so much is because you “liked” them so much before. But nobody ever liked John Major or Gordon Brown. So now, in their dotage, we’re cool with them. They didn’t fool us with smiles and pop songs. They never betrayed our liking.

We need less liking in this world. And less pandering to liking. It makes us weak and deluded and impotent as a race. Much as religion once did. You do see the parallel? People on social media (which is pretty much everyone) believe in the interconnectedness of all things. An invisible organising force. A higher consciousness that can see us at all times and knows what we’re thinking. So we’d better be “good”. We’d better “like” stuff and, in turn, do stuff that is “liked” by others. We believe that by hashtagging the bejesus out of something we can make it happen, with all the credulousness of faith.

The “like” of the current century serves the function of prayer in centuries gone by. It is a lazy nod of acquiescence to the prevailing wind. But prayer didn’t stop wars or famine or holocaust or death. And nor will this."

 

süti beállítások módosítása